Regnum: Az orosz internacionalizmus és a magyar nemzeti imperializmus szövetsége
A Regnum című orosz hírportálon jelent meg a főszerkesztő, Modeszt Kolerov írása, Önkéntelen szövetséges, avagy Oroszország és a magyar nemzeti imperializmus címmel.
A történelmi Oroszország újbóli integrációját bármely orosz hatalom szükségszerűen fő külpolitikai céljának tekinti, mivel ez a geopolitikai biztonság, a földrajzi-gazdasági hatalom és Oroszország versenyképességének záloga. Jóval hétköznapibb, igen sürgető feladat a mai határokon belül a biztonság erősítése, amikor közvetlen veszély fenyegeti a külső biztonságot és a területi épséget az ország egész határa mentén, különösen a Szovjetunió széthullásának traumáival küzdő úgynevezett „közeli külföld” országaiban. A szégyenletesen passzív baltikumi orosz diplomáciának Lengyelország mutatja meg, hogyan kell megvédeni a honfitársak nemzeti érdekeit és jogait. Az ellenséges erőfeszítések elrettentése nem lehetséges csak közvetlenül a határon és a határ menti területeken: ha csupán a határainkat védjük, és nem építjük ki mélységében is a külső stratégiát, passzív és kevéssé hatékony védelemre kárhoztatjuk magunkat. Feltétlenül ki kell építenünk biztonságunk eszközeit az Oroszország ellen felsorakozott erők hátországában, amely legtöbbször egybeesik a történelmi Oroszország régi határaival.
A történelmi Oroszország külső határain való gyakorlati aktivitásnak ez a vonala az egyetlen hatékony „elrettentési politika” azok számára, akik a Szovjetunió feldarabolásának eredményeit gyakorlótérként használják Oroszország majdani feldarabolásához.
Oroszország nyugati részén, Litvániával való kapcsolatában, illetve az orosz Baltikum (Kalinyingrádi terület) és a jövendő Fehéroroszország támogatása jegyében természetes szövetségesként Lengyelország szerepel (függetlenül gyarmati-imperialista, lényegében történelmi igényeitől Oroszországgal, Fehéroroszországgal, Litvániával és Ukrajnával szemben). Dél-nyugaton Ukrajna, a Dnyeszter melléki terület, Moldova és Románia irányában pedig a magyarok Oroszország természetes szövetségesei, függetlenül a második világháború következményeire vonatkozó, egyre demonstratívabb revizionizmusuktól, az Oroszország elleni durva ármányoktól a történelempolitika terén, és a belpolitikai célzatú kémmániától, amely a magyar állami propagandában oroszellenes jelleget ölt.
A Magyarországon a Fidesz előadásában uralkodó, szubjektíve oroszellenes nacionalizmus stratégiájától függetlenül az ország szisztematikus, következetes és egészében sikeres nemzeti- imperialista politikát folytat a Szerbiában, Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában – vagyis a történelmi Magyarország határai között – az ott élő, nagy létszámú magyar kisebbség újbóli integrálása érdekében. E politika rövidtávú eredményeit a Macedóniában érvényes ohridi egyezmény analógiájára lehet elképzelni: ennek köszönhetően az albán kisebbség etnikai kvótája olyan mértékben konszolidálja az „etnikai demokráciát”, hogy a túlnyomórészt szlávok lakta Macedóniában már a következő államfő albán lehet.
Az etnikai mobilizáció speciális példája Magyarország Kárpátalján folytatott politikája, ahol a Kijev által elismert magyar kisebbséghez óhatatlanul csatlakozik a Kijevben el nem ismert, de Budapesten elismert ruszin kisebbség is. Ez ma nem csupán út a (macedóniai) kvótamegoldáshoz és szegregációhoz, hanem újabb lépés az Ukrajna föderalizálódása felé vezető úton, amelyben már nem csupán a Krím, Galícia és Észak-Bukovina szerepel majd, hanem Kárpátalja is. A magyar nemzeti imperializmus sikereire, amely tökéletesen megfelel az orosz érdekeknek, ragyogó példa a magyar hatóságok és pártok harca a Romániához tartozó Erdély függetlenítéséért. A magyar közösségek egyetlen adminisztratív egységben való konszolidálása után a következő forma Erdély európai régióvá alakítása lehet, ami az EU gyakorlata szerint törvényes, és amelynek belső szuverenitása egyaránt – de csökkenő mértékben – beépül Románia területi integritásába, és a történelmi Magyarország területi integritásába. A független kommunikáció kiépítése, amely Magyarországról zajlik Erdélyben, elkerülhetetlenül rábírja a román hatóságokat, hogy kiegyensúlyozzák ezt a kripto-föderalizációt Moldova (Besszarábia) csatlakozásával, amelynek szintén elkerülhetetlenül autonóm státusa lesz Románián belül. Ebben a perspektívában kétségtelen, hogy éppen a történelmi Oroszországnak a Dnyeszteren túli területért folytatott harca és az értelmes honfitársi politika kialakítása Besszarábiában leginkább Magyarország Erdélyért folytatott harcával egyezik. Ebben az összefüggésben Románia és Moldova igénye a Dnyeszteren túli területre öngyilkossággá válik a revizionista román etnokrácia számára, a Prut folyó mindkét partján. Emellett az is nyilvánvaló, hogy a föderalizálódó Románia keleti területi megerősödése és a független Dnyeszteren túli terület – a föderalizálódó Ukrajna határán és a föderalizálódó Törökország szomszédságában – a lehető legnagyobb mértékben megfelel Oroszország nemzeti érdekeinek, amelyek kizárják a Dnyeszteren túli terület kiszolgáltatását a román Moldova és az unitárius Ukrajna kényére kedvére.
A magyar politikai osztály érettségének tesztje lesz a képesség, hogy felismerje, milyen lehetőségei adódnak, ha saját nemzeti imperializmusát a történelmi Oroszország internacionalizmusával egyezteteti. Oroszország számára pedig az orosz politikai osztály érettségének, az ország stratégiai biztonságának garantálására és területi épségének a történelmi határok közötti, nem pedig a moszkvai körút határian belüli megőrzésére való képességének tesztje lesz, hogy fel tudja-e ismerni az egészséges magot és a természetes egybehangzást a magyarok önrendelkezéséért folytatott harcában.