Olekszandr Zubcsenko: Etűd föderatív tónusokban

Balgaság abból a szempontból vizsgálni a Lvivben május 9-én kipattant történelmi-ideológiai válságot, hogy az vajon provokáció volt-e vagy sem. Nyilvánvalóvá vált az ország államformájának válsága – írja a versii.com portálon megjelent elemzésében Olekszandr Zubcsenko. Az alábbiakban a szerző okfejtésének főbb tételeit ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Az unitárius modell már nem képes megteremteni az állam „egyneműségének” és „egyetemességének” illúzióját. Napirendre került az ország föderalizációja. Ez nem szakadás, amiről a nemzeti patrióták ordítoznak, hanem az utóbbi évek eseményeinek természetes alakulása. A galíciai kisebbség ötéves kormányzása csak felgyorsította a folyamatot.

Mindenki ismeri a politikai inga elméletét, mely rendszerint hol jobbra, hogy balra leng ki, illetve a posztszovjet variáns szerint a nyugati mintájú áldemokráciától a Putyin-féle irányított demokráciáig. Ukrajnában viszont az inga járása bonyolult cikcakkokat rajzol ki, ami nem magyarázható teljességgel az elméletek egyikével sem. Egy dolog azonban nyilvánvaló: a nemzeti kérdés miatt gondterhelt kisebbség a véletlenek kedvező összejátszása mellett („Majdan”) rákényszerítheti akaratát a viszonylag amorf többségre.

A legutóbbi időkig ez a jelenség az ukrán és az orosz nyelvűek szembenállásaként volt leírható. Kétszer győztek az elnökválasztásokon olyan jelöltek, akik azt ígérték, hogy államnyelvvé teszik az oroszt, és kétszer nem bizonyultak méltóknak a választók bizalmára. Minden alkalommal választási technológiaként tekintettek a nyelvkérdésre. Hatalomra kerülve azután az államfők hozzáláttak az „ország egyesítésének”, mert az egységes ország egységes, és következésképp erős hatalmat jelent.

Elvben még sokáig folytatódhatott volna ez így, de hatalomra kerültek a „narancsosok” és mindent elrontottak. Juscsenko és Timosenko is mentális reformba kezdett. Pontosabban nem reformba, hanem a szovjet történelem lebontásába, amelynek a történelmi emlékezet merevlemezének teljes törlésével és új programok telepítésével (golodomor.exe, bandera_geroj.com, putin.net) kellett volna véget érnie. Stratégiai partnereknek Washingtont, Grúziát és Beloruszt választották, az ideális közösség példaképének pedig az Európai Uniót.

De, mint várható volt, a rendszer lefagyott. És a probléma még csak nem is a kormányfő asszony és a dioxinos elnök közötti ellentétekben keresendő. A lakosság abszolút többsége számára idegen mentalitás erőltetése óhatatlanul hatalomváltással kellett, hogy végződjék. Még a minőségi agymosás sem járhat százszázalékos eredménnyel. Ezek a dolgok sohasem ilyen egyszerűek. A végeredmény jól ismert. A volt elnök politikai pártja most már elméletileg sem képes elérni a parlamentbe jutáshoz szükséges háromszázalékos választási eredményt, az exkormányfő szektáját pedig gyanakvás veszi körül (a választók mintegy 70 százaléka nem bízik Timosenkóban, azaz tulajdonképpen bizalmatlan a pártjával szemben).

A „régiósoknak” nagyon gyorsan sikerült szinte teljesen leépíteni a „narancsos” rezsim örökségét abban a szférában, amit államigazgatásnak nevezhetnénk: a parlamenti többség megszerzése, az elnöki kormányzáshoz való visszatérés, a miniszteri kabinet és az elnöki adminisztráció formális egysége. A demoralizált és megosztott „narancsos” elitet gyorsan megtörték, és választás elé állították: vagy valamennyien járják a Legfőbb Ügyészséget és megismerkednek a fővárosi vizsgálati fogház életkörülményeivel, vagy új szabályok szerint játszanak. Legfelsőbb szinten hagyományosan az „ország egységének” megőrzésére hivatkoztak.

Ekkor azonban elkezdődött a társadalom radikalizációjának folyamata. Az ellenzék megszűnt ellátni a maga elsődleges funkcióit, hiszen a szavazók többsége nem hisz nekik. Eközben objektív okokból a hatalom támogatottsága is csökkent. Nőni kezdett az érdeklődés a politikai tevékenység szélsőséges formái iránt, amit tetszés szerint nevezhetünk extremizmusnak vagy fasizmusnak.

A galíciai kisebbség ötéves kormányzása az oroszajkú többség konszolidációjához vezetett. A hatalom által a „szürke zónába” száműzött nyelvi, kulturális, történelmi problémák aktualizálódtak és teljesen természetes úton kezdtek fejlődni, alakulni. Nevetségesen hat, amikor arról beszélnek, hogy a lvivi eseményeket a hatalom provokálta ki. Azt mondják, a Szvoboda az oligarchák tenyeréből eszik, egy speciális projektről van szó, amelyet azért vetettek be, hogy igazolják a fasizmus fenyegetését az ország nyugati részén. A radikális szervezeteknek a társadalom elrettentésére való felhasználása klasszikus, jócskán megkopott, nemcsak a posztszovjet térségben alkalmazott technológia. A nyugati szavazók megosztására meglehetősen hatásosnak is bizonyult. Később azonban a projekt kontrol nélkül fejlesztette tovább önmagát.

A történelmi emlékezett felélesztése, amit az igazság természetes helyreállításaként képzeltek el, s amit a nacionalistáknak sikerült alaposan elrondítaniuk kormányzásuk öt éve alatt, vezetett a már említett ideológiai válsághoz. Ezt igazolják a győzelem napi lvivi események (lásd a szerzőnek lapunk előző, május 27-i számában Galíciai szövetségi körzet címmel megjelent írását – a szerk.).

A hatalom számára erőn felüli vállalkozás efféle „provokációk” szervezése. Ez már nem provokáció, hanem politikai realitás. Meg kell fontolni, mit tegyünk ezután. Mindössze három lehetőség kínálkozik.

Az első: leverni a zendülést és helyreállítani az ország egységének illúzióját. Meglehetősen költséges és konfliktusos folyamat. Rövid távon persze járhat némi haszonnal, különös tekintettel a közelgő parlamenti választásokra. Hosszú távon azonban a helyzet tovább súlyosbodik majd.

A második: úgy tenni, mintha semmi különös nem történne. Tapasztalhatók ugyan bizonyos „túlkapások” helyi szinten, ezekre azonban nem érdemes különösebb figyelmet fordítani, mondhatják. A lényeg: megőrizni a stabilitást és a nyugalmat.

És végül a harmadik variáns: napirendre tűzni a föderatív államforma kérdését. Szerencsére az alkotmányreformot a hatalom prioritást élvező feladatai közé sorolta.

Ukrajna valóban kinőtte „unitárius térdnadrágját”. A kísérletek, hogy egymásnak ellentmondó jelszavakkal egyesítsék a választókat, nem jártak sikerrel. Egyszerűen el kell ismerni a dolgok tényleges állását, s meg kell oldani a problémát. A struccpolitika lehetőségei már rég kimerültek. A unitárius államforma többé nem megy rá az államra, ha megszakad, akkor sem. Egyébként már szakadozik is.

Elvben megoldásként szóba jöhetne egy afféle kétpártrendszer is, nagyjából a „narancsosok” és a „régiósok” megoszlásban. Nálunk azonban életképtelen volna ez a rendszer. Az a tendencia figyelhető meg ugyanis, hogy a választásokon győztes erő képviselői a vesztesek börtönbe csukására törekszenek. Aligha elégít ki mindenkit egy ilyen rendszer.

Ezért kell elismerni az ország nyugati, keleti és középső része közötti eltéréseket, amelyek ráadásul igen komplexek. Kudarcra ítéltek a nemzeti fasiszták próbálkozásai, hogy a nyelvi problémákat az úgynevezett „ukrainafonok” és „ruszofonok” közötti ellentétekre vezessék vissza. Az embereknek két teljesen eltérő történelmi közösségéről van szó.

Különbségek vannak a kultúra, a történelem, a gazdaság és a geopolitika tekintetében is. Keletnek és Nyugatnak saját hősei vannak. A Nyugat számára Oroszország a természetes ellenség, a Keletnek partner és barát.

Bármeddig ragozzuk is a különbségeket, az mit sem változtat a lényegen. Hogy mégis csak kevesen akarják elismerni a nyilvánvalót? Ennek legfőbb oka az ország területi szakadásától való félelem. A nagytőke igyekszik egységes játékszabályokat kialakítani az egész nemzeti területen, nem szeretné bonyolítani a dolgokat, egyszerű, s következésképp hatékony megoldásokra törekszik. De ez csak elméletileg igaz. Valójában Ukrajnában legalább két, egymástól teljesen eltérő zóna létezik, ami a tevékenységi feltételeket illeti, beleértve a kereskedést, vállalkozást is: a Krím és Galícia. Mindenki tisztában van ezzel, de jobb szeretik nem észrevenni a nyilvánvalót.

A következő ok az a mítosz, miszerint az ország keleti része Oroszországhoz csatlakozik, a nyugati pedig az Európai Unióhoz. Csakhogy ez képtelenség. Sem Oroszországnak, sem az EU-nak nincs szüksége egy ilyen geopolitikai elrendezésre. Számukra Ukrajna mint egységes politikai objektum érdekes.

Végül létezik a mese az egységes ukrán nemzetről, amely még majd kibontakoztatja a maga lehetőségeit. Ez valóban mese, mivel minél tovább tart, annál félelmetesebb.

Jelenleg jó történelmi esély kínálkozik arra, hogy természetes mederbe tereljék az ország fejlődését. A föderatív államforma automatikusan megoldja a nyelvi kérdést. A kulturális, történelmi és mentalitásbeli különbségek, amelyek nem férnek meg egymással az unitárius állam keretében, föderatív keretek között legalizálhatók.

Nincs értelme tovább halogatni a föderalizációt. Persze, ha az a cél, hogy tovább szaporítsuk a szembenállásra szakosodott idióta politikusokat, ebben a szellemben is folytathatjuk. De így a közönséges fasizmusig züllhetünk. Nem túl kellemes végkifejlet. A helyzet ugyanis az, hogy a galíciaiaknál még a fasizmus is olyan nyomorúságosra, vidékiesre sikeredik. Nagyon szomorú és nem esztétikus látvány.

Kárpátalja