Tudósítás a rezervátumból

Az ukrán ICTV tévécsatorna Fakti című hírműsorának újságírói a napokban „felfedezték” a kárpátaljai Csonkapapit.

A Kolumbusz felfedezéséhez képest szerény sikerről onnan tudunk, hogy a műsor internetes portálján rövid írás jelent meg az esetről, s a beregszászi járási településen készült videofelvételt is mellékelték a szerkesztők a tudósításhoz. Az írás címe: „Egy kárpátaljai faluban nem értik az ukrán nyelvet”.

„Az ICTV csatorna újságírói Nyugat-Ukrajnában találtak egy falut, ahol senki sem ismeri és nem is érti az ukrán nyelvet. Ez Popovo község a Kárpátalja megyei Beregszászi járásban.

Amint azt kérdezősködésünk a ma Csonkapapinak nevezett Popovo községben megmutatta, a helyi lakosságból csak néhányan értik legalább egy kevéssé az ukrán nyelvet. Mindenki más magyarul beszél” – olvasható az ominózus cikkben.

A mellékelt felvételből bárki láthatja, mit jelent a gyakorlatban a „kérdezősködés” a „helyi lakosságnál”. A nyilvánvalóan városi, nyegle riporter, nyomában az operatőrrel a falu utcáin cirkál, és sorra megszólítja az arra járókat. Miután az orruk alá nyomja a hatalmas mikrofont, legtöbbjük érthetően még azt a néhány szót is elfelejti, amelyet esetleg sikerült már megtanulnia ukránul. A kamerához nem szokott embereket, főleg a fiatalabbakat nemegyszer zavarba hozza ez a lerohanásos taktika. A riporter láthatóan semmi különöset nem akar kérdezni, és főleg semmit sem akar tudni, mindössze illusztrálni igyekszik, hogy ezek az emberek bizony nem beszélik az állam nyelvét.

„Megkérdezve vagy egy tucat embert, s igyekezvén megértetni magát velük, a riporter végül talált egy ukránajkút” – olvashatjuk a tudósításban, de az íráshoz mellékelt felvételből az is azonnal és egyértelműen kiderül, hogy az első ember, aki a fővárosi média ászával kommunikálni tudott Csonkapapiban, maga sem helybéli volt, hanem a közeli Kastanovéból, avagy Vadastanyáról való ruszin.

Vadastanyáról tudnivaló, hogy azon ruszin települések egyike, melyeket a két világháború között a csehszlovák hatóságok telepítettek a magyar határ mentén a kárpátaljai tömbmagyarság egységes településrendszerének megbontására. Az újságíró azonban láthatóan a teljes tudatlanság kegyelmi állapotában leledzett, s nem sokat törődött a történelmi háttérrel.

Jól érzékelhető megkönnyebbüléssel üdvözölte az első embert, akivel szót értett a faluban.

– Hát hogy élnek itt, nem bántják magukat? – kérdezte, mintha legalábbis az emberevők földjén járnánk, vagy a XX. század kilencvenes éveinek Boszniájában.

– Miért bántanának? – kérdezett vissza kicsit megütközve az interjúalany, s mindjárt azt is jelezte, hogy nem odavalósi. Rajta kívül sajnos senki sem volt jelen, aki tudott volna annyira ukránul, hogy elmagyarázza az idegennek: néhány betelepülttől és az átutazóktól eltekintve, nem számíthat arra, hogy ukrán emberrel találkozik ezen a majdhogynem színmagyar településen.

A tudósító elpanaszolta a kastanovei embernek, hogy sehogyan sem sikerül megértetnie magát a helybéliekkel, miután ő nem beszél magyarul, azok meg nem értenek ukránul. Látszott, hogy beszélgetőtársa, ez a középkorú egyszerű ember érti a problémát, de hogyan is tudta volna röviden összefoglalni azt, ami ugyan neki és minden kárpátaljainak magától értetődő, ám amiről éppen ezért nem is igen beszélünk a hétköznapokban?!

– Hogy mondjam magának? – próbálta megfogni a lényeget. – A fiatalok nem akarják tanulni az ukrán nyelvet.

Ez azonban már nem érdekelte különösebben a messziről jött zsurnalisztát, aki nyilván nem kívánt belebonyolódni egy hosszas történetbe. Inkább a bolt körül őgyelgőkkel próbálkozott még egy kicsit, igyekezett a szájukba adni, hogy valószínűleg gyufát sem tudna vásárolni ebben az üzletben, mert az eladók egy szavát se értik. Aztán a felvétel – amint az írás is – hirtelen, bármiféle „eszmei mondanivaló” megfogalmazása nélkül véget ér. Az olvasó-néző meg értetlenül ül a képernyő előtt, s azon töpreng, hogy tulajdonképpen mit látott, illetve mit láttattak vele.

Legelőször az jut az ember eszébe a fentiek kapcsán, vajon gyakran előfordul-e, hogy komoly nézettséggel bíró országos tévécsatornák csak azért küldenek a fővárosból egy forgatócsoportot a világ végére – aminek Kijevből nézve Kárpátalja tűnhet –, hogy bemutassák a nézőknek, ott senki sem beszél ukránul? Mivel ez kevéssé valószínű, két további magyarázat merül fel arra nézvést, miként születhetett a csonkapapi tudósítás. Az egyik, hogy a tévések egy egészen más téma kapcsán járták a vidéket, de eltévedtek, s miután rádöbbentek, hogy milyen „egzotikus” helyre vetette őket a sors, elhatározták, élnek a lehetőséggel, s egy színes hírecskében dolgozzák fel a témát. A másik lehetőség, hogy az ICTV-t helyi tévések tudósították, például Ungvárról, akik viszont pontosan tudták, hogy az országos tévécsatornák vevők az efféle „színes” hírekre, s azt is tudták, hol találnak a forgatáshoz alkalmas települést.

Lényegében azonban mindegy, hogy a fentebb vázolt lehetőségek közül végül melyik bizonyul igaznak. A tudósítást olvasva az embernek úgyis egyre csak az jár a fejében, hogy az egész arra emlékeztet, miként keresi fel a fehér ember rezervátumukban a bennszülötteket. A távolról jött Nagy Fehér Embert ezúttal a riporter alakította, a bennszülötteket pedig a csonkapapiak, akik ebben az összefüggésben akár az egész kárpátaljai magyarságot reprezentálhatták volna.

Lengén öltözött fűszoknyás polinézek, vagy amazonasi indiánok jelennek meg az ember lelki szemei előtt, akik még azt sem értik, hogy mit kérdeznek tőlük. De miért is értenék? Ők emberemlékezet óta élnek a szigeteiken, illetve az őserdeikben. Ehhez képest az aktuális gyarmatosítók – vagy a többségi nemzetet alkotó nációk – csak jövevények, aki még nem bizonyították be minden kétséget kizáróan, hogy érdemes megtanulni a nyelvüket, hogy képesek történelmi léptékkel mérve hosszabb időre berendezkedni ezen a tájon.

A csonkapapiak nem különösebben gazdagok. A helybéliek egy jelentős része tulajdonképpen munkanélküli, pontosabban nem rendelkeznek hivatalos munkahellyel. Sokak egyetlen megélhetési forrása egy kicsinyke földrészleg, s a ritka alkalmi munka. Rajtuk az ukrán nyelv ismerete aligha segít. Ha a faluban vagy a környékén nincs munka – márpedig nem sok akad – a nyelvismeret csak afféle üveggyöngy, értéktelen bizsu, amilyet a nevezetes Cook kapitány osztogatott az általa felfedezett földek lakóinak valódi érték – például pénz vagy szerszám – helyett. Sevcsenko nyelve e tájon ritka kivételektől eltekintve nem váltható még áttételesen sem kenyérre.

A csonkapapiak egyébként az elmúlt rendszerben tűrhetően megtanultak oroszul, legalább olyan jól, mint bárki más a környéken. Igaz, ehhez a szovjetrendszer minden szigorán, a különböző asszimilációs praktikákon kívül szükség volt egy fél évszázadra, no meg a mindannyiunkat megkísértő csábításra, hogy az orosszal egy kontinensnyi ország bármelyik szegletében érvényesülni tudunk. Erre az orosztudásra alapozva ma az ukránnal is elboldogul az emberek egy része.

Ukrajna a Szovjetunióval szemben jelenleg semmi értékeset nem tud felkínálni az ukrán nyelv elsajátításáért cserébe a nyelvismeret eszmei értékén túl, még a puszta megélhetést se. Sőt, arra sem hajlandók a hatóságok, hogy legalább a nyelvtanulás feltételeit biztosítsák a fiatalok számára az állami iskolában. Gondoljunk bele: valóban csak a gyerekek hibája volna, hogy a riporternek egyetlen ukrán szót sem sikerült kihúznia például az iskolából hazafelé tartó gyerekekből?

Jó lenne ezért, ha az erre kóborló ukrán zsurnaliszták egyszer-egyszer a kárpátaljai magyar iskolákba, az oktatási hatóságokhoz is betévednének, hogy elbeszélgessenek az illetékesekkel a gyermekeinket az államnyelvre tanító pedagógusok felkészültségéről, az alkalmazott módszertan, a tantervek, a tankönyvek alkalmasságáról. Feltehetnék akár azt a kérdést is, vajon miért lehet egy magát demokratikusnak hirdető országban az államnyelv mellett oroszból is emelt szintű érettségi vizsgát tenni, miközben magyarból nem? Persze így feleannyira közönségvonzó tévéműsort sem lehet készíteni, mint mondjuk a mikrofon elől vihogva menekülő csonkapapi csitriket mutogatva, ráadásul a mutatottnál lényegesen nagyobb felkészültséget és több empátiát igényelne a riporter részéről ez a fajta munka.

S ha kiderülne, hogy valóban gondok vannak a nyelvoktatással, az esélyegyenlőséggel? Mindjárt az is bebizonyosodna, hogy nem annyira a „bennszülöttek” nem hajlandók megtanulni az államnyelvet, s csapják ezzel magukra rezervátumuk képzeletbeli kapuját, mint inkább az állam fosztja meg őket ily módon a továbbtanulás, az elhelyezkedés lehetőségétől, tulajdonképpen nem hagyva más választást a számukra, mint a kilátástalan, helyhez kötött vegetálást vagy szülőföldjük elhagyását a boldogulás reményében.

De a gondot nem egyedül a nyelvismeret hiánya okozza. A Fakti tudósításának írott változata egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „a ma Csonkapapinak nevezett Popovo községben”, ami azt sugallja, hogy a Csonkapapi helységnév nem egyéb holmi legújabb kori magyar huncutságnál a Szovjetunió széthullását követő káosz éveiből. Valójában a Popovo helységnév a XX. század szüleménye, miközben a települést a XIII. századból említik először a források, vagyis minimum abból kellene kiindulnunk, hogy nem alaptalanul ragaszkodnak nyelvükhöz, kultúrájukhoz az itt élők, s joggal várhatnák el azt is, hogy az újságírók a kellő tisztelettel kezeljék őket a saját településükön. Például igazán megtanulhatnák már, hogyan kérjenek gyufát magyarul az üzletben, ha egyszer magyar településen járnak.

Persze a bennszülöttekkel mindig az a gond, hogy csak addig kedvesek a fehér embernek, amíg hiánytalanul megfizetik az adót, és ellejtik a törzsi táncot a turisták előtt. Ellenben hallatlan arcátlanságnak tartják az erősebbek, ha például arról kezdenek el beszélni „gyámolítottjaik”, hogy maguk szeretnék megválasztani vezetőiket és képviselőiket a „rezervátumukban”, vagy azt merik követelni, hogy az ország valamennyi törvényének valamennyi előírása vonatkozzék rájuk – ne csak azok, amelyekben az van megírva, hogy mivel tartoznak, hanem azok is, amelyek a jogaikat sorolják.

Vegyük például az ország európai integrációját kísérő nagy törvényátírási kampányt, amellyel megpróbálják az Európai Uniós normákhoz igazítani az ukrajnai jogszabályokat honatyáink. Módosítani készülnek egyebek mellett a választási törvényt is. Így a választási körzetekre vonatkozó 18. paragrafus 2. része a jövőben kimondaná, hogy az egyéni választókörzetek határait a helyi közösség érdekeinek, illetve annak figyelembe vételével kell megállapítani, hogy az adott területen élnek-e egy tömbben nemzetiségi kisebbségek. Az új rendelkezések szerint az egy tömbben élő nemzetiségi kisebbségeknek egy választókörzetbe kell kerülniük. Amennyiben pedig a nemzetiségi kisebbséghez tartozó választók száma meghaladja az egy választókörzet kialakításához szükséges választók számát, a körzeteket oly módon kell kialakítani, hogy legalább az egyikükben a nemzetiségi kisebbséghez tartozók alkossanak többségét. Ebből következik, hogy ha elfogadják a szóban forgó módosító indítványt, át kell alakítani a kárpátaljai választókerületeket, s mindenképpen létre kell hozni egy „magyar” körzetet.

Meg is indult a sajtóban a spekuláció, hogy miként lehetne a legoptimálisabban átszabni a jelenlegi körzethatárokat, de senki sem akadt a kárpátaljai ukrán újságírók közül, aki üdvözölte volna a magyar választókörzet létrehozásának elképzelését, amivel teljesülne a kárpátaljai magyarság egyik jogos követelése. Sokkal jellemzőbb a zakarpattya.net reakciója, amely azért aggódik elemzésében, hogy mi lesz azokkal az ukrán szavazókkal, akik a „magyar” körzethez kerülnek majd. „Felmerül a kérdés: példának okáért miért az ukránoknak kell a magyar körzethez tartozniuk? Vajon akarják-e majd ezt?” – írja Olekszandra Popovics. Mintha csak azt mondaná: olyan snassz a rezervátumhoz, a másmilyenekhez tartozni, tenni kellene valamit, nehogy a magyarok jogai esetleg kényelmetlenséget okozzanak az ukránoknak.

Egy „tisztességes” rezervátumban ilyesmi nem is fordulhat elő, ott csak táncolni és énekelni lehet kifulladásig. Ezért volna szükség az autonómiára is, amely nem csak a többségiek oldaláról jelölné ki a rezervátum határait úgy, ahogyan azt ők a maguk részéről kívánatosnak tartják, hanem a „bennszülötteknek” is segítene megvédeni a saját életterüket és érdekeiket. Igaz, a nyegle újságíróktól az autonómia sem védhet meg bennünket.