Kopogtató: magyarnak ukrán, ukránnak magyar

„A kárpátaljai ukránok Magyarország piócái, akik tömegesen iratkoznak be a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye településeibe. Teszik mindezt a remélt magasabb nyugdíj, valamint a szociális, gyermekvédelmi és csecsemőellátás reményében. Elveszik az anyaországiak megélhetőségét, és tönk szélére sodorják az országot.”

A hét folyamán többször hallhattunk, láthattunk a fentihez hasonló „megalapozott” eszmefuttatásokat, és konstatálhattuk, hogy nemcsak az ukrán választási kampányok okoznak akut rosszullétet, undort és magas vérnyomást.

A kárpátaljai magyarok lassan fel sem kapják a fejüket arra, ha leukránozzák őket Magyarországon. Hozzászoktak ahhoz, hogy a határtól pár kilométerre, akár a szomszédos településen élők is megkérdezzék tőlük, hogy hol tanultak meg ilyen jól magyarul, vagy a kelet-ukrajnai harcok kárpátaljai kiterjedésének mértékéről érdeklődnek, s megdöbbennek azon, ha azt válaszolják, hogy nem vonulnak tankok a főutakon.

Míg legtöbben csak mosolyognak az esetleges tájékozatlanságon, s egy újabb anekdota lehetőségeként tekintenek a fentiekhez hasonló élményükre, mindenkinek kinyílik az a bizonyos bicska a zsebében, amikor szándékosan uszítanak a külhoni magyarság ellen, és képmutatóan a magyarországiak védelmére hivatkozva – valójában csekély politikai haszon reményében – utasítják el a nemzetben gondolkodást.

Nem győzünk ámulni azon, amikor politikai pártok a kettős állampolgárságukat kihasználó, dőzsölő ukrán nyugdíjasokkal rémisztgetik az anyaországiakat. Nem tagadhatjuk, hogy a kárpátaljai magyarok közül többen éltek a visszahonosítás lehetőségével, melyet az érvényben lévő törvények garantáltak. De nonszensz azt állítani, hogy a magyarországi nyugdíjasok jóval kevesebb, mint egy százalékát kitevő, áttelepült kárpátaljaiak taszítanák a csőd szélére az országot. S kérjük, tegye fel a kezét a monitorok előtt, aki látott már – határon innen vagy túl – a bőség Kánaánjában dúskáló kisnyugdíjasokat…

Tipikus vádponttá érett továbbá, hogy lepusztult épületeket vásárolnak meg, és lepik el a határ menti településeket az „ukránok”.

Elég körbenéznem a saját környezetemben, hogy lássam: napról napra egyre többen döntenek a külföldi munka, nem ritkán a költözés mellett. De jobbára nem nyugdíjasok, hanem pedagógusok, akik kiemelkedő munkát végeztek itthon, de tanári bérükből nem tudták eltartani a családjukat, így most – családi házukat hátrahagyván – szolgálati lakásban, idegen környezetben élik mindennapjaikat, és próbálnak asszimilálódni abban a reményben, hogy a gyerekeiknek stabilabb hátteret, lehetőségekkel teli életet biztosíthatnak. Szülőket, akik soha nem tervezték elhagyni Kárpátalját, de gyermekük váratlan betegsége miatt, s a szakszerű ellátás hiányában nem volt más választásuk. Most Debrecen környékén dolgoznak, fizetnek betegbiztosítást, s gyarapítják adóikkal a magyar államkasszát.

Teszik ugyanezt százával Ukrajnában vagy még a Szovjetunióban diplomát szerzett orvosok, ápolók, szakmunkások, pótolva a jelentős anyaországi munkaerőhiányt.

Mindez érvágás nekünk, kárpátaljai magyaroknak, de miért lenne veszélyes a magyarországiaknak? Mi a rossz abban, ha ukrajnai magyar családok költöznek az elnéptelenedett falvakba, és kezdenek el munkálkodni az adott közösségért? Miért lenne fájdalmas egy olyan állás betöltése, melyre a helyiek közül nem volt jelentkező? S kérdem én, milyen alapon lehet komolyan venni bárkit, aki a magyarság védelmére hivatkozik, de szemmel láthatóan semmilyen értéket nem jelent számára a magyar szempont?

Az áttelepült ismerőseim közül sokan panaszolják, hogy nehéz megszokniuk a „kinti életet”: a megváltozott környezetet, az eltérő mentalitás. Akkor gyertek haza! – vágnám rá szívem szerint legtöbbször a választ, de már a gondolattól is azonnal elszégyellem magam, mert tudom, hogy nem jókedvükből választották útjukat.

Évek óta hatalmas kiváltságként tekintek külhoni magyarságomra. Erdélyi, felvidéki, vajdasági ismerősöket, barátokat szerezve érzem igazán, hogy a kisebbségi lét olyan nemzeti identitástudatot ajándékozott számunkra, s tartással ruházott föl bennünket, melyekről az ukránozó, románozó, szlovákozó „jóakaróink” csak álmodozhatnak. Hiszem, hogy ez az érzés s a nemzeti öntudat elkíséri azokat is, akik időközben a szülőföldjüktől távol kerestek boldogulást, s életük végéig büszkén vallják majd magukat kárpátaljai, erdélyi, felvidéki, vajdasági magyarnak.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma