Mennyire vagyunk hunok?

Egyértelmű, hogy a magyar nép nem „egy az egyben” a hun megfelelője, de a másik véglet is túlzás, hogy semmi közük nem volt egymáshoz.

Az igazságot itt is középtájon kell keresni, bár a forráshiány miatt tág teret kapnak a feltételezések. A magyarság hun eredethagyománya az Árpád-kor óta nyomon követhető, az Árpádok pedig akár vér szerinti leszármazottai is lehettek Attila nagykirálynak.

Középkori krónikásaink hitték és hirdették, Árpád népe a hun Attilától rászállott jogos jussaként vette vissza az uralmat a Kárpát-medencében. Ma úgy tűnik: kevés dicsőségesebb, kalandosabb elméletet tudnánk felmutatni, mint hogy birodalmak hódoltatójának, Isten ostorának örökében járunk. Más kérdés, hogy igaz-e? Mint hangsúlyoztuk, a kútfők jellege és szűkössége miatt kevés a bizton állítható, de azért meg lehet fogalmazni valószínűsíthető elméleteket. Folytatjuk az eredetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa segítségével.

A magyar-hun kérdéskörben el kell különíteni az uralkodóház Attila hagyományát és magyar nép hun hagyományát. A legkorábbról fennmaradt magyar történeti munka Anonymus Gesta Hungaroruma a XII–XIII. század fordulójáról Álmos felmenőjeként említi Attilát, de nem szól a hun népről, mint a magyarok őséről. Azonban már műve előszavában figyelmeztet, hogy célja egyedül Magyarország királyainak és nemeseinek a származását bemutatni, vagyis „elitista” államtörténetet ír és nem az etnogenezis érdekli.

Kézai Simon Gestája az 1280-as évekből az első ismert forrás, ami már etnikus érdeklődést is mutat. Itt tűnik fel a Csodaszarvas-monda, mint a magyarság eredetmítosza és a magyar nép hun hagyománya. Ám azt nem tudjuk, ezt valóban ő írta-e le elsőként, vagy korábbi írók azóta elveszett munkáiból másolta. Jó esetben is csak találgatni lehet, hogy ez a hagyományelem meddig élt a maga búvópatakszerű módján, míg végül felbukkant az írott forrásokban – fogalmaz a történész.

A XIII. század végére tehát az írásbeliségben megjelent a hun-magyar azonosság, de a következő fontos kérdés, hogy „nyugati importról”, vagy saját eredettudatról volt-e szó? Jelenleg az a mérvadó vélemény, hogy a magyarság hun hagyományának nincs semmi hazai alapja: pusztán a krónikások „tudós kitalálása” volt, elszórt nyugati utalásokból gerjesztett „mese”, ami alkalmas a nemzeti büszkeség fokozására, illetve egy nem létező etnikus eredettörténet kiötlésére.

Azonban a magyarság nem szorult eredethagyományból mondai behozatalra, mert volt sajátja, a Csodaszarvas-monda, ami a hunoknál is fellelhető Csodaszarvas-mondától (lásd Jordanes gót történetírót erről) független elemeket tartalmaz. További fontos kérdés, hogy a hun hagyomány magyarhoni írásba foglalásakor lehetett-e épp a hunok emlegetésével fokozni a nemzeti büszkeséget? Szerteágazó problémát jelent a hun kérdés. Egyrészt az uralkodóház és a nép eredettudata különítendő el, másrészt a hagyomány és a monda fogalma.

Hun hagyomány és hun monda

Semmi sem egyszerű. Ugyanis nem csupán az Árpád-ház Attila-hagyományát (monarchikus „családi” szint) és a magyarság hun eredeztetését (népi szint) kell elkülöníteni, hanem a hun hagyomány és a hun monda ügyét, vagyis azt, hogy egyrészt mi lehetett az alap, másrészt ezt hogyan fejtették ki írásban. Szabados megint Hóman Bálint véleményéből indul ki, aki egy egész monográfiát szentelt a kérdésnek. Különválasztotta a hun hagyományt és a hun mondát.

Eszerint a hun monda abban a formájában, ahogy a krónikák leírták, vagy nem létezett, vagy nem bizonyítható, hogy létezett. Ennek magja, a hun hagyomány viszont eredeti, keletről hoztuk magunkkal. Mit jelent ez? A magyarságban létezett egyfajta hun származási tudat, ám amit a krónikákban olvashatunk, az már ennek kiszínezett, továbbköltött változata. Így tehát a teljes azonosság és a teljes különbözőség végleteit elvetve középtájt kell keresgélnünk. A hunok és a magyarok között valamiféle kapcsolat, részleges folytonosság mindenképpen feltételezhető – emeli ki Szabados.

Tovább haladva a hagyománytól a „hogyan lehetett” felé, nézzük, milyen elemek szólnak a folytonosság mellett. Az egyik a puszta logika, ha ránézünk a térképre. A hatalmas steppén, ahol népek és birodalmak keltek és múltak, a kavarodás miatt ebben a térségben teljesen életszerűtlen egyes népek több évszázadot átölelő mozdulatlansága, mint ahogy ennek ellenkezője is, mármint hogy két népet hermetikusan el lehessen különíteni egymástól. Emellett az állami és etnikai identitást is külön kell kezelnünk.

Az íjfeszítő népek

Az ázsiai hunoknak tartott hsziungnuk Mao Tun (Modu) nevű uralkodója a Kr. e. III. század elején például úgy fogalmazott, hogy „most minden íjfeszítő nép egy családba egyesült”, ami annyit tesz, hogy a hsziungnu állam alattvalójává lett. Ilyenkor az egyes etnikumok a források számára láthatatlanná váltak, miközben oly mértékben keveredtek, átalakultak, hogy az adott birodalom bukása után csak ritkán bukkantak fel újra beazonosítható módon. Témánk szempontjából ez azért érdekes, mert a steppei magyar etnikum évszázadokig a hun birodalom alattvalója, katonája, szerves része lehetett.

Országimázs magyar módra?

Talán meglepő, de ha valami alkalmatlan volt a középkorban a nemzeti büszkeség fokozására, az éppen a hun hagyomány felvállalása, benne Attilával, a királlyal. E kérdés már szűkebben az uralkodócsaládra vonatkozik: mennyire lehetett Attilával, mint őssel dicsekedni? A hun király a germán hőseposzokban halvány pozitív töltetet kapott, míg a jóval jelentősebb és szinte egyedüli „véleményformáló” európai krónika- és legendairodalomban egyértelműen negatív volt a megítélése. A legendaírók szinte versengtek, hogyan lehetne hősük halálát Attilának és hunjainak tulajdonítani, és emiatt durva kronológiai hamisításoktól sem riadtak vissza.

Ez volt az a szellemi közeg, amely keresztény történetszemléletet meghatározta. Sarkítva: az Árpádok érdekeik ellenére vállalták fel Attilát ős gyanánt, ahelyett, hogy agyonhallgatták volna, vagy egy „politikailag korrekt” ősatyával helyettesítik. Mert ráadásul nem csupán a vélt és valós mártírokat öldöste halomra, hanem testvérét, Budát (Bledát) is meggyilkolta, olyan foltot ejtve önnön emlékezetén, amit lemosni nem lehetett. Ráadásul halála után felbomlott birodalma, tehát utóélete sem nevezhető sikertörténetnek.

Mindehhez jönnek a magyarok, akik a X. században rettegésben tartják a keresztény Európát, megtérésük után két évszázadon belül uralkodóházuk három szentté avatást produkál (István, Imre, László). A XIII. századra „szent királyok nemzetsége” néven számon tartott dinasztia udvarában a tollforgatók azzal költöttek „új” dinasztikus és „nemzeti” dicsekednivalót, hogy Európa korábbi félelmét újra emlékezetükbe idézzék, ráadásul saját magukhoz kapcsolva? Lehet-e ezt nemzeti dicsőségvágyból? – teszi fel a költői kérdést Szabados György.

Attila kardja az Árpádoknál

Ennek figyelembe vételével érdemes úgy vélekedni, hogy az Árpádok „széllel szemben” vállalták a maguk Attila-hagyományát. A legkorábbról feljegyzett emlék sem éppen akkor keletkezett, amikor a Magyar Királyság a keresztény világ legnépszerűbb tagjának számított. Hersfeldi Lambert XI. századi évkönyvíró szerint Salamon király édesanyja Ottó bajor hercegnek adományozta Attila kardját, amiért fiát visszasegítette atyai királyságába. Miért fontos ez a történet? 1060-ban I. Andrást testvére, I. Béla fosztotta meg királyságától. András özvegye, Anasztázia anyakirályné és fia, Salamon a németekhez menekült. 1063-ban I. Béla meghalt, és András fia, Salamon lett a magyar király.

E három év alatt Anasztázia német földön az Attila-hagyományt jegyzetelte ki a krónikákból? Ráadásul Anasztázia annak idején kijevi hercegnőként Kelet-Európából érkezett Magyarországra, márpedig a Kijevi Ruszban a Rurik-hercegnők fejébe sem a magyarok eredetére vonatkozó nyugati elméleteket sulykolták. Marad tehát az egyetlen logikus lehetőség: Anasztázia itt, András udvarában ismerkedett meg az Attila-hagyománnyal. Jóllehet az „Attila kardja” néven ismert fegyvert a Bécsben őrzött magyar stílusú, szépmíves kiállítású szablyával szokás azonosítani, de itt megint nem a tárgy, hanem a hozzá kapcsolódó hagyomány eredetisége a lényeg. Az „elv”, a királyi család származástudata ilyenformán már a XI. században tetten érhető.

Hun és magyar – az igazság magja

Fentieket összegezve Szabados György kizártnak tartja, hogy a hun-magyar hagyománynak ne lett volna keleti, „eredeti” alapja, vagyis a magyarságnak igenis meglehetett a saját hun hagyománya, mint ahogy az uralkodóháznak – itt már határozottabban lehet fogalmazni – megvolt a maga Attila eredettudata. Hogy ez vérségi volt, vagy fiktív, erre nincs genetikai bizonyíték. Nincs egzakt, természettudományos válasz arra, hogy az Árpád-ház valóban Attila leszármazottja-e, arra pedig még kevésbé, hogy a magyar etnogenezisben milyen mértékben vettek részt hun népelemek.

A csontváz nem szól egykori tulajdonosa személyazonosságáról és etnikai tudatáról. Ha pedig azt a csontvázat nem is találjuk, akkor még kevésbé. Marad tehát annak kérdése, hogy mennyire hihetünk hagyományainknak. Bár a középkori író nem mai értelemben veendő tudományos művet alkotott, de attól, hogy egy krónikás leírt valamit, még nem biztos, hogy az nem igaz. Szabados György e vonatkozásban is igaznak érzi a néprajztudós Hoppál Mihály megállapítását, amely szerint „érdemes megbarátkozni a gondolattal, hogy a történelmi legendákban mindig található valami történeti mag, igazság.”

Forrás: hir24.hu