Kopogtató: itthonról beszélek avagy a kulisszák mögött

– Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod – mondta Konfuciusz. De mi van akkor, ha az álommunka mellé olyan feladat is társul, ami látszólag idegen tőled és nem vagy biztos benne, hogy képes vagy felnőni a kihíváshoz?

Kölyökkoromtól újságírással szerettem volna foglalkozni, de mivel helyben nem volt rá lehetőség, hogy ezen a vonalon tanuljak tovább, az irodalom iránti rajongásom a beregszászi főiskolára vezetett. A diplomaszerzés kapujában aztán médiaképzést hirdetett a Kárpátalja.ma, s jó teljesítmény esetén néhány jelentkezőnek gyakornoki lehetőséget kínált.

Volt bennem némi félsz, mivel a munkakörbe az újságírói és szerkesztői feladatok mellett a honlapot működtető Pro Cultura Subcarpathica programszervezési feladatai is beletartoztak, mégis belevágtam. Látott bennem perspektívát a tavaly leköszönő igazgatónk és főszerkesztőnk – amiért nem lehetek elég hálás neki –, így frissdiplomásként a szerkesztőség tagjai között találtam magam. S noha máig az írás foglalkoztat leginkább, a szervezet kulturális tevékenységének köszönhetően kivételes kapcsolatokra tettem szert, olyan élményeket szereztem, amelyek folyamatosan szélesítették a látókörömet, s amelyeket pusztán a médiamunkából soha nem tapasztaltam volna meg.

A PCS a kultúra minden színterén igyekszik képviseltetni magát, legyen szó kiállításról, komoly- és könnyűzenei koncertekről, irodalmi megmozdulásokról. Nagy sikerrel működtetünk élő tájházat Nagyberegen és pár hónapja már Nagydobronyban is. A nyár kezdetétől aztán ősz derekáig – a kisebb rendezvények és a folyamatos honlapszerkesztés mellett – a hagyományőrző fesztiváloké a főszerep. Pénteken a zászlóbontási ünnepségünkkel startolt a szezon Beregszászban. Az esti nagykoncertet megelőzően, a színpad előtt várakozó óriási tömeget látva elhatároztam, hogy egy fesztiválnap bejáratott menetének kiszivárogtatására vállalkozom – kollégáim tudta nélkül – az eheti kopogtatónkban.

Minden kezdet valóban nehéz – konstatáljuk a hajnali ébredések alkalmával, pláne, hogy pár órával korábban még cikkeket időzítettünk, vagy a külsős kollégával konzultáltunk, aki készségesen beáldozza szabadidejét és ügyeletet tart a honlapnál, hogy Önök akkor is kézhez kapják a legfrissebb híreket, amikor mi Péterfalván, az ungvári várban, Szerednyén, Császlócon, Mezőkaszonyban vagy épp Huszt központjában szervezünk programot.

Indulás előtt zombiként rakodjuk a kellékeket a kisbuszba, majd a helyszínre zötykölődve úgy érezzük, hogy a világ összes kávéja sem lenne elég, hogy alkalmasak legyünk értelmes kommunikációra képes, funkcionáló emberi lénnyé avanzsálni.

Aztán győz az adrenalin – a hideg és az eső is nagyszerű frissítő –, s egy kis idő múlva már azon kapjuk magunkat, hogy sátrakat építünk, sörpadokat cipelünk, lovas szekeret díszítünk, hívatlan bóvliárusokkal csatázunk, ha kell színpadot súrolunk, renoválunk, villanyt szerelünk, esőt űzünk, egyszerre telefonálunk, walkie-talkie-zunk, miközben egy harmadik féllel személyesen egyeztetünk.

Mintegy nyolcórányi talpalást követően aztán minden a helyére kerül, s a csapattagok megfelelően elfáradtak és összekoszolódtak ahhoz, hogy – szervezői kártya hiányában – hajléktalan kéregetőknek nézzenek bennünket. Ezután marad körülbelül negyedóra a megújulásra, hogy frissen, vidáman, mosolygósan tudjuk fogadni a vendégeket, mintha csak most kezdenénk a munkanapot.

A Hamupipőkéből ellesett sikeres átváltozást követően mindenki teszi a személyre szabott feladatát, majd euforikus hangulatban csápolunk az esti koncerten és úgy érünk a program végére, hogy fel sem tűnik, hogy elfelejtettünk enni, hatszázszor lefutottuk a maratont, és kihordtunk lábon néhány szívinfarktust.

A zárást követően elbúcsúzunk a vendégeinktől, majd leszedjük a molinóinkat, kamionra pakoljuk padjainkat, sátrat bontunk, leosztjuk a másnapi teendőket és úgy döntünk, jobb nem utána számolni, hogy mióta vagyunk ébren és hány kilométer van a lábunkban.

A barátok, rokonok, akik a munkánk mögé látnak, rendszeresen titulálnak őrültnek és vádolnak meg mazochizmussal bennünket egy-egy hajtósabb időszakban, amikor a teljes fizikai kimerültség határán egyensúlyozunk. S hogy mivel tudjuk megcáfolni őket?

Amikor tízezer fő látogat ki a KurucFesztünkre, Huszt városában ukrán lakosok érdeklődnek kora reggeltől a program és a korábbi évekről megismert kézművesek, arcfestők felől, múltat idézünk az ungvári vár patinás falai között és kismamákat, óvodáskorú gyerekeket, nyugdíjas néniket, bácsikat látunk csillogó szemekkel énekelni, táncolni Beregszász zsúfolásig megtelt főterén, akkor érezzük igazán, hogy van értelme a fáradozásunknak.
Minden ilyen program alkalmával tudatosul bennem, milyen áldás azt érezni, hogy tudunk adni a közösségünknek, és megelégedéssel konstatálom, hogy jó helyen, jó csapatban dolgozom.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma