Kopogtató: a pöttyös valóság fogságában

A minap volt szerencsém egy nemzetközileg elismert magyarországi muzsikussal beszélgetni, akiről túlzás nélkül állítható, hogy bejárta a világ szinte minden – szegényebb és gazdagabb – szegletét. Vidékünkön először járt, és őszinte érdeklődéssel kérdezgetett mindennapjainkról. Mi, a beszélgetésben részt vevő kárpátaljaiak pedig készségesen meséltünk. Szóba jött a tömegközlekedés kalandos volta – a zsúfolt marsrutkáktól a nagyszőlősi kirakodó piac közepét átszelő Zsuzsi kisvonatig; az afrikai földutakat megszégyenítő, a helyi sofőrök egyébként sem szegényes káromkodási szókincsét gyors ütemben gazdagító kátyú-hálózat; a csakodanekerüljünk kórházak.

Miközben folyt a jó kedélyű eszmecsere, és a hangulat a tetőfokára hágott, egy ponton hirtelen belém hasított: mi van, ha ez az ember többet nem jön ide. Bármilyen abszurd humorral is kezeljük mi, akik itt születtünk, az életünket kitöltő extremitásokat, egy „kívülálló” szemében, még ha olyannyira fűti is a szeretet irántunk, s ha csupán egyetlen határ választja is el azoktól, akikkel egy vérből való, az itteni helyzet a civilizáció előtti korszakokkal vetekedhet. Hiszen még felfogni is nehéz, hát még kivitelezni, hogy A pontból B-be jutni itt felér egy kaszkadőrmutatvánnyal. Az meg pláne nem kecsegtető, hogy nehéz egészségesen kikerülni az elviekben gyógyításra szakosodott intézmények többségéből. Mondjuk, bekerülni oda, hova tovább, egyre könnyebb…

Még számomra, a tősgyökeres kárpátaljai számára is megdöbbentő ugyanis, hogy hogyan juthat a 21. században egy európai ország oda, hogy kanyarójárvány üsse fel a fejét. Olyan betegség, amely oltásokkal teljes mértékben megelőzhető. Mi az, hogy nincs oltóanyag?! Mégis, mi a csudát csináltak eddig a felelősök? Az ugyanis, hogy nincs elegendő vakcina a megyében, nem most tudatosult az egészségügyben dolgozók fejében, és nyilván jelezték a hiányt.

Idén Kárpátalján – a január 19-i állapotok szerint – már mintegy 300 kanyarós beteget regisztráltak, és naponta újabb eseteket jelentenek. A megye kormányzója szerint a fertőzöttek 78 százaléka 17 éves kor alatti, s a betegség terjedésének fő oka az, hogy a gyerekeket nem oltották be kanyaró ellen a megfelelő időben, mert nem volt oltóanyag.

Mindezt tetézi, hogy Kárpátalja, a kormányzó kifejezett kérése ellenére, továbbra sem kap vakcinákat. Az egészségügyi minisztérium a múlt évben a védőoltások szükséges mennyiségének kevesebb mint egyharmadát szállította le, és jelenleg egyszerűen nem vesznek tudomást a kárpátaljai bajról.

Ami azt illeti, csoda, hogy még „csak” kanyarójárvány van. A mumpsz és a rubeola kivédését szolgáló vakcinák is hiányoznak, hiszen normális esetben ezeket együtt kapják meg a gyerekek: először 12 hónaposan, majd hatéves korukban oltják be őket ismét a morbilli–mumps–rubeola (MMR: kanyaró–mumpsz–rózsahimlő) hármas védőoltással. Emellett teljesen hiányoznak a többi közt a kígyómarás, a veszettség és a tetanusz elleni szérumok is.

Végül az utóbbi hónapokban az ukrán központi sajtóban közellenségnek kikiáltott Magyarország sietett a kárpátaljaiak megmentésére. Ismerős forgatókönyv, igaz? Úgy érzem, ezzel az ország és az állampolgár közötti kölcsönös tisztelet és kötelezettség utolsó csírái is kipusztulni látszanak a vidéken. Kegyelem, ha nem kell szó szerint érteni a kipusztulni kifejezést egy esetleges, kanyaró miatti haláleset okán… Persze, tisztában vagyok vele, hogy nemigen törődnek a bársonyszékekben ülő, Maldív-szigeteken nyaraló ukrán nagyurak néhány honfitársuk halálával – csak tekintsünk kelet felé, s gondoljunk a fronton elesettekre…

De mégis, újra, egyre zeng, ordít bent a kérdés: „Quo vadis, Ukrajna?” Ez pedig már rég nem csupán az oktatási törvényről szól. Egyszerű, alapvető emberi jogokról, igényekről – a túlélésről.

Magyarország az elmúlt héten a szó egyenes és átvitt értelmében is beoltotta Ukrajnát – kanyaró és embertelenség ellen egyaránt. Az első bizonyosan hatni fog…

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma