Új év – régi problémák

Szerkesztőm minap félig tréfásan jegyezte meg, hogy új évet írunk ugyan, de a témák, amelyekkel nap, mint nap foglalkozni vagyunk kénytelenek, a régiek maradtak.

Aki a mostani hosszúra nyúlt ünnepi időszakban is nyomon követte a kárpátaljai ukrán sajtó híradásait, ugyancsak átérezhette e megállapítás igazságát.
Ukrajna elveszíti Kárpátalját címmel közölte csütörtökön a hatalompárthoz közel álló ungvári transkarpatia.net az argumenti.ru orosz portál cikkét. Az írást jegyző Vagyim Truhacsev műve mind felépítésében és logikájában, mind mondandóját tekintve igen hasonlít azokhoz a cikkekhez, amelyek az elmúlt esztendő végén, az Oroszország és az Európai Unió közötti ukrán ingázás heteiben egyre-másra jelentek meg a Moszkvához húzó sajtóban.
A Kárpátalja: a mini románosítás területe alcímet viselő első részben a cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy „a román útlevelek kiadásának folyamata nem kerülte el Kárpátalját, Ukrajna legnyugatibb megyéjét sem”.
„Nem hivatalos adatok szerint e soknemzetiségű vidék szinte teljes román lakossága szert tett ezekre (a román útlevelekre – a szerk.). Nagyságrendileg Kárpátalja megye lakosságának mintegy három százalékát teszik ki román nemzetiségűek, s veszélyük errefelé viszonylag csekély: románul itt körülbelül tucatnyi faluban és egy városban beszélnek. A románok részaránya csupán a megye két járásában haladja meg a 10 százalékot.
De mégiscsak létezik a veszély! Egy tucat falu és egy város a Técsői és Rahói járásokban szintén a román expanzió célpontjává válhat. Ezeket sem akarózik odaadnia Ukrajnának. Azonban az európai normák megkövetelik a nemzetiségi jogok megadását a kisebbségeknek. A Jevromajdanon viszont nagyon sok a makacs nacionalista, akik hallani sem akarnak efféléről.
Végeredményben az európai integráció visszafelé sülhet el Ukrajna számára. Románia Ukrajna EU-felvételéhez való hozzájárulásáért cserébe, a nemzettársak jogainak megsértésére hivatkozva követelheti a helyzetnek a maga javára történő megváltoztatását. Vajon az autonómiára korlátozódik az ügy, vagy az útlevelek osztogatása oda vezet, hogy egy sor járás lakossága Bukovinában és Kárpátalján Kijevről Bukarestre szeretné majd cseréli a fővárosát?
Nem biztos, hogy az Európai Unió Ukrajna pártjára áll majd. Eddig mindenesetre sehogyan sem ítélte el Románia eljárását.
Jelenleg az ukrán ellenzéknek és a hatalomnak nyilvánvalóan kisebb gondja is nagyobb annál, mint ami országuk romániai határánál folyik. Ettől ez utóbbinak nő az esélye arra, hogy egy sor »vitás« kérdést a maga javára döntsön el” – zárja profetikus hangvételű cikke első részét Truhacsev.
Az írás második, magyarokkal foglalkozó része a Kárpátalja settenkedő magyarosítása alcímet kapta, amiből mindjárt sejthetjük, hogy nem dicsérni szándékoznak bennünket.
„Magyar szervezeteik Kárpátalján is léteznek. Budapest támogatásával jelent meg ott az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Képviselőik a megyei és a helyi tanácsokban is jelen vannak. Beregszászban magyar egyetem működik. Magyarul folyik az oktatás a régió több tucat iskolájában. Vannak Kárpátalján magyar újságok, folyóiratok, valamint tévé és rádió.
A magyarok kihasználták a 2012-ben elfogadott nyelvtörvényt. Míg az orosz regionális státust kapott Ukrajna keleti és déli részén, a magyar a Beregszászi és Nagyszőlősi járásokban vált ilyenné. És a magyaroknak nem áll szándékában beérni ennyivel. Bayer Mihály ukrajnai magyar nagykövet magyar nemzeti autonómia, valamint legfelsőbb tanácsi »magyar« választókerület létrehozására szólított fel. Mindezt ráadásképpen a magyarországi választásokon való szavazáshoz.
Az ottani hatalom még csak leplezni sem igyekszik, hogy osztogatja a maga útleveleit Kárpátalján. Államtitok, hogy a régió hány lakosa lett máris magyar állampolgár, nem hivatalosan viszont 200 ezerről (!) beszélnek. Ez még a kárpátaljai etnikai magyarok hivatalos számánál is több. Hazudnának az ukrajnai népszámlálási adatok? Vagy olyan rosszul mennek a dolgok, hogy már a szlávok se ódzkodnak biztosítani maguknak a szabad közlekedést a schengeni övezetben a magyar útlevél segítségével.
A magyar politikusok is nemegyszer felkeresték Kárpátalját. Így 2009-ben itt járt Orbán Viktor, akkor még az ellenzék vezetőjeként, aki nyíltan megígérte az útlevelek kiosztását. 2013-ban pedig már a szélsőjobboldali Jobbik párt tartotta meg a maga fórumát Beregszászban, mintha csak otthon lenne. Az ukrán hatalom meg a Jevromajdan szónokai semmilyen látható akadályt nem gördítenek elébük.”
A cikk harmadik, s egyben utolsó része a semmi jót nem ígérő Rosszul állnak a dolog Ukrajna számára címet kapta szerzőjétől.
„És íme, a Kárpátaljának nyújtott magyar pénzügyi segítségig fajult a dolog. Az útlevelek kiadásával, a magyar politikusok »vendégszereplésével«, a magyarországi tévéadással együtt rosszul végződhet a dolog Ukrajna számára. Ha a Beregszászi járásban és további három járás egy sor településén a lakosság többségének magyar állampolgársága van, magyarul beszél, s még pénzt is kap Budapestről, vajon melyik hazát választják majd?
Az Európai Unió meg, amelyre a Jevromajdan esküszik, hallgat. Vagyis ebben a helyzetben semmi sem zavarja az EU-t. De az uniós tagsághoz [Ukrajnának] meg kell szereznie Magyarország beleegyezését. Vajon milyen feltételeket támaszt? Az ukrán hatalom tétlenségétől kísérve nőtt [Budapest] geopolitikai étvágya, amelyet még nyilvánvalóan nem elégített ki” – zárul az írás.
A hatalompárti portál mindehhez csak egy erőltetetten semleges, nyelvtanilag hibás mondatot tartott szükségesnek hozzáfűzni, amelyet valahogy így fordíthatnánk le magyarra: „Elemezve az orosz újságíró cikkét elmondható, hogy szavai szerint Ukrajna elveszíti Kárpátalját, ilyen az oroszországi vélemény”. A megyei hatalompárti sajtó mostanáig tartózkodott a hasonló orosz propagandaanyagok átvételétől, így az ismertetett publikáció talán annak a jele, hogy miután az ukrajnai vezetés Európa helyett Oroszországot választotta, szükségesnek tartják átvenni a Nagy Testvér ideológusainak érvelését.
Truhacsev cikke alapvetően azzal az oroszországi érvrendszerrel operál, amely Ukrajna területi egységét „félti” az európai integrációtól, s amelyet e rovat hasábjain is több alkalommal ismertettünk már. Az egyetlen újdonságnak a magyar pénzügyi segítségre vonatkozó homályos utalás tekinthető.
Némi útbaigazítással szolgálhat ebben a vonatkozásban a szintén ungvári, de leplezetlenül oroszbarát ua-reporter.com portál, amely a napokban tette közzé az alábbi szösszenetet Magyarország félmillió euróért akarja »elvenni« Ukrajna egy darabját címmel:
„Az újév előtti napokban Ukrajnának nemcsak Oroszországtól, hanem Magyarországtól is sikerült kivárnia az anyagi segítséget. Igaz, az összeget a magyarok egyetlen konkrét régióba irányították – Kárpátaljára…
Az ukránoknak örülniük kellene, de a segély valódi csapdának tűnik.
Magyarország a pénzzel együtt a saját útleveleit is osztogatja a régióban, a politikusok pedig meglehetősen prózaian arra célozgatnak Budapesten, hogy nem lenne rossz megváltoztatni az ukrán határt a saját javukra. És valóban nem zárható ki egy efféle perspektíva.
Nem sokkal újév előtt Magyarország, amely maga sincs túl jó gazdasági helyzetben, úgy határozott, hogy félmillió eurót utal ki Kárpátalja megyének.
Természetesen az összeg sokkal kisebb az oroszországi 15 milliárdnál. De a szónokokat a Jevromajdanon, akik megbélyegzik a hatalmat az »anyácska eladásáért az átkozott moszkalyoknak« (a moszkaly az oroszországi oroszok gúnyneve Ukrajnában – a szerk.), a jelek szerint nem érdekli, milyen motiváció hajtja az általuk oly nagyon áhított Európai Unió egyik országát. Pedig nem ártana.
Magyarország tervei Ukrajna legnyugatibb megyéjét illetően nyíltan ragadozók”.
A félmillió euróra történt utalásról az a napokban létrejött megállapodás juthat eszünkbe, amelynek hála a Keleti Partnerség program keretében Magyarország és Ukrajna egyaránt fél-fél millió eurót fordít idén kárpátaljai közintézmények felújítására. A fenti cikket jegyző ismeretlen orosz propagandistát persze aligha érdekelte, hogy a projekt révén már eddig is több tucat magyar iskolát sikerült felújítani, miközben az orosz gigahitelből aligha futja majd iskolákra, abból ugyanis elsősorban a Janukovics-rezsim politikai túlélését fogják finanszírozni a következő választásokig.
De hát ideje tudomásul venni, hogy a legújabb ukrán forradalmacska az elmúlt esztendő utolsó napjaiban végérvényesen érdektelenségbe fulladt, miután Oroszország megítélte Ukrajnának azt a bizonyos 15 milliárd dolláros hitelt, amellyel Kijevnek sikerült elkerülnie a fizetésképtelenséget. Az ország lakosságának erre hajlamos része máris megkezdte az alkalmazkodást, az idomulást a kormányzat által meghirdetett kurzusváltáshoz: Európa helyett most ismét Moszkvára vetik rajongó tekintetüket azok, akiknek létszükségletük az aktuális hatalmi kurzus, a politikai mainstream, a főáramlat követése. Mint minden hasonló kardinális meggyőződésváltás, ez is tagadással kezdődik, adott esetben a magukat „átállítók” saját hibáinak tagadásával, s eddigi rajongásuk tárgyának, azaz Európának a megtagadásával.
Az ügyesebbek vagy „érzékenyebbek” ezt az átállást még azelőtt elkezdték, hogy az orosz pénz a kijevi államkincstárban landolt volna. Viktorija Szengetovszka például, aki korábban számos kárpátaljai közigazgatási intézmény és állami hivatal sajtószolgálatánál megfordult – köztük a regionális vámhatóságnál is –, egy magyar vonatkozású írásában már december közepén „beintett” Európának.
Az újságíró az uzhgorod.in portál blogjában Magyar határ: egy realista gondolatai címmel közölt írást, mely látszólag pusztán a Csap–Záhony közúti határátkelő magyar oldalán uralkodó állapotokat szándékozik ostorozni. Megjegyezi, hogy a két országot összekötő Tisza-hídon az elmúlt nyári állapotokkal ellentétben már nem hever kupacokban az átjutásra váró gépkocsik utasai által hátrahagyott szemét, de csak azért, mert időközben közönséges kartondobozokat helyeztek ki az út mentén a szemétnek. A szerző ezután előadja tavalyi határátkelési tapasztalatait, mindenekelőtt azt emelve ki, hogy a magyar határátkelő csak fele kapacitással működik, és sokkal lassabb az ügyintézés, mint az ukrán oldalon.
„Azután egy nagyon kellemetlen meglepetés várt ránk – folytatja –, amikor a magyar vámosok a behozott üzemanyag mennyiségére vonatkozó talont nem angolul, németül vagy oroszul adták oda kitölteni, hanem »az egész világon mindenki számára érthető« magyar nyelven! Még jó, hogy az autónk közelében voltak magyar ajkú honfitársaink, akik segítettek eligazodni a talonon. Érdekes, vajon az Ukrajna távoli régióiból érkezők miként értik meg, mit akarnak tőlük, és hogyan töltik ki a papírt a számukra ismeretlen nyelven? Az is érthetetlen, hogy üdülni indulva ennek az országnak a gyógyfürdőibe, különösen azokba, amelyek 400 kilométerre találhatók a határtól, miért korlátoznak bennünket a tekintélyes távolság megtételéhez szükséges üzemanyag bevitelében? Hiszen a magyarországi törvények értelmében csak 70 liter üzemanyag behozatala engedélyezett heti egy alkalommal.
Vagyis melyik állam civilizáltabb és hol vannak megteremtve a kényelmes határátlépés feltételei?! Amikor pedig még az emberi jogok megsértéséről is szó van, végképp megérted egyes politikusok bölcsességét – nem szabad belépni a külföldi országok egyetlen egyesülésébe sem…”
E képmutató háborgásra az embernek kedve támad olyan egyszerűen válaszolni, ahogyan azt a blogger egyik olvasója tette a cikkhez írt kurta megjegyzésében: „Utazz másfelé, ha nem tetszenek az ország törvényei”. Hiszen például – bár mindenki tisztában van vele, hogy az ukrán-magyar határon uralkodó, helyenként valóban áldatlan állapotokban az illetékes magyar hatóságok is ludasak – mégiscsak az az igazság, amit egy másik kommentelő is megfogalmaz, amikor felhívja Szengetovszka figyelmét a kétségbevonhatatlan tényre, hogy főként ukrajnai polgártársaink szemetelnek a határon. Rámutat továbbá: a szerzőnek azzal is tisztában kellene lennie szakmai múltja okán, hogy az üzemanyag-behozatali korlátozást az ukrajnai csempészek miatt volt kénytelen bevezetni Magyarország. „Minket a saját országunkban sem tisztelnek, maga meg azt akarja, hogy mások tiszteljenek” – teszi hozzá a kommentelő, amivel kétségtelenül fején találta a szöget.
Nyilvánvaló, hogy az országunkban uralkodó állapotok bizonyos értelemben és bizonyos mértékig a közvetlen környezetre is kisugároznak, ugyanakkor mindig akad sajtómunkás, aki szükség esetén azt bizonygatja, hogy Ukrajnának és az aktuális hatalomnak van igaza. Az ország fuldoklik a saját szemetében, s a polgárai maguk után húzzák ezt a szemétcsíkot a határon át külföldre, a cikkíró mégis a magyar illetékeseken kéri számon, hogy csupán hosszú idő elteltével, kartondobozok kihelyezésével volt képes orvosolni a problémát.
A politikusaink és a hivatalnokaink nem vesznek bennünket emberszámba, és ennek hatására időnként a polgártársainkkal rendszeresen érintkező magyarországi tisztségviselők is ekként bánnak velünk a határon, ahol éppen az a feladatuk, hogy megvédjék országukat azzal a káosszal és semmiféle törvényt nem tisztelő mentalitással szemben, amely kelet felől árad Európába. Magyarország valóban nem lehet különösebben büszke ezekre a határállapotokra, de a totális korrupció és törvénytelenség országából érkező Szengetovszkának még így sincs erkölcsi alapja számon kérni Budapesten az emberi jogok állítólagos megsértését. Az pedig egyszerűen nevetséges, ahogyan a határhelyzettel operálva az újságíró valamiféle ukrán erkölcsi fölényt igyekszik megalapozni, amely indokolná, hogy Ukrajnának miért nem érdemes csatlakoznia az Európai Unióhoz. Talán meg sem érdemli Európa, hogy Ukrajna az Unió tagja legyen?
Az ismertetett írások arra utalhatnak, hogy orosz behatásra esetleg egyfajta visszarendeződés indulhat meg Ukrajnában. Ennek hatására még inkább eltávolodhatunk Európától, a jogállamiságtól, holott már így is elég messze kerültünk a demokratikus ideáloktól.
Az is bebizonyosodott, hogy az ukrajnai politikai történéseknek rendre van „magyar vonatkozásuk”. Mint arról korábban már beszámoltunk, december elején az ellenzéki-nacionalista kárpátaljai sajtó dorongolta le a helyi magyarságot, amiért az nem állt ki a hatalom ellen tiltakozók mellett – az ukrán nacionalisták oldalán. Nem sokkal később az orosz propaganda kezdte riogatni az ukrán közvéleményt az állítólagos magyar területi igényekkel. Végül, mint láthattuk, már a hatalompárti médiában is megjelent olyan – szintén orosz ihletésű – írás, mely a magyarokat afféle mumusként szerepelteti a belpolitikai játszmákban. Így némileg ahhoz a bizonyos viccbéli nyúlhoz váltunk hasonlatossá mi kárpátaljai magyarok, akit hol azért bántanak, mert van sapka a fején, hol azért, mert nincs.
Nagyon, nagyon messzire sodródtunk Európától. Annyira, hogy még a Szengetovszkához hasonló „megvilágosodottakon” sincs kedve nevetni az embernek. Valójában közös bánatunk, ha nem veszik észre: míg a határ magyarországi oldalán néhány kuka kihelyezésével, esetleg ukrán nyelvű nyomtatványokkal szinte minden problémát meg lehetne oldani, Ukrajnában a tényleges rendezéshez jelen helyzet szerint talán egy újabb rendszerváltás sem volna elegendő.