Más a béres és más a gazda – beszélgetés Jenei Károllyal, Visk református lelkészével

Kiszámíthatóbb életet kívánnak a kárpátaljaiak – tolmácsolta a Demokratának az ott élő magyarok legfontosabb újévi kívánságát Jenei Károly, Visk református lelkésze.

– Hogyan lett szülőhelye, Visk református lelkésze?

– Itt születtem, de mivel Kárpátalján nincs lelkészképzés, Debrecenben végeztem a teológiát. 2001-2006-ig voltam egyetemista, majd a hatodik évet Visken töltöttem segédlelkészként. Még két évig beosztott lelkész voltam, utána szenteltek pappá. Lelkipásztorok esetében rendhagyó, ha a saját szülőfalujukban szolgálhatnak. Ráadásul a viski gyülekezet megfelel egy nagyobb magyarországinak, ezért ilyen helyre több éves lelkészi gyakorlat után kerülhet valaki. Mivel az elődöm és a gyülekezet között 2006-ban kenyértörésre került sor, még a debreceni kápláni vizsga előtt felhívtak, hogy hazajönnék-e. A válaszom csak az lehetett, hogy amennyiben az egyházi hatóság beleegyezik, szívesen. A meghívásban szerepet játszhatott, hogy már a családomat is ismerték, ennek okán s kaptam bizalmat. Diplomás emberként hazatérve sok mindent meg kellett tanulnom. Olyan vagyok, mint a járni tanuló gyermek, aki olykor elengedi már a karosszéket, de azért még jólesik fogódzni.

– Évekkel ezelőtt a magyarországi református egyház bejelentette, hogy a határoktól függetlenül visszaállítják a történelmi egyházközösségeket. A viski melyikhez tartozik?

– Az egykori Máramarosi-medencének vagyunk a peremén, így a kárpátaljai Református Egyházkerület Máramaros-Ugocsa Egyházmegyéjéhez tartozunk. A politikai országhatárokkal sajnos az egyházi határok is lezárultak, nyilván erre volt válasz 2009. május 22-e, amikor a magyarországi, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és partiumi részegyházak aláírták a Magyar Református Egyház Alkotmányát. Trianon után, 1923-ban, egy akkor alakuló, sokszor gazdát cserélő területen meg kellett alakulnia a Kárpátaljai Református Egyházkerületnek, amelyik a szovjet kommunista önkényuralom idején összefogta azt a harmincegynéhány lelkészt, akik ellátták az összes szolgálati lehetőséget, amelyet az állam igyekezett minél jobban megszorítani. Kereszteltek, temettek, eskettek, istentiszteleteket tartottak, házi szertartásokat végeztek, mert csak erre volt lehetőség.

– A moldvai csángóknál, Pusztinán tapasztaltuk, hogy a temetőben az elkorhadt síremlékek cseréjekor a román sírkövesek már román névvel helyettesítik az eredeti magyart. Vannak-e Kárpátalján hasonló jelenségek?

– Bár a közigazgatásnak sikerült a lakosságot úgy felosztani Visken, hogy az ember ne érezze magát jól, a moldvai helyzet nálunk nem jellemző. Jóllehet mindegyik temető köztemető, de a római katolikus, református, görög katolikus és pravoszláv felekezetnek külön temetkezési helye van, és teljes mértékben tiszteletben is tartjuk egymást. A magyarok temetőjében 99 százalékban magyar feliratok szerepelnek, a maradék egy százalék is csak akkor fordul elő, ha a vegyes házasságból származó fél szeretné, hogy társa mellé az ő nevét is felírják. A moldvaihoz hasonló síremlékek átírására nálunk nem is akadna jelentkező.

– Egyházi tevékenysége mellett elsődleges feladatának a viski magyar óvoda megnyitását tartja. Az óvoda megtartó ereje nagyobb tán, mint az iskoláé?

– Amikor 2006-ban hazakerültem, az épület előtt elvonuló temetések alkalmával láttam, hogy milyen állapotban van. 2007-ben aztán rákérdeztem. Elmondták, hogy leállt a felújítás, mert nincs, aki foglalkozzon vele, másfelől a gazdasági és politikai helyzet ezt nem is teszi lehetővé. Ehhez jött, hogy a szülők egyre gyakrabban teszik fel maguknak a kérdést, hogy gyermekük miként boldogul jobban? Ha diplomát szeretne és az országban marad, az ahhoz szükséges emelt szintű érettségit csak ukrán nyelven teheti le. Ha viszont Magyarországon jár középiskolába vagy gimnáziumba és ott szerez diplomát, ezt követően a legtöbben már nem térnek vissza Kárpátaljára. Mindegyikük hiányzik! Nagy szükségünk van a magyar értelmiségre. Egyházközösségünkben évi harmincöt-negyven keresztelőt tartunk, ami hároméves átlagban száz gyermeket jelent, de csak a töredékük kaphat óvodai elhelyezést. Márpedig magyar szellemiségű óvoda nélkül a magyarság esélyei nagyban csökkennek, amikor a szóülők iskolát illetve jövőt választanak gyermeküknek. Az Úristen úgy rendelte, hogy Viskre szülessek, ezért úgy éreztem, hogy az itteni magyar óvoda ügyét a képességeimhez mérten kötelességem előremozdítani.

– Az előrelépéshez mi hozta a legnagyobb változást?

– Két esemény. A Pécsett rendezett Kálvin-konferencián találkoztam dr. Hoppál Péterrel, a Pécsi Református Gimnázium korábbi igazgatójával, a Fidesz országgyűlési képviselőjével, aki azt javasolta, hogy az egyházközösségünknek kellene átvenni az épületet, amely akkor a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Viski Alapszervezetének tulajdonában volt. Hazatérve ezt a javaslatot elmondtam az érintetteknek, az egyházközösség pedig az átvétel mellett szavazott. A KMKSZ nekünk is ajándékozta az ingatlant, azzal a feltétellel, hogy a tulajdonjogot később senkinek át nem adhatjuk, befejezzük a felújítást és magyar óvodaként működtetjük. A másik meghatározó esemény a Győr-Moson-Sopron megyei magánerdészekkel mint hozzánk látogató turistákkal történt találkozásom volt, akik megkérdezték, hogy mivel segíthetnek nekünk. Azt feleltem, hogy könyvekkel, másolópapírral, ők azonban ennél nagyobbra gondoltak, mire elmondtam nekik a magyar óvoda ügyét. Azóta is ők az egyik legkomolyabb támogatói és mozgatói a felújításnak.

– Mivel az óvodai beíratást az ukrán törvények előírják, a magyar gyerekek az ukrán óvodában szoronganak szinte elképzelhetetlen körülmények között.

– A támogatásoknak köszönhetően idén már úgy tudtuk elkezdeni az épület felújítását, hogy minden műszakilag szükséges szakhatósági engedélyünk rendelkezésünkre állt. Márciustól decemberig folyamatosan végeztük a szükséges munkálatokat, és kalákában dolgoztak rajta a viskiek, ami 120-130 munkanap felajánlását jelenti. Kiderült, hogy a majd százéves, egyszintes kőiskolának tervezett épület, amelyre 1993-ban még egy emeletet húztak, sokkal rosszabb állapotban van, mint amilyennek először látszott. Ezt a terhelést a falak nem bírták, ráadásul az építési szabvány földrengés-biztonsági szempontból utóbb a 7-es csoportba sorolta Visket. Ennek megfelelően kellett a terveket elkészíttetni.A támogatók között mindenképpen meg kell említenem Gárdai György barátomat, a Paksi Gasztroblues Fesztivál szervezőjét, aki a koncertekhez kapcsolódó kísérőrendezvények bevételét adományozta a munkálatok költségeire. Ezenkívül a paksi Önkormányzattól és magánszemélyektől is kaptunk, kapunk támogatást. Visk egyébként Paks testvérvárosa, ahol a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló szavazás érvényes és eredményes is volt. Idén bejegyzésre került továbbá egy magyarországi alapítvány is, amely szintén az óvodát kívánja támogatni.

– Hogyan élik meg Kárpátalján a magyar állampolgárságot?

– A magyar állampolgárság lelki, erkölcsi, nem pedig munkavállalási, egészségügyi vagy üzleti kérdés. Akikkel beszéltem, még hetekkel az eskü után is megkönnyezték az állampolgársági ünnepséget. Ezzel együtt azonban a Kárpátalján élő magyarok számára, akik igényelnék az állampolgárságot, továbbra sem tisztázott a határátlépés és az ahhoz szükséges okiratok kérdése, az aktuális vízumok lejáratát követően.

– Miként állnak az ukrán hatóságok a kettős állampolgársághoz?

– Volt, akitől a határátlépéskor megkérdezték, hogy milyen kenyeret eszik. Ha az ukrán hatóság akarja, megtudja, hogy ki lett kettős állampolgár. Harminckét éves leszek, de a nevemet még soha, sehol nem írták le rendesen, mivel mindig megpróbálják lefordítani. Ennek az az eredménye, hogy másként van a nevem a születési anyakönyvi kivonatban, a személyi igazolványomban, az útlevelemben, a magyar igazolványomban, pedig az elmúlt kilencven évben én vagyok a negyedik Jenei Károly a családban. Amikor most jöttem, és biztosítást kötöttem, átadtam a hölgynek a személyi igazolványomat, a pénzt és a forgalmi engedélyt. Mivel a kocsi nem az én nevemen van, megkérdezte, hogy hívnak. Megmondta, ő meg nézett rám, hogy miként írja le, mivel neki úgy kell, ahogy az útlevelemben van. Ezután véletlenül úgy írtam le, ahogy a magyar igazolványomban szerepel, viszont az útlevelemben más olvasható. Ahány papír, annyiféle embert jelent, de ha valahol egyetlen betűt elírnak, abból komoly gondok is származhatnak, pedig mi nem változunk.

– Van-e a kárpátaljai karácsonynak valami sajátossága, szokása?

– Számottevő eltérés nincs. A pravoszláv naptár ugyan két héttel késik hozzánk képest, de megvan bennünk a másik ünnepének kölcsönös tisztelete, ezért a maguk módján ők is készülnek a mi ünnepünkre, például zárva vannak a boltok, szünetel a munka. Amikor ők ünnepelnek, akkor mi nem végzünk zajos munkát. Nálunk is divat a betlehemezés, a karácsonyfa-állítás. Szenteste az istentisztelet után családról családra járunk, kántálunk, karácsonyi énekekkel dicsérjük az Istent. A nagycsalás összejön a terített asztal mellett, ez a találkozások és beszélgetések ideje, ami hajnali kettőig is eltart. Ilyenkor jóízűen meg tud mozdulni a falu, az emberek éjszaka is megállnak az utcán és beszélgetnek. Nálunk kevesebb a hal, a disznóvágás nehéz termékei teszik ki a fogásokat, utánuk jól esik a tejbekása és házi sütemény, amelyekkel nagyanyáink receptjeit viszik tovább. Az italok közül a könnyebb likőröktől kezdve a komoly, fejbeverő borokig mindent fogyasztunk. Az István-és Éva-napot is megtartjuk, és köszöntjük. Annak igazi ereje van, amikor másfélezer ember énekli, hogy Isten szent angyala… és Csendes éj…Istentisztelettel indul, és istentisztelettel ér véget az ünnepi időszak. A kántálást az ukránság is átvette, sőt már egymáshoz is járunk, a boltokban pedig nem gond, ha bármely nyelven szólal meg valaki.

– – Ismeri a híveket. Ha csak egy kívánságuk lehetne az újesztendőben, mi lenne az?

– – A kiszámíthatóbb élet. Ma a világ válságról beszél,ám nálunk nem tavaly kezdődött, és nem is jövőre fog véget érni, hanem ez mindennapi küzdelem, ami arról szól, hogy húzzák-vonják az embert, meg a lába alól a talajt. A nagyapám azt mondta:”Fiam, az állam nem csap bé!”. Az egyik talán nem, a másik viszont igen, mert már a negyedik féle pénzt használjuk. Akik eljönnek Kárpátaljára, azt mondják,hogy tiszta Svájc, hogy gyönyörű a táj, az erdők, a hegyek, de ott van a gazdátlanság, és legjobban ez bántja az itt élőket. Sok minden múlik az embereken, de még több múlik azokon, akik a döntéseket hozzák, és jó lenne, ha végre gazdaként viszonyulnának az országhoz. Mert más a béres és más a gazda!

– A gazda sajátjaként vigyáz mindenre, a bérest pedig,ha lejár a munkaideje, már nem érdekli tovább semmi. Semmivel nem léptünk előrébb, pedig volt narancsos forradalom, de most megint mások vannak hatalmon. Ezzel együtt Ukrajna belső részein még most is úgy néznek Kárpátaljára, mint egy jóléti területre, ahol az emberek nem az államtól várják a csodát, mi viszont már szeretnék a holnapot is látni. Sokan elkezdtek ismét gazdálkodni, földműveléssel próbálkoznak, de hitelből nem érdemes, arra meg sajnos nincs lehetőség, hogy többhektáros családi gazdálkodásba tudjanak fogni. Nem egyszerű Kárpátalján élni, de nem is lehetetlen, és én hiszem azt, hogy amíg megtelnek a templomaink, amíg erő van a kézfogásban, amíg hitele van az adott szónak, addig imádkozva és dolgozva van esélyünk megmaradni!

 

Szakács Gábor

Magyar Demokrata c. folyóirat

XVI. évf. 3 szám, 2012. január 18.