Kopogtató: kismamagondozás, avagy kezdődhet a fejfájás

Az ukrán egészségügy újabb és újabb úgynevezett reformjai ellenére a kórházak és az egész rendszer nagy problémákkal küzd. A sajtóorgánumok folyamatosan bombázzák az ország vezetőségét a problémafelhívással, de mindezidáig sikertelenül, csupán a szomszédos Magyarország nyújtott segítő kezet a kárpátaljai egészségügynek. Nekem sok fejfájást okozott a várandósság és a szülés. Habár a kismamagondozást azért találták ki, hogy vigyázzon a kismamákra, Ukrajnában sajnos nem így működik a dolog: az áldott állapot áldatlan mindennapokhoz vezetett.

Mikor kiderült, hogy hamarosan anyai örömök elé nézek, azonnal eldöntöttem, hogy a falusi kórháznak nevezett lepusztult létesítmény „szakorvosi” gárdájához biztosan nem fordulok. Elsőként a szomszédos Munkács városának egyik magánklinikája felé vettem az irányt. Aztán elgondolkodtam azon, hogy itt, Kárpátalján, vagy a szomszédos Magyarországon vegyem-e igénybe a kismamagondozást. Néhány gondterhelt esti beszélgetés után férjemmel eldöntöttük, hogy nem szeretnénk folyamatosan ingázni a határon: abban az időben óriási sorok voltak – a tranzitautósok még ötnaponta rótták a határt. Emellett itt is kötelező lett volna legalább néhány alkalommal felkeresni a helyi klinikák egyikét, mivel a 12. héten kötelező „ucsotra állni”, vagyis bejelentkezni kismamagondozásra. Kis kérdezősködés, néhány jótanács után felkerestem a munkácsi kismamagondozók egyikét, ott szerettem volna bejelentkezni. Igen ám, de kiderült, hogy a falusi kismamák csak a falusi rendelőkhöz fordulhatnak. Vannak persze „kiskapuk”, de nem szerettem volna minden látogatás után a zsebembe nyúlni. Ezért bejelentkeztem egy munkácsi lakásba, hogy gördülékenyebb legyen az ügyintézés. Teltek a hetek, és arra lettem figyelmes, hogy szinte minden falusi várandós ismerősöm a munkácsi orvosokat választotta. A klinikán várakozva többször futottam össze otthoniakkal, akik szintén azon dilemmáztak, hogy Kárpátalján vagy a szomszédos országban nézzenek-e az anyai örömök elé.

Kárpátalján kezdetét vette a Reformáció Gyermekei Program, mely lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy ingyen végeztessek el bármilyen szükséges vizsgálatot a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központban. Már addig is ott végeztem el a vizsgálatok nagyobb részét, viszont a program kezdete után már csak a központba mentem. Szerencsésnek nevezhetem magam, mivel a várandósságom alatt nem voltak nagyobb problémáim, legnagyobb dilemmánk a közeledő szülés volt. Sokat érdeklődtem, hogy hol lenne jobb, biztonságosabb. Végül arra jutottunk, hogy nem szeretnénk plusz fáradságot se magamnak, sem pedig páromnak azzal, hogy hosszú utaknak vágjunk neki, mely nem kis plusz költséggel jár, és persze a határátlépés problémái is nagyot nyomott a latba. Rokonaim, ismerőseim is kárpátaljai orvosoknál szülték gyermekeiket és náluk minden rendben folyt. Ezért végül a munkácsi szülészetet választottuk. A kismamagondozáson érdeklődtem, hogy kik a helyi nevesebb szakorvosok ezen a téren, majd a kezelőorvosom ajánlására kerestem fel az egyik szülész-nőgyógyászt. Nem mondhatnám, hogy kedves volt velem a doktor, de azt kijelenthetem, hogy a munkáját odaadóan végezte, az utolsó időszakban két-három naponta jártam kontrollra, és mind lelkileg, mind testileg a természetes szülésre próbált felkészíteni. Sajnos, az egyik vizsgálaton kiderült, hogy a magzat szívverése nem megfelelő, így a császármetszéssel kell világra hoznom őt. Úton a műtőbe egy 41-es méretű papucsot és egy agyonmosott, klór szagú köpenyt kaptam. Ekkor már késő volt, de végigfutott rajtam: vajon jól választottunk-e? A műtőben bemutatkoztak az orvosok, az előre megbeszéltek helyett még a részleg vezetője és plusz egy gyermekorvos is részt vett a műtéten. A szakemberek kedvesek, higgadtak voltak, nyugtatni próbáltak. A műtő viszont láthatóan nem a legkorszerűbben volt berendezve. Régi lámpák, öreg műtőasztal várta a kismamákat. Nekünk nem adtak listát arról, hogy mire lesz szükség a beavatkozás alatt. A műtét előtt férjemet azért elküldték a szomszédos patikába egy-két dologért, de nem gyógyszereket, hanem egyszer használatos alátéteket és speciális cérnát (melyet nem kell utána eltávolítani a sebből) kellett vásárolnia. Szerencsére minden jól ment, komplikációk nélkül, a babánk egészségesen született meg.
Mi jól döntöttünk, hogy nem vállaltunk magunkra plusz fáradtságokat, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem volt szükségünk komolyabb beavatkozásra. De véleményem szerint, annak ellenére, hogy egy városi átlagos polgárként igényeltem a nekem járó szolgáltatásokat, nem mindig kaptam meg őket, úgy, ahogy kellett volna. A kismamagondozáson óriási sorok voltak, nem volt lehetőség időpontot kérni, ha szerencsém volt, akkor 35-40 perc sorban állás után tudtam bemenni az orvoshoz. Előfordult, hogy másfél-két órát is várakoztam a folyosón. Emellett minden kötelező aláírás további sorban állást jelentett a számomra, és mivel a várandósság alatt szinte végig dolgoztam, nekem nem volt időm annyit rostokolni az ajtók előtt, így – sok hasonló cipőben járó társammal együtt – többször a „könnyebb” utat választottam. A kilenc hónap alatt egyszer adtam le vért az állami intézményben, akkor is ki kellett fizetnem az injekciós tű és a fecskendő árát. Mikor megkaptam a szükséges vizsgálatok listáját, kiderült, hogy azoknak csak töredékét végzik az állami intézményben, a többit inkább magánklinikán végeztessem el – világosított fel az egyik ápolónő.

Közel két év telt el azóta, de szinte semmi sem változott, ismerőseim most is arról számolnak be, hogy az állami intézményekben nincsenek meg az alapvető egészségügyi ellátáshoz szükséges eszközök, sőt a legtöbb állami kórházban nagy problémák vannak a higiéniával, a berendezések nagy része elavult, a kezeléshez szükséges gyógyszerekkel nem látják el a betegeket, hanem maguknak kell megvenniük és még sorolhatnánk a problémákat.

Míg a polgárok nagy része szenved az állam által szolgáltatott egészségügy igénybevétele során, addig kedves elnökünk a kezdetekben oly rátermettnek nevezett egészségügyi miniszter leváltásán töpreng. Az egészségügy ”királynője” pedig nem azon töri a fejét, hogyan is formálja át a rendszert, hanem, hogy az orvosi marihuánát engedélyezni kellene ebben a „csodaországban”. A nagy reformok után sincs meg az összes védőoltás, magánklinikákon kell megvásárolni azokat. A kórházak továbbra is túlterheltek, ütöttek-kopottak, elavultak a berendezések, sőt a nagyszőlősi édesanya élménybeszámolója után kimondhatjuk, hogy semmi sem változott, egyre csak romlik országunk egészségügyi helyzete. Csupán a választások előtt megszokott ígéretek szajkózása maradt meg.

T.T.
Kárpátalja.ma