Kopogtató: fekete-fehér, igen-nem

Április 8. óta a Kárpát-medencében határon innen és túl minden a magyarországi választási eredményekről szól. Sokan győzelmi mámorban úsznak, másokon a csüggedés, szomorúság, düh lett úrrá. Vannak, akik a csendes többség erejét méltatják, akadnak, akik az ellenzék gyengeségeit hibáztatják, mások a kivándorlás lehetőségét fontolgatják, megint mások csalást kiáltanak.

Persze ez érthető, normális, szükséges – már ha a fent felsorolt érzelmeket és véleményeket kulturált megszólalások, posztok, viták formájában osztjuk meg honfitársainkkal és a nagyvilággal. De a szomorú tapasztalat az, hogy ez mindössze az esetek nagyon csekély részére igaz. Van ehelyett bőven mocskolódás, átkozódás, kenyértörés, hülyézés, kiátkozás.

Mindez persze legélesebben az anyaországban tapasztalható, de azért nem maradtunk le a véleménynyilvánítási versenyben mi, kárpátaljai magyarok sem. Már a kampány ideje alatt is élen jártunk a szócsatákban, az abszolút igazság megmondásában. Mondanám, hogy tettük mindezt az általában még vidékünket jellemző, egyesekben tiszteletet, másokban lenézést ébresztő konzervatív keresztény szellemiségben – de akkor bizony hazudnék.

Nem kérdés, hogy a határon túli választók kilencvenhat százaléka kire voksolt. Az sem, hogy miért, ahogy az sem, hogy – amint mindenkinek – ehhez joguk volt. Senki sem tartozik érte magyarázattal a kígyó-béka mintájára románt-szlovákot-szerbet-ukránt kiáltóknak. Az azonban számomra már igenis kérdés, hogy a bántó megnyilvánulásokra, a gúnyolódó posztokra, a bunkó kommentekre tényleg szükség van-e. Pláne részünkről. Keresztyén emberként pedig még nagyobb kérdés számomra, hogy lelkészeknek, istenhívő, templomjáró átlagembereknek, értelmiségieknek ebben valóban részt kell-e vállalni. Csak csendben kérdezem: nem inkább azt a krisztusi szelídséget kellene közvetíteni, ami világokat győzhet? Nem békekövetnek, örömmondónak kellene lenni ebben a háborgó, csalódott világban?

Már csak azért is kérdés ez számomra, mert míg ember az ember, addig a dolgok – így az aktuális kormány, a politikai helyzet – nem fekete-fehérek. Ennél azért sokkal árnyaltabb a kép, és a mi szempontunkból vett igazság a történetnek csupán egyetlen oldala. Ha egészségesebb világot akarunk, akkor nem torkolhatjuk le a másikat, csak mert az nem ért velünk egyet, nem látja igaznak az általunk annak látottat. Ha így tennénk – és sajnos tettünk az elmúlt hetekben –, miben különböznénk a regnáló ukrán politikai vezetéstől, akik azonnal szeparatistának titulálják azt, aki másként gondolkodik, mint ők, urambocsá!, még hangot is ad elképzeléseinek. Miben különböznénk tőlük, akikre oly dühösek vagyunk jogaink kurtítása, hangunk, akaratunk elnyomása miatt. Félreértés ne essék: ez mindenkire vonatkozik – politikai, vallási meggyőződéstől függetlenül.

Szóval, egy héttel a választások után én most arra hívok minden olvasót, hogy vegyünk egy mély levegőt, lépjünk egyet hátra, és saját meggyőződésünket rövid ideig kordában tartva vizsgáljuk meg a többi véleményt, tényt, és lássuk picit árnyaltabban, szélesebb perspektívában a történetet. Lehet, hogy meg fogunk lepődni, mennyi színt eredményez a fekete és a fehér közelítése. Talán értékelni fogjuk azt is, hogy olyan nemzethez tartozunk, ahol megfér egymás mellett a szavazás és a békés tüntetés is – mindkettő jobb világot akar. Innen már talán nincs olyan messze a közös megoldás keresése sem.

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma