Kopogtató: egy gyermek élete

Nincs rettegettebb annál, hogy ők kerülnek bajba. Hogy jön egy betegség, amin apa, az óriás, sem anya nem segíthet a gyógypuszijával.

Kiforgatnád a világot is a sarkaiból, de nem rajtad múlik. Csak fohászkodsz csöndben, noha ordítanál és ököllel vernéd a falat tehetetlenségedben.

Külső szemlélőként is lehetetlen elfogadni, megérteni, hogy vannak gyermekek, akik percruhányi időt kaptak csak a földön. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy ha van is esély a megmentésükre, a bürokrácia elvághatja a reménysugarukat.

Tavaly szinte a teljes megye felsorakozott egy beregszászi kisfiú mögött. Fesztiváljainkon mi is gyűjtöttünk Dmitrónak, s azzal a tudattal juttattuk el az összeget, hogy egy morzsányival hozzájárulhatunk a rehabilitációjához, hisz hamarosan átesik az életmentő műtéten Indiában. Lassan egy év telt el azóta, de a kisfiú még mindig a távoli kórházban vár a szívátültetésre. A műtétet – hét másik betegével egyetemben – az ukrán állam vállalta magára. Ám az ígéretet egyelőre nem követik tettek. Dmitrónak pedig időből van a legkevesebb. A napokban leállt a gyermek szíve. Az orvosoknak sikerült újraéleszteniük, de bármelyik másodpercben bekövetkezhet a tragédia.

Nézem az ország meghatódott vezetőit a holodomor áldozatainak emlékművénél és legszívesebben rájuk ordítanék: az élőkkel törődjetek! Értük aggódjatok!

Persze emlékeznünk kell, emlékezni fontos. A történelmi tragédiákból illenék tanulni. Például azt, hogy minden körülmények között tiszteletben kell, kellene tartani az emberélet szentségét.

Szeretném, ha ezek a vezetők büszkén nézhetnének majd Dmitro nagymamájának szemébe, ha egyszer megállna előttük. Hogy az idős hölgy tekintete a hála könnyeitől ragyogjon, amiért megmentették az unokáját. S ne kelljen szégyenkezniük, amiért idegenben hagytak magára egy kisgyermeket, akinek segítséget ígértek.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma