Kopogtató: tragikomikus éber álom

„Közben hazájából a vért,
Veder számmal ereszti.
Hallgat a nép, mint a birka,
S szemeit mereszti…”
Részlet Tarasz Sevcsenko Álom című komédiájából
(Fordította: Sipos Ferenc Norbert)

Mozgalmasan indult a tavasz az ukrán belpolitikai életben: elbocsátották hivatalából a főügyészt, Ruszlan Rjabosapkát, felmondott Olekszij Honcsaruk miniszterelnök és Hanna Novoszad oktatási miniszterasszony, valamint az első helyettes főügyész, Vitalij Kaszkos is benyújtotta felmondási kérelmét. És még csak március 8-át írunk.

Tragikomédiából nincs hiány: a parlamentben új vezetők kerülnek különböző posztokra, emellett új pozíciókkal is bővül a kamara. Új szelek fújnak – ismét. Sajnos az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az új szelek csupán üres légmozgások, de ha őszinték akarunk lenni, akkor bevallhatjuk, hogy igazából csak széltolóink vannak…

Idő előtt felmondani – miután nyilvánvaló a bukás – a legkönnyebb. Az viszont vitathatatlan, hogy a valódi munka az ország bajainak orvoslása lenne, ám ezek szerint erre vagy nincs alkalmas ember, vagy úgy állnak ezzel potenciális jó vezetőink, mint Kovács úr a politikussággal a Budapest Noir című filmben: amikor a főszerkesztő megkérdezte az újságárust, hogy miért nem megy politikusnak, a férfi azt felelte, hogy „Maga mondta, okos ember vagyok”. Nem tisztem senki felett sem pálcát törni, de valóban senki sem képes cselekedni az ország és a nép érdekében?

Tragikomikus rémálom ez, amiben élünk. Vagyunk még páran, akik mernek még reménykedni egy jobb jövőképben, de a mi türelmünk is fogytán. Évek óta várunk, a választásokon sokszor vadidegeneknek szavazunk bizalmat, majd azt kell látnunk, hogy ezek a honatyák és honanyák felelőtlenül döntenek felettünk. A szép szavak és az üres ígéretek önmagában nem hajtanak ki a tettek mezején.

Én szeretem a szülőföldemet. Különlegesnek és szépnek látom ezt a többnemzetiségű országot minden politikai uszítás ellenére. De fiatal pályakezdőként tényleg csak álmodok arról, hogy egyszer rendbejön az ország minden téren, és nem kell elhagynom ahhoz, hogy megéljek, és ne csak túléljek.

Mikor fogok végre olyan politikusokat látni – hova a többes szám, örüljek, ha egyetlen is akad –, akikre büszke lehetek, legalábbis akitől nem kell tartanom? Egy vezetőnek azért kellene élen járnia, hogy akik mögötte vannak – történetesen mi, az ukrán állampolgárok –, megbízzanak benne, nem pedig azért, hogy a rábízott népet rettegésben és apátiában tartsa. Talán szentimentálisnak hathat ez, de valóban csak egy szép álom marad nekünk, ukrajnai fiataloknak egy normális, kiszámítható, európai emberhez méltó élet Ukrajnában?

Ma reggel egy híradásban azt olvastam, hogy Kijevben elfogtak egy csoport beregszászi romát. Közülük az egyik nő azt mondta, hogy ha nem adnak munkát, akkor életük végéig lopni fognak. Elgondolkodtam azon, hogy minket is meglopnak nap mint nap, de nem(csak) a zsebtolvajok, hanem az elöljáróink: pénzben, időben, reményben – ez a rideg valóság. Kozmetikázhatjuk az igazságot, de nem érdemes.

Jövő hét elején, március 9-én és 10-én méltatják Ukrajna-szerte Tarasz Hrihorovics Sevcsenkonak születését és halálát. A jobbágyságból felszabadított tollforgatónak szívügye volt szülőföldjének és népének szabadsága. Talán jobb is, hogy nem látja a szomorú valóságot, és azt, hogy még mindig aktuális a kép, amit akkor örökített meg kora társadalmáról: „Az van, mit most láttok: / Fagy és hőség, nyomor, bőség- / Koldusok és cárok.” Az ukrán Petőfi őszintén remélte, hogy egyszer hőn szeretett Ukrajnája szép időket is lát majd. „S most elköszönök tőled! / Gyermekid nőjenek nagyra! / Megérkezik egyszer Ukrajnába, / Az igazság napja!” – írta a költő Álom című komédiájának utolsó soraiban.

Vajon hogyan jellemezné a Kobzos ma a nép szolgáit?

Szabó Kata
Kárpátalja.ma