Kopogtató: ahová te sem vágyhatsz

Agyrázkódással kerültem be, vírusfertőzéssel pateroltak ki nemrég az egyik kárpátaljai kórházból.

Egy balesetet követően kényelmetlen, de a helyi viszonyok között színvonalasnak számító mentőautóval szállítottak a legközelebbi kórházba. Részeg tyúkként szédelegtem egyik vizsgálóból a másikba, de nem volt bennem félsz, inkább csak megdöbbenés. Az első pár perc elég volt ahhoz, hogy konstatáljam: ha komolyabb sérülésem, ne adj’ Isten belső vérzésem lenne, akkor egészen biztosan nem érném itt meg a reggelt. De valószínű, hogy a következő órát sem.

Az arcokról leolvasva az EKG-eredmény – a vizsgálat közben a mellkasomról leesett érzékelők ellenére is – megnyugtató volt, s a múzeumba kívánkozó röntgengép felvételei is elégedett hümmögésre késztették az ügyeletest. – Agyrázkódása van, amit meg kell néznie egy neurológusnak – mondták. – De csak másnap reggel érkezik az orvos, addig is élvezheti a kórház vendégszeretetét.

Rozoga fapados székben gurítottak az immár teltházas kórterembe. Szerencsémre ekkorra már nem volt erőm gondolkodni a kétes tisztaságú ágynemű előéletén, de kimerültségemben is szembetűnő volt az orvos és a személyzet kedvessége, udvariassága. Az ügyeletes nővér még a hajnalig ordítozó, pokróc stílusban kommunikáló lakótársunkhoz is végtelen türelemmel viszonyult.

A több mint egy hétig tartó kórházi lét legelviselhetetlenebb pillanatai közé tartozott az 5.30-kor, néha korábban ránk törő szanitárka berobbanása. A hajnali riadó ráadásul teljesen értelmetlen volt, mivel sokszor már a delet is elütötte az óra, mire a „reggeli” vizit a szobánkba érkezett. Mi pedig a kakas kukorékolásától kezdve vártuk, hogy a doktor 3 percet ránk szánjon aznap az életéből és kiírja az újabb infúziókat, injekciókat, gyógyszereket, melyeket – ha épp nem jutottak be a családtagok vagy barátok – az egyetlen patikaképes sorstársunk szerzett be mindannyiunknak.

A késlekedés nem azért volt, mert a szakember nem kezdte el időben a munkáját. Egyszerűen egyedül van a temérdek betegre és szinte mindig teljesen telített az osztály. Nyilván a súlyos esetek élveznek prioritást, és szerencsére nálunk senki nem volt életveszélyes állapotban, így gyakorlatilag mi zártuk a sort. Emiatt azonban rendszeres volt, hogy az egyik beteg nem ért el a délelőtti gyógymasszázsra, a vérnyomás ingadozással küzdő páciens pedig mérés hiányában nem merte bevenni a reggeli gyógyszerét…

Soha nem hittem volna, hogy egyszer érdeklődéssel figyelem majd a mosdóban vagy a szekrényemen futkosó, esetleg a bögrében fuldokló csótányokat. Az elfoglaltság azonban kész felüdülésnek számított és némileg elvonta a figyelmem a környezet történéseiről. Az elrendelt ágynyugalom ugyanis nehezen kivitelezhető, ha a szomszédos kórteremben haldoklók jajveszékelnek szívet tépően, átellenben pedig Jura Satunov zenéire táncikálnak, vagy a Fogd a kezem című török sorozatot bömböltetik éjszaka a fanatikus nagymamák.

Utolsó reggel már biztosra vettem, hogy kényszerzubbonyban kerülök a pszichiátriára vagy infarktus végez velem, ha még egy napot ott kell töltenem, így kész voltam saját felelősségemre elhagyni a kórházat. A helyzetet nehezíti – gondoltam naivan – hogy erős torokfájással keltem és 38 fokot mutatott a lázmérő higanyszála. Mivel az orvos szerint nem gyógyultam az elvárt ütemben, nyakröntgent rendelt el korábban. Talán az egyre magasabb láz is közrejátszott abban, hogy pár perc alatt előkerültek a két napja várt felvételek, melyekkel felirányítottak a traumatológiára.

A folyosó végén, nővérkék hölgykoszorújában, kanapén elterülő doktor foghegyről kérdezte, hogy miért támolyogtam a színe elé. Ecsetelem a helyzetem, a szakértő arra sem vette a fáradtságot, hogy az ablak felé fordítsa a felvételeimet. „Hát igen. Itt valami egyenes, aminek görbének kellene lennie. Írok ki egy kezelést. Ha használ, akkor maradjon pár napig, ha nem segít, akkor hagyja abba” – jött a bölcs tanács. Rákérdeztem, hogy miből áll a kezelés. A felelet: nyakmerevítő. Zavaromban igazítottam kicsit a köntösömön, hogy vegye észre, most sem ékszer vagy téli sál van a nyakam köré tekerve. Az úriember azonban ügyet sem vetett rám, egyszerűen az alacsony kanapé szélére hajította a leleteimet és folytatta a bájcsevejt a kolleginákkal.

Visszaérve a cellámba már egy infektológus várt és maszkokban feküdtek a betegek. Udvariasan bemutatkozott, megvizsgált, majd közölte, hogy vírusfertőzésem van. Gyógyszerlistát írt, ágynyugalmat javasolt, a kezelőorvosom pedig közölte: szabad vagyok, akár a madár.

Ekkor már a csapból is a koronavírus híre folyt. A liftkezelő is ezzel poénkodott a védőmaszkom kapcsán, majd megjegyezte, hogy ha Ukrajnában is felüti fejét a járvány, akkor keresztet vethetünk az egész országra. Végiggondolva az elmúlt időszakot – látva az elavult eszközöket, a lehangoló higiéniás körülményeket (a nővérkék és a látogatóim szerint a legtöbb kárpátaljai kórházban ennél jóval tragikusabb a helyzet), az alapvető védőfelszerelések hiányát – csak egyetérteni tudtam.

Nem sokkal később regisztrálták az első megbetegedéseket. Többhetes itthoni karanténomat országos kényszerszünet bővítette ki. A kórházi napokat követően megtanultam értékelni a csöndet és csak mosolygok az ismerőseim panaszán, akik egy hét után a falat kaparják otthon unalmukban. Mindent megteszek az immunrendszerem erősítéséért és a fenekemen maradok, mert ezzel tehetek a legtöbbet a magam és a családtagjaim egészségének megőrzése érdekében. Ezzel tehetek a legtöbbet a kórházi dolgozókért is, akik rettenetes körülmények között, megfelelő védőöltözet nélkül, nevetségesen alacsony fizetésért teszik kockára nap mint nap az egészségüket egy olyan helyen, ahová senki nem akarhat önszántából bekerülni…

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma