Rúzsa Magdolna: kirakat az egész életem

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kishegyesi lány, aki mert nagyot álmodni, hitt magában és a megfelelő időpontban tett is az álmai megvalósításáért. Nem szédült meg a világot jelentő deszkákon sem, s új célok kitűzésével, a lehető legtöbbet kihozva magából folytatta menetelését.

Rúzsa Magdolna pillanatok alatt a magyar zenevilág ikonikus alakjává vált. Sikerei mögött kitartás, elszántság, céltudatosság és rengeteg munka rejlik. Az énekesnővel első kárpátaljai fellépése előtt beszélgettünk.

– Azon a bizonyos tehetségkutatón sok kárpátaljai fölkapta rád a fejét – „egy elképesztő hangú lány a határon túlról, aki a miénkhez hasonló életkörülmények közül érkezett…” – Álnaiv kérdéssel indítok: számít az, hogy honnan jövünk, mit hozunk otthonról magunkkal?
– Egészen biztos vagyok abban, hogy sokféle szempontból nagyon fontos, és nem csak akkor, ha a határon túlról indulunk. Amit gyerekként magadba szívsz, valahogy mindig meghatároz. Én folyamatosan azt tapasztalom, hogy időről időre megyek vissza a múltba. Rengeteget táplálkozom a gyerekkorból – a negatív és a pozitív dolgokból is. Ezek egyaránt építenek. Van egy előadásom a Pesti Színházban (Magdaléna – a szerk.), ahol pont erről beszélek, hogy minden, ami megtörténik velünk úgy jó, ahogy van. Néha a pozitív dolgok visznek előre, de sokszor a nehézségek adják a legnagyobb löketet, vagy amiből utána a leginkább táplálkozhatunk. Fontos, hogy mit hozol a gyerekkorból, hogy mire tanítottak. Hogy megtanulsz-e küzdeni saját magadért, másokért, eszmékért… hogy tudsz-e őszintén sírni, nevetni, osztozkodni. Ha vettünk egy tábla csokoládét, akkor anyu mindig négyfelé osztotta. Hárman vagyunk testvérek, úgyhogy egy-egy rúd volt a miénk és egy rudacskát anyu is mindig kapott. Édesapám folyton azt mondta, hogy ő nem szereti a csokoládét. Amikor felnőtt lettem, akkor döbbentem rá, hogy dehogy nem! Az én apám is szereti, ám ő sose kért… De nem is ez a lényege a történetnek, hanem az, hogy ha valaminek örülök, akkor azt meg akarom osztani. Vagy a testvéreimmel, vagy azokkal, akik ott vannak a környezetemben. Talán ezek azok a dolgok, amikért a leghálásabb vagyok a sorsnak. És vissza tudom ezt az egészet fordítani a szakmámra is. Valahányszor fent vagyok a színpadon – persze, nagyon örülök magamnak, hogy kíváncsiak rám az emberek, hogy lehet alkotni és szeretik a dalaimat, de – azt szeretem a legjobban, amikor ott vannak, amikor ők is énekelnek. Amikor visszaéneklik a dalokat, amiket megírtunk vagy megírt nekem valaki, az valahol egy közös élmény. Tehát valahol mindig jelen van ez az osszuk meg érzés. És megígértem magamnak, hogy ha egy nap lesz gyerekem – még ha egyke lesz, akkor is – valahogy meg fogom erre tanítani. S bár elkalandoztam, de igen, nagyon fontos, hogy mit hozunk magunkkal. Hogy mi az, ami a lelkedben van. Mik azok az első gondolatok, amik például eszedbe jutnak a gyerekkorodról. Talán pont ezért kell nagyon óvni ezt az időszakot. Nem olyan értelemben, hogy semmi negatív ne érjen, hisz meg kell égetnünk magunkat, hogy tudjuk, hová ne nyúljunk többet. A lelkünkben kell valahogy megtartani azt a gyereket. Olyan lendülettel nekimenni a világnak, ahogyan ő tenné.

– Amellett, hogy adsz az embereknek, töltekezel is a közönségedből?
– Azt érzem, és hosszú évek óta kommunikálom is, hogy ők ennek az útnak ugyanúgy részesei. Nekem ők a legnagyobb támogatóim. Egy-egy nagy Aréna-koncerten például, ha ők nem lennének ott, ha nem vennék meg a jegyeket, akkor az egész mit sem érne, akkor nem lenne ez a nagy siker. Minden fellépésnél igyekszem valami pluszt becsempészni, valami spontán dolgot adni nekik a dalokon kívül, amitől tényleg azt érzik, hogy benne vannak ebben. Most például az az új ötletem, hogy minden helyszínről úti videókat készítek, hogy teljesen belássanak a színfalak mögé.
És azt figyeltem meg, hogy amilyen a közönség, olyan irányba visz engem is az egész. Amikor látom, hogy lelkesek, s jól akarják érezni magukat, akkor egy lapáttal én is mindig rá tudok tenni, hogy még jobb bulit csináljak… Szóval tényleg nagyon erős az adok–kapok viszony közöttünk. Néha nagyon sok energiát el tud venni egy-egy koncert, de valahol máshol meg nagyon sokat ad. Mindig, most is van egyfajta pozitív izgatottság a kezdés előtt. Úgy várom, mint annak idején az első néhány koncerten és azt érzem, hogy ez azóta van újra így, mióta beállt egyfajta rend az életembe, és amióta a saját dalaimat énekelhetem.

– Ha a saját dalokat említed, vannak most is letétben? Milyen távlatokra tervezel előre?
– Abszolút. Úgy érzem magam biztonságban, ha mindig van előre elkészítve jó néhány dal. Alapvetően öt–tíz évre előre szeretek gondolkodni. Muszáj, hogy lássam az előttem álló utat és a célt, s ha ez megvan, akkor így vagy úgy, de eljutok oda, ahová szeretnék. Ugyanakkor a célok között kell lennie állomásoknak is, ahol egy kicsit megpihenhetek. Úgy érzem, hogy ez a szakma nem véletlenül választott engem, vagy választottam én őt, mert ebben szükség is van a típusomból adódó hozzáállásra, elszántságra.

– A magánéletedből keveset láttatsz, mégis – kövess meg, ha nem látom jól – ha időrendi sorrendbe állítjuk a Rúzsa Magdolna repertoárt, a belső utadat is végigkövethetjük. Mindenképp boncasztalra kell fektetni magad, hogy hiteles maradj?
– Mindig táplálkozom a saját életemből, bár nagyon sokszor fikció, amit írok, főként a szövegek tekintetében. De tény, hogy a leghitelesebb mindig az, ami belőled jön, amit megéltél, megtapasztaltál. S hogy mennyire kell boncasztalon lenni? Tulajdonképpen föl lett építve egy brand, s innentől kezdve minden velejárója én vagyok. Nem tudok hazudni, soha nem is voltam benne jó, azonnal észrevenné a közönség. Aki nyitott, és tényleg bele tud látni dalokba, az abszolút érzékeli, hogy amikor épp zárok, tulajdonképp akkor is mutatok. Viszont tény, hogy – mivel minden területen valamennyit mutatnom kell magamból – igyekszem óvni a magánéletem. Kell legyen valami, ami csak az enyém, hisz kirakat az egész életem. De még így is vannak olyan nagy örömök, amiket megosztok a közönségemmel, akik nagyon toleránsak és abszolút érzik azt, hogy ha valamit akarok, akkor meg fogom mutatni, ha pedig nem akarom, akkor tiszteletben tartják, mert tudják, hogy biztosan okom van rá.

– Alapvetően a pop-rock stílusban alkotsz, ugyanakkor van egy erős lírai vonalad és a népzene is a kezdetektől elkísér. Melyik műfaj áll legközelebb a szívedhez?
– Minden, ami őszinte, azt nagyon szívesen csinálom. Azt figyeltem meg az évek alatt, hogy nem lehet rám erőltetni dolgokat. Ha valami túl mű lenne, az egyszerűen nem működne, lepattanna rólam. Minden, amiről úgy döntök, hogy színpadra viszem, az igazi, az ösztönös. Ami nem ösztönös azt nem is viszem fel, mert nem lesz az, amit tőlem a közönség vár és szeret. Én kezelem a közösségi felületeket, tartom a kommunikációt velük, innentől kezdve pontosan tudom a visszajelzések alapján, hogy mi az, amit szeretnek tőlem. Ismerik a bolondos pop-rock csajt, s a lírai énemet, amit többnyire a színházba viszek. A népzene pedig azért fontos, mert onnan indult minden, mert vigyázni kell rá és igyekszem becsempészni mindig a fellépéseknél. De a fő bázis valóban a pop-rock, ebben érzem a legjobban magam. Ez elég játékos, most még abszolút jól is áll, aztán ki tudja, majd ötven párévesen talán elkezdek teljesen a líra felé menni. Az fontos, hogy bármi, amit csinálok, az a lehető legprofesszionálisabb legyen. Igyekszem a legjobb zenészekkel, hangmérnökkel, zeneszerzővel, technikusokkal dolgozni és büszkeséggel tölt el, hogy ezt az emberek és a szakma is érzi. Nagyon komoly visszajelzés, ha a rádiók magas rotációban játsszák a dalaimat és a slágerlisták élére kerülünk. Ezek mind azt bizonyítják, hogy jó irányba haladunk. Látják, hogy igyekszünk a legjobbat kihozni magunkból. És ez így van a színpadon is. Nem szeretek lehaknizni semmit. A legkisebb zsákfaluban ugyanazt a műsort nyújtom, amit a budapesti közönségnek nyújtanék, mert így érzem azt, hogy tisztelettel vagyok a közönségem iránt és a Jóisten iránt, aki elindított az úton. A minimum a részemről, hogy becsülettel és teljes odaadással csináljam amit csinálok.

– Vannak mélypontok? Mi az, ami segít ilyenkor átlendülni, megújulni?
– Vannak mélypontok, szerintem mindenki életében. Én ilyenkor mindig előveszem a kishegyesi lányt, leülök és józan paraszti ésszel próbálom végigmérni magam. Lemeztelenítve magam a ruhák alól, amiket az idő, a környezet, a sikerek, a sikerben fürdés rám pakolt, csak nézem magam és belegondolok abba, hogy milyen hálával tartozom a sorsnak, a Jóistennek mindazért, ami történt velem és a megannyi dologért, amit kaptam. Hogy ez egy olyan ajándék, ami miatt nem lehet megállni, sem szomorúnak lenni. A kis lejtőt pedig, amiben épp vagyok, fel kell használni a megújulásra, gyorsan túl lenni rajta és haladni fölfelé.

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma