Kopogtató: akikért a dal szól

Nem ritka jelenség Beregszászban ütött-kopott ruhás, kolduló gyermekeket és felnőtteket látni. Szkeptikus szemmel nézek még akkor is, amikor hiteles (?) „okmányokkal” gyűjtenek szeretteiknek a sarokban csendesen ücsörgő férfiak, vagy a síróhangú asszonyok a téren és a piacon. Első gondolatom – pesszimistán – az, hogy nagy eséllyel csak italra fog elmenni az összegyűjtött összeg, amire, sajnos, nem csak én láttam már példát. Ha valaki odajön hozzám kéregetni, pénzt nem, viszont ha van nálam étel, azt ajánlom fel. Aztán az is eszembe jut, hogy mi van, ha valójában szerencsétlen csak egy áldozat, akinek ki kell szolgálni valakit. Önhibájukon kívül lett Twist Olivérek – nem csak gyermekek! – márpedig ma is élnek. A rabszolgaság nem veszett el, csak átalakult. A jól megszervezett bűnbandák csalijai: csak beadják a pénzt, de ők abból nem sokat látnak. Azok a gyerekek, akik ebbe az ördögi körbe bekerülnek, abban a tudatban nőnek fel, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. El se tudják képzelni, milyen a valóban értékes élet. A társadalom pedig durván elítéli őket tudatlanul, holott lehetnénk éppen mi is az egyik közülük. Éppen ezért adok ételt nekik, mert arra gondolok, hogy azt legalább ő eszi meg.

Amikor kisebb voltam, évente többször ellátogatott iskolánkba Laci bácsi (Átányi László költő, újságíró, tanár – a szerk.), aki figyelemmel kísérte azt, hogyan élünk, és nem egyszer adományokkal érkezett. Jó volt tudni, hogy Laci bácsi gyakran gondol ránk. Költeményeiből is kaptunk ajándékba. Egyik művében arról írt, hogy a ’80-as évek Beregszászában bizony voltak olyan szülők, akik kiküldték az utcára koldulni gyermekeiket, és durván megverték saját vérüket, ha az nem hozott annyi pénzt, hogy vodkát vehessenek belőle. Ez a mozzanat a könyvéből egy életre megmaradt az emlékezetemben. Azóta hallottam olyan „szülőről” is, aki saját gyermekét képes volt rokkanttá tenni azért, hogy a nagyvárosokban koldulva több pénzt hozzon a házhoz. Összeszorul a torkom és az öklöm, és tehetetlenséget érzek.

Egy időben a város vezetői rendszeresen hírt adtak arról, hogy dolgoznak a gyermekkoldultatás visszaszorításán, külön szolgálatot is létesítettek erre a célra, ám az utóbbi időben egyáltalán nem hallani a munkájukról, és egyre több a fiatalkorú kéregető…

Mostanában a zenés adománygyűjtés is bevett forma a Vérke-parti város főterén. Sokan, sokféle hangszerrel próbálnak pénzhez jutni ezáltal. Ám akadnak olyanok is, akik nem öncélúan muzsikálnak. Nem is olyan rég, egy vasárnap délután, ATO-s katonák gyűjtöttek pénzt zenéléssel a harcban lévő bajtársaiknak. Hasonlóképpen, a napokban a Kossuth tér két szegletén is feltűnt kis standok mögött fiatalok gyűjtenek két gyermek műtétjére. A beavatkozások költsége igen magas, az egyik 30 000 euró, a másik 50 000 dollár. Nagy árak ezek. Pláne kárpátaljai viszonylatban, ahol a fizetésekből megélni is művészet.

Néztem a két stand előtti molinón a perselyeket, amiken a műtétre váró gyermekek arca van, hallgattam a mögülük jövő orosz és ukrán slágereket, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon ez a pénz biztos jó helyre megy? És ha igen, vajon összegyűlik-e a szükséges összeg? A zenészek elszántnak látszottak, olyanoknak, akik valóban azért állnak ott, hogy segítsenek. Míg én élveztem a zenét, azon töprengtem, ez a két gyermek és a szüleik vajon milyen lelkiállapotban lehetnek?

Nem tudok biztosan válaszolni a saját kérdéseimre, csak reménykedni tudok. Reménykedek abban, hogy a pénz valóban odaér azokhoz, akikért a dalok szólnak. Olyan jó lenne nem csak bízni, hanem biztosan tudni, hogy így lesz. Én úgy látom, ezek a fiatalok, akik hétvégenként reggeltől délutánig kint zenélnek, egy jó ügy érdekében, szívből teszik azt. Talán nekik sikerül visszahozniuk a reményt, hogy van még emberség ebben az embertelen világban.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma