Kopogtató: határsoron

Magyarországról Ukrajnába jutni s fordítva nem leányálom. Az Európai Unió lebontott határaihoz szokott utazóknak kényelmetlen az útlevél készítése, megrémíti őket az országhatáron álló fegyveres határőrök látványa, s ha mindez nem lenne elég, akkor a több órás várakozással már biztosan betelik a pohár. Sok turista megelégszik azzal, ha fotón látja a Vereckei-hágót, a munkácsi várat vagy a Feszty-körkép alapjául szolgáló panorámát, s inkább elérhetőbb történelmi helyek nyomába ered. Ám ha valaki mégis úgy dönt, hogy vállalja a megmérettetéseket, akkor Kárpátalja csodáin túl egy-két határos sztorival is garantáltan gazdagabbá válik.

Fokozottan kijut az emlékezetes pillanatokból nekünk, kárpátaljai magyaroknak, akik tanulás, munka, orvosi kezelés vagy családlátogatás céljából gyakran kénytelenek vagyunk átlépni az államhatárt. Határszemlét tartottunk az érintett személyek körében, akik a kígyózó sorok és a véget nem érő várakozás mellett a vám- és határőrök visszaéléseit és korántsem illedelmes modorukat panaszolják föl leginkább.

Lopott idő
2017-ben ugrásszerűen megnőtt a várakozási idő a határátkelőkön. Júniusban Ukrajna megkapta a hőn áhított vízummentességet, amire a meglévő határátkelőhelyek és a beosztott munkatársak sem voltak felkészülve.
– Volt, hogy hét órát álltunk sorban, amíg sikerült Magyarországról hazajutnunk – meséli egy fuvarozással foglalkozó 35 éves beregszászi járási férfi. – Több éve hordok utasokat Nyíregyházára és Budapestre, de a mostani állapotokhoz hasonlót még nem tapasztaltam. Van, hogy kifelé áll a sor, máskor a visszaút vesz el órákat az életünkből. Nem lehet előre kiszámolni, hogy mikor melyik oldal mond csütörtököt. Az ukránon nagyon gyakran elromlik a rendszer, a magyarok meg mindig is csigatempóban dolgoztak. A barabási határátkelőn például általában gyorsabb az átjutás, mint Asztélynál, de legutóbb negyed hétkor rácsukták az autóm orrára a sorompót mondván, hogy mára befejezték, egy autót sem engednek tovább. Este hétig üzemel a határátkelő, de 45 perccel korábban elhajtanak minket, mert nagyon felgyűlt a sor a két határ között. Akkor közel három órát araszoltam a sorban, majd fordulhattam vissza, hogy még legalább négyet szenvedjek egy másik átkelőn.

A barabási, idő előtti határzár nem egyszeri alkalom volt – tudtuk meg a rutinos határjáróktól. Egy apuka arra panaszkodott, hogy kétéves és ötéves lányát a napokban gyalogosan kellett átvinniük a határon, járművüket a közeli parkolóban hagyva, mert hiába volt üres a magyar oldal a zárás előtt fél órával, a vámosok nem engedték át autóval őket, mivel „az ukrán fél kijelentette, hogy ne küldjenek több autót aznapra”. Egy ukrán vámost kérdeztünk a helyzettel kapcsolatban, akit évekkel ezelőtt többször is osztottak szolgálatba az adott helyre. – Valószínűleg egymás között beszélik meg a két oldal dolgozói, hogy határzárásig hány autót tudnak még átengedni, így hétkor mindenki kényelmesen leteheti a stafétát. Hogy hogyan kivitelezhető mindez, ki ad rá engedélyt, az már más kérdés. Amikor odarendeltek, többször is előfordult, hogy este nyolcig folyt a munka, hogy áteresszük a hét óráig a magyar oldalról érkező járműveket. Elképzelhetetlen volt, hogy idő előtt lezárjuk a sorompót – mondta.

A vámos azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a két határ közötti senkiföldjén ragadjon valaki, de egy baráti társaság bebizonyította, hogy Ukrajnában… pontosabban Ukrajna és Magyarország között bármi megtörténhet.

– 18.55-kor értünk a határra. Morogtak kicsit a magyaron, megkérdezték, hol voltunk eddig, de azért átengedtek – meséli a társaság egyik tagja. – Igen ám, de az ukrán oldalon leeresztett sorompók, lakatok fogadtak minket, és egy lélekkel sem találkoztunk. Visszafordultunk a magyar oldalra, de ott közölték, hogy ők már nem tudnak visszaengedni minket: lezárták a rendszert, nincs visszaút. Menjünk csak tovább, kiabáljunk, dörömböljünk, míg meg nem hall valamelyik ukrán kolléga. A kollégák meghallottak, de amit ránk és magyar társaikra raktak, azt senki nem tette volna szívesen zsebre… Már lélekben felkészültünk rá, hogy a két határ között töltjük az éjszakát, amikor végül, ha dührohamok közepette is, de megkegyelmeztek rajtunk, és leszedték a lakatokat…

Megalázva
A határsoron a legértékesebbet, a vissza nem téríthető időt veszik el tőlünk, ám emellett kaphatunk is valamit – derült ki a beszélgetésekből. A rend őrei képesek ugyanis arra, hogy életre szóló negatív élményekkel szolgáljanak az utazóknak.
– A lányom Tarpa közelébe ment férjhez – mondja egy beregszászi nő. – Kezdetben leginkább ő járt haza, de mióta megszülettek a gyerekek, nekem van több tennivalóm náluk. Mostanában megesik, hogy gyalogosan is két óra alatt jutok át a határon, így egyre nehezebben veszem rá magam az indulásra. A vejem dohányos, de egy fél éve nem viszek neki cigarettát sem, amióta egy kutató kiparancsolt a mosdóba, falhoz állított, és végigtapogatott, mint valami közönséges bűnözőt, mert szerinte biztosan rejtegetek pár kartonnyi bagót magamra kötözve.
„Aki ennyit jár át, az ne bizonygassa, hogy nem cigicsempész…” – mondta. – Vannak, akik ebből keresik meg a napi mellékest, nincs mit tagadni rajta, de hogy miért kell általánosítani, és kutya módjára bánni velünk, azt nem tudom felfogni. Azt a megaláztatást pedig sosem fogom elfelejteni.

Amikor szélesebb körben feszegettem a határproblémákat, rájöttem, hogy nemcsak a kárpátaljaiak panaszkodnak a magyarországi határőrök modorára:
– Nagyképű, beképzelt majmok, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ – dühöng a határrendészet munkatársaira egy fehérgyarmati ismerősöm, aki az olcsóbb üzemanyagárak miatt gyakran jár át tankolni Kárpátaljára. – Kapnak egy kis hatalmat a kezükbe, és istennek képzelik magukat. Az első pár határátlépésnél mindig az ukrán oldaltól tartottam, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mieinkkel van sokkal nagyobb probléma.

A fiatalember édesanyja rosszabb állapotban lévő járművét is áthajtja időnként megtankolni. Állítása szerint teljesen más hangnemet ütnek meg vele szemben a rendőrök, ha a saját, jobb állapotú autójával érkezik a határra, mint amikor az elavult járművel közlekedik.
– „Csempészünk, csempészünk?” – kérdezik sokszor, főként, ha anyám Suzukiját hajtom, vagy gúnyolódnak, mikor visszafelé jövök, hogy „Lám, még az ukránoknak sem kellett ez a tragacs”. Ha a saját autómmal megyek, illedelmesebbek, de akkor a várakozással készítik ki az idegeimet. Volt, hogy két autót egy órán át kezeltek előttem. Hatszor mentek el kávézni és bagózni, majd mikor a sorompóhoz értem, még egyszer vigyorogva elsomfordáltak. Ezután még aknára is parancsoltak. Az ukránok is sokat leállnak, de ők legalább – bármi is legyen a valós ok – a rendszerre fogják, és nem érzékeltetik veled, hogy elengedhetnének, de nem teszik, mert épp úgy tartja kedvük.

Egyesek szerint a magyarul nem tudók sokkal kedvezőbb helyzetből indítanak a határátlépésnél.
– Az a legfelháborítóbb, hogy az ukrajnai ukránokkal sokkal kedvesebben bánnak, és elnézőbbek velük, mint a kárpátaljai magyarokkal – mérgelődik egy, a határ közelében élő ukrajnai magyar férfi. – Két doboz cigarettát vihetünk be Magyarország területére. Ha véletlenül a zsebedben felejtettél még pár szálat, akkor azonnal írják a büntetést, bezzeg, ha soron kívül beállítanak a nagy fekete dzsipekkel és több karton cigarettával, elég elmotyogniuk, hogy já ne rozumiju, ja ne znáv (nem értem, nem tudtam – a szerk.), és visszafordítják őket büntetlenül, vagy visszaküldetik velük a dohányárut. Ha nálam vagy nálad találnának egy kartonnal, akkor azonnal kiírnák a 40 ezer forintos bírságot, és elkoboznák a cigit is.

Nem kellett csempészetre adnom a fejem, hogy a pénztárcám is érzékelje a rendőrök „vendégszeretetét”. Magyarországon tett baráti látogatásról siettem beregszászi munkahelyem felé, így határnyitáskor a parkolóból gyalog vágtam neki a Barabás–Mezőkaszony átkelőnek. Megörültem, mivel nem kellett várnom a rendőrhölgyre, aki azonnal mellettem termett. Ám elégedettségem nem tartott sokáig, mivel közölte, hogy szabályt sértettem, nem a kijelölt útvonalon haladtam, ezért 5000 forintos bírságot szab ki rám. Értetlenkedtem, hisz az egyetlen megnyitási pontnál egy autó parkolt, a vizes árkon pedig csak nem mászhattam át, de a rend őre hajthatatlan volt. Sajnos nem vagyok járatos a témában – ismertem be –, de mivel első alkalomról van szó, úgy tudom, megúszhatom figyelmeztetéssel. Nem érvelhettem elég jól, mivel a hölgy közölte: ha nem fogadom el a bírságot, akkor feljelent a bíróságon – így hát szabálysértővé léptem elő. A késésem is garantált volt, mivel legalább egy fél órát vártam, míg kiírták a bírságot az elkövetett szabálysértésért: a gyalogos nem a kiépített járdán gyalogolt, hanem az úttesten.

– Ne vedd a szívedre, drágám – vigasztalt a még akkor a hátamnál araszoló biciklis, aki tanúja volt a történteknek. – Engem is megbüntetett a múlt héten, mert fényes nappal nem égett a lámpa a járgányon. Volt nálam izzó, kértem, hogy várjon egy pillanatot, kicserélem, de hallani sem akart róla. Azt mondják, hogy valami nagykutya feleségeként került ide, ezért mindent megenged magának. No, nem baj, legalább tudom, hogy mire költöm ebben a hónapban a nyugdíjamat.

Pár nappal később egy ismerős rendőrrel konzultáltam a témáról, aki felhomályosított, hogy az adott parkolóból nem jelzi tábla a gyalogosok haladási irányát, nincs speciális nyitás a sétálóútra, így jogtalanul kaptam bírságot, ráadásul a bírósági fenyegetéssel a rendőr visszaélt hivatalával, megfélemlített, így kettőnk közül ő az, aki megérdemelné a feljelentést.

Ekkorra már befizettem a csekkem, ihattam hideg vizet a büntetésre, de legalább megtanultam, hogy tisztában kell lennem a jogaimmal, és minden esetben a szabályok maximális betartására kell törekednem. Erősebb és fájdalmasabb lecke volt a biciklis bácsinak a saját büntetése, akinek a bírság csaknem a nyugdíja felét jelentette. Természetesen az utasok sem minden esetben szentek: regényeket írhatnánk a csempészetről, az emberkereskedelemről vagy a zöld határ egyéb rejtelmeiről, de ettől még senkinek nincs joga az általánosításhoz.

Büntessék meg a szabálysértőket és a csempészeket, de a szabályok legyenek egyértelműek, vonatkozzanak mindenkire. Ne játsszanak mások idejével, ne éljenek vissza jogaikkal, s tanuljanak emberséget a határrendészet azon tagjai, akik híján vannak a jómodornak és az empátiának!

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma