Kopogtató: zaklatás

Mostanában egyre többször adok hálát a sorsnak, hogy internet nélküli világban élhettem meg a gyerekkoromat.

Nyaranta fociztunk, rögtönzött bicikliversenyeket rendeztünk, matricákat gyűjtöttünk és rengeteget csatangoltunk. Kész világmegmentőnek éreztem magam, amikor megvédtem a part mellett ülő békákat vagy gyíkokat a srácoktól, akik kövekkel szerették volna agyonütni a védtelen jószágokat. Télen kártyáztunk, feltörtük a patak jegét, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a „hibernált” halakat, s felrepedt szemöldökkel futottunk a szüleinkhez egy-egy elvadultabb hógolyócsata után.

Persze nekünk is megvoltak a magunk függőségei: kölyökként ért utol minket a Nintendo korszak, de a felnőttek napi egy-két óra játék után sikeresen kiebrudaltak minket a készülékek elől, és a lázas játékvadászattal, kazettacserékkel valahogy még ez az őrület is egyfajta bandaépítést eredményezett nálunk.

Kamaszként meglehetősen sokat oltogattuk egymást, de legtöbbször sikerült poénokkal elütni a bántásokat és a csípősebb megjegyzéseket is, mások megalázása sosem volt célja a baráti társaságunknak. Mire nálunk is betört az internet és divatossá váltak a közösségi oldalak, már túljutottunk a kritikus életszakaszunkon.

Az utóbbi időben szokatlanul sok esettel találkoztam, amikor fiatalok befotózott csetváltásokat osztottak meg közösségi fiókjukon és porig alázták a gyanútlan beszélgetőpartnerüket. Tizenéves kamaszok megkérdőjelezhető nemi identitásuk, nehéz anyagi helyzetük vagy zöldfülű udvarlási kísérletük miatt kerültek célkeresztbe. Ha a környezetük csak ideig-óráig csámcsog is történetükön, ők minden bizonnyal nem feledik el egykönnyen a megaláztatást. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem a kamaszok okozhatják a legnagyobb károkat a fiatal lelkekben.

Tizenhét lehettem, amikor a közösségi fiókom létrehozása után nagyapakorú férfiak kezdtek el ajánlatokkal bombázni. Családapák adták meg telefonszámukat, s volt, aki előre bocsánatot kért: ha nem venné fel elsőre a készüléket, az azért lehet, mert nem viszi be éjjelre a lakásba, tudniillik a felesége igen csak féltékeny típus. Soha egyetlen levélre sem reagáltam, mégis volt, aki hónapokig kitartóan írogatott. A helyzet ma sem változott – a kollégáimmal néha fogadásokat kötünk, hogy ki milyen ajánlatokkal áll majd elő –, igaz, a „Tiltás” funkciója hamar rövidre zárja a történetüket… pontosabban a történetük felém irányuló részét.

Keresztény értékrenden alapuló neveltetést kaptam, ugyanakkor a világ rossz dolgai elől sem fordították el a fejem és korán megtanítottak két lábbal állni a földön. Soha nem okoztak nagyobb megrázkódtatást a megkeresések, legtöbbször csak elámultam azon, hogy mennyi „beteg” ember él körülöttünk. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre többször tűnődöm el azon, hogy ezek a személyek a tiltást követően másokat, akár tizenéveseket is ostromolhatnak, s minden bizonnyal ostromolnak is hasonló tartalmú levelekkel és fotókkal. Megborzongva gondolok arra, mi van akkor, ha őket érzékenyebben érinti a dolog, vagy nem látnak át azonnal a szitán, és a zaklatók végül sikerrel járnak.

Most monológhegyek következhetnének arról, hogyan kezelhetjük a hasonló helyzeteket, és miként védjük meg gyermekeinket az internet veszélyeitől. Nem célom a megmondóember képében tetszelegni, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a problémákról lehet, és kell is beszélnünk, s a nyitott párbeszéddel talán közösen megoldásokat találhatunk.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma