Kopogtató: amikor itthonról üldöznének haza

Gazdasági mélyrepülés, társadalmi elégedetlenség, zárt határok, magyar–magyar ellentétek jellemzik az utóbbi időszakot Kárpátalján. A mögöttünk hagyott hetet bónuszként terrorelhárító gyakorlatozás, bombariadók, fenyegető levelek „színesítették”.

Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy legtöbbször mi jelentjük a legnagyobb szálkát a 40+ milliós ország szemében, azonban a bombariadó-sorozat, a testi épségünk elleni nyílt fenyegetés némiképp eltér a korábbi magyarellenes forgatókönyvektől.

Kéretlen üdvözlőlevelek

A magukat ukrán hazafinak, minket magyar kutyáknak tituláló, a nevüket, arcukat azonban már nem vállaló levélírók kollektív retorzióval fenyegették meg a helyi magyarságot. Támadásokat, testi fenyítést helyeztek kilátásba, ha nem szedjük sátorfánkat az ukrán földről, mert Ukrajnának nincs szüksége ránk.

Ha a kárpátaljai magyarokra nincs is szükségük, az anyaországból érkező támogatások, nagyszabású beruházások talán mégsem jönnek olyan rosszul a megyének. Meglehet, hogy a hágón túlról érkezett a fenyegetés, és nincsenek tisztában azzal, hogy nem csak magyarok profitálnak az épülő óvodákból, iskolákból, a felújított családorvosi- és szakrendelőkből. Talán azt sem tudják, hogy nemzetiségtől függetlenül jutott a megye több millió hrivnya értékben egészségügyi védőeszközökhöz a magyar állam jóvoltából, vagy hogy magyar összefogásból kaptak egészségügyi csomagot a megye óvodái, mert az állam sok esetben nem biztosította azokat a vesztegzárat követő újrainduláshoz.

A névtelenségbe burkolózó, magyar enklávéról és ukránellenes kezdeményezésekről hadováló „patrióták” a saját hatalmi szerveiket sem becsülik sokra, hisz azok korrumpálhatóságának tudják be az új Beregszászi járás létrejöttét. (Talán azzal sincsenek tisztában, hogy a járás a hozzá csatolt területekkel elvesztette korábbi magyar többségét…)

És kiket fenyegetnek?

Összukrajnai versenyfesztivál döntőjébe került magyar színházi társulatot; jótékonysági alapítványt, mely rengeteg kárpátaljai gyermeknek szervez nyári táborokat, kicsiknek és nagyoknak biztosít ingyenes nyelvtanulási lehetőséget; civil szervezetet, mely hagyományőrző fesztiválokkal próbál hidat építeni a térségben élő kisebbségek és a többségi lakosok között. Igen, építeni. Nem rombolni. Nem elszeparálódni.

Amíg a mi célunk a békés együttélés, a terület közös fejlesztése, felvirágoztatása, addig magyar kutyázhatnak kedvükre, vádolhatnak minket (saját magukból kiindulva?) a hatalom megvásárlásával, szeparatista törekvésekkel. A mi lelkiismeretünk tiszta. Nem kell – a javaslataiknak megfelelően – szemet növesztenünk a hátsónkra. Mi képesek vagyunk a tükörbe nézni. Küldhetnek minket az anyaországunkba vagy a történelmi hazába. Köszönjük szépen, nekünk ez az otthonunk. Immár ezer éve itthon vagyunk.

P.s.: Ma az ukrán zászló ünnepe van. Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének oldalán olvasom, hogy a Gellért-hegyen kibontották „Magyarország és az itt élő ukrán közösség történelmének legnagyobb ukrán lobogóját.” Megzavarta őket bárki is a megmozdulásukban? Számíthatnak feljelentésekre, fenyegetésekre? Aligha… Nézem a kibontott kék-sárga lobogót, és azon morfondírozom, hogyan reagálna az ukrán fél egy hasonló magyar megmozdulásra Kijev szívében…

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma