Monológ
Az ukrán–magyar államközi kapcsolatok magyarországi választási eredmények tükrében várható alakulásával foglalkozik minapi elemzésében Miroszlava Lengyel, a politikatudományok doktora, és Vaszil Homonaj, a jogtudományok kandidátusa.
A Magyarország (nem)módosított politikája a (nem)új Ukrajna vonatkozásban címmel a zakarpattya.net.ua portálon (a Feszt ungvári hetilap nyomán) megjelent írást olvasva az emberen óhatatlanul az elkeseredés lesz úrrá, amiért az ukrán államiság híveit a jelek szerint semmilyen megrázkódtatás, még egy rendszerváltozás sem képes megszabadítani attól a beidegződéstől, hogy az egész világot az ellenségüknek tekintsék. De mielőtt ennél többet is mondanánk, lássuk a szóban forgó írást!
„Kárpátalja lakói számára a »külpolitika« fogalma mindenekelőtt a Tisza mentén húzódó, Ukrajnát és Magyarországot elválasztó határvonalhoz kapcsolódik, időnként pedig a már megszokottá vált vitákhoz a kettős – ukrán és magyar – állampolgárság veszélyeiről és hasznáról, miután vidékünk több ezer lakója mindkettővel rendelkezik. Ezért a szomszédos országban rendezendő parlamenti választások előtt még a krími orosz expanzió sem volt képes elterelni a figyelmet a Vereckei-hágón álló emlékmű körül időről időre, pontosabban rendszeresen kialakuló konfliktusokról, a magyar kisebbség autonomizálásáról nemzeti-kulturális vagy adminisztratív-territoriális elkülönülés formájában.
Azok a kárpátaljaiak, akik tisztában vannak e többnemzetiségű régió geopolitikai szerepével, március közepétől – amikor a Krím bekebelezésére de facto már, mint elkerülhetetlenre tekintettek – annak a magyar politikumnak a reakciójára vártak, amely jócskán képviselve van itt a nemzeti-kulturális egyesületek és országos szintű politikusok fogadóirodái révén. Tekintettel a jobboldali radikális Jobbik párt tevékenységével kapcsolatos régről ismert tényekre, és a Moszkva általi támogatásukra vonatkozó friss értesülésekre, senkit nem ért váratlanul alapvetően ukránellenes retorikájuk, melynek betetőzéseként támogatták az Európai Parlamentben Oroszország politikáját és Kárpátalja magyar közösségének jogát az Ukrajnától való elszakadásra.
Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy a magyar politika tengelyét a Fidesz párt és a Magyar Szocialista Párt körül tömörülő balliberális blokk szembenállása képezi, a Jobbik pedig a társadalmi-politikai »izgató« szerepét tölti be. Éppen ezért tett szert komoly stratégiai súlyra Kárpátalja és általában Ukrajna vonatkozásában az április 6-i magyarországi parlamenti választások eredménye.
A nem hivatalos adatok értelmében a választók közel 60 százalékos részvétele mellett az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz szerezte meg a győzelmet (a szavazatok közel 48 százalékával). Az idei választások különlegességét az adta, hogy azokban a külföldi magyarok is részt vehettek, akik más országok, köztük Ukrajna állampolgársága mellett magyar útlevéllel is rendelkeznek. A mintegy 60 ezer ilyen magyarnak több mint a 90 százaléka a Fideszre szavazott.
E politikai erő sikerének receptjét a konzervatív társadalmi értékeknek, az állami gazdaságirányításnak és az euroszkepticizmusnak a magyar politikai kultúra számára organikus kombinációja jelenti. A második helyet a várakozásoknak megfelelően a balliberális tömörülés szerezte meg, a Jobbik pedig 18 százalékot szerzett, azaz csupán egy százalékkal többet, mint az előző választások alkalmával. Az egyéni választókörzetekben a 106 megszerezhető helyből 96-ot szintén Orbán Viktor politikájának hívei nyertek el. Ily módon kijelenthető, hogy a Fidesz mintegy 133 mandátumot gyűjtött a 199-ből, azaz megszerezte a parlamenti szavazatok alkotmányozó kétharmadát, a balliberálisok 38-at, a jobboldali radikálisok pedig 18-at kaptak (még öt mandátumot szereztek a zöldek).
Mit jelent ez Ukrajna számára, amely polgárai többségének követelésére és Oroszország cinikus nyomása alatt újratölti külpolitikáját egy új platformon és hasonlóan rokonszenves transzformációt vár a saját vonatkozásában más, többek között a szomszédos országoktól is? Mindenekelőtt azt, hogy a »régi-új« kormánykoalíció Budapesten gyökeresen nem változtatja meg a maga külpolitikai prioritásait, annál is kevésbé, mivel azok – beleértve a határon túli magyar közösség támogatását – rögzítve vannak Magyarország Alaptörvényében. A Fidesz – a várakozásoknak megfelelően kis késéssel a szocialisták után – már bejelentette, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi egységét, ugyanakkor hagyományosan hangsúlyozta annak szükségességét, hogy Kijev bővítse Kárpátalja magyarjainak jogait és lehetőségeit, beleértve a kívánatos autonómia-formátumot. Ez azért is lényeges, mivel a hatalom decentralizációjának politikája, mely adott esetben autonómia-mátrixot is feltételezhet, s mely már rögzítve lett a normatív dokumentumokban, és várhatóan megjelenik Ukrajna új Alkotmányának tervezetében is, objektíve kedvezni fog ezeknek a követeléseknek.
Ezért az ukrajnai hatalomnak fel kell készülnie a „puha erő” további demonstrációjára Budapest részéről, mely kulturális-oktatási expanzió formájában fog előrehaladni, ami összességében pozitívum Kárpátalja etnopolitikai fejlődése szempontjából. De csak azzal a feltétellel, hogy az új hatalom mind Kijevben, mind Ungváron legalább annyira ügyes lesz a nemzetállam-építésben, mint délnyugati szomszédunk.
Amennyiben viszont elmarad a politika megújulása, pontosabban tétlenek leszünk a többnemzetiségű régiókban, miközben folytatódik Oroszország gazdasági expanziója, mely atomerőmű építésébe fektetett be Magyarországon, a következmények az állandósult és már gyűlöletessé vált konfliktusok lesznek az emlékművek, ünnepek és szimbólumok vonatkozásában. Fokozni fogja a hatást a Jobbik (amennyiben ennek a megszokott módon kedvez majd a hazai illetékes szervek tétlensége), egyebek mellett olyan kártyákat játszva ki, mint „Európa bukása”, a kettős állampolgárok katonai mozgósításának veszélye, a ruszinokkal való összejátszás, akik objektíve oroszbarátoknak fognak minősülni, s így szövetségeseknek a létjogosultsággal nem bíró Ukrajnához való ellenséges viszonyulásban.
Hogy ez ne következzék be, tudatosítani kell: legalább még egy választási ciklus erejéig olyan, Kárpátalján is képviselt pártot választottak meg Budapesten, amely számára prioritást jelentenek a magyar etnikai érdekek. Vagyis egy ugyanilyen hazafias és kompetens hatalomnak kell párbeszédet folytatnia vele Kijevben, Ungváron és Beregszászban egyaránt.”
Kétségtelenül örvendetes, hogy a szerzők különbséget tudnak tenni a Fidesz és a Jobbik között, s így talán a kárpátaljai ukrán olvasókban is tudatosul végre a két politikai erő közötti különbség, illetve a tény, hogy Magyarországnak nem nacionalista, radikális kormányzata van (amint azt némelyik helyi sajtóorgánum időnként sugallni igyekszik). Az is üdvözlendő, hogy Lengyel és Homonaj belátják: az a bizonyos „kulturális-oktatási expanzió” – így definiálják a helyi magyar közösség megőrzésére és fejlesztésére irányuló anyaországi törekvéseket – „összességében pozitívum Kárpátalja etnopolitikai fejlődése szempontjából”.
Ugyanakkor a két szakértőnek nem sikerült végérvényesen meghaladnia az írásban azt a széles körben elterjedt megközelítést, amely az ukrán nemzeti törekvések megvalósítását, a nemzetállam építését afféle „kultúrharcként” állítja be, amely állandó éberséget követel az államalkotó nemzettől, s amely kifejezésben a harc szó gyakorlatilag szó szerint értendő. Ez egyrészt sajnálatos, mert láthatóan továbbra sem az országot lakó etnikumok közötti viszony rendezésére koncentrálnak, ami egyszer s mindenkorra elkerülhetővé tenné a mostanihoz hasonló válságok kialakulását, másrészt mutatja, hogy részükről még mindig erős a gyanakvás a kárpátaljai magyarokkal és azzal a megújult Magyarországgal szemben, amely céljául a magyarság határrevízió nélküli újraegyesítését tűzte ki.
Sajnos az ukrán „nemzetféltők” még most is, hogy a keleti országrészt majdhogynem darabjaira szaggatja a Moszkva központú birodalom, egyre a nyugati horizontot fürkészik potenciális ellenségek után kutatva. Ráadásul az ország jövőjét megalapozni képes társadalmi párbeszéd helyett változatlanul monologizálnak, magyarán, egyre hajtogatják a magukét arról, hogy miként is kellene megvédeni az országot… tőlünk. Nem veszik észre, hogy miközben mi magyarok is „jelen vagyunk” ebben az országban, „halljuk”, értjük a monológjukat, egyfolytában többes szám harmadik személyben beszélnek rólunk, az anyaországunkról, mintha tudomást sem vennének a jelenlétünkről, mintha miránk nem vonatkozna a diskurzus, mintha nem számítana a véleményünk. Hát nem partnerek volnánk a nemzetépítésben, hanem a történelem által a nyakukon felejtett ballaszt?
A legelkeserítőbb, hogy ebből a monológból éppen a lényeg hiányzik: a válsághoz vezető okok őszinte feltárása és egy mindenki számára elfogadható jövőkép.
Hét
Kárpátalja.ma