Ukrán szemmel az államnyelv oktatásáról

Miért tudják jobban a kárpátaljai magyarok az angolt, mint az államnyelvet? – teszi fel a jogos kérdést Vaszil Horvat újságíró a zakarpattya.net.ua portálon megjelent cikkében.

Becsületére legyen mondva, nem félt, s nem volt lusta alaposan körüljárni a témát. Tegyük hozzá: magyarként ritkán tapasztalhatunk ennyi empátiát egy ukrán újságíró részéről.

A szerző azzal a beismeréssel indítja cikkét, hogy korábban túlzónak tartotta a beszámolókat az olyan kárpátaljai magyar falvakról, „ahol csak hallomásból tudnak az ukrán nyelv létezéséről”, s ahol a hagyományos módszertan nem alkalmas az államnyelv oktatására. Egy minapi látogatás a Nagyszőlősi járás magyar tannyelvű iskoláiba azonban – saját állítása szerint – meggyőzte arról, hogy a beszámolók csöppet sem túlzók.

Vaszil Horvat először Gyulára látogatott el, erre a „világ végén”, a román határ közelében található településre, ahol – mint írja – a kolhozrendszer megszűnésével gyakorlatilag nem maradt egyetlen vállalat sem, s ahol ennek is betudhatóan lehetősége sincs a helyi magyar lakosságnak arra, hogy ukrán szót halljon.

A helyi magyar iskolában szeretettel fogadták az újságírót.

„Először is meghívtak a 9. osztályba, ahol elkezdődött a történelemóra. »Jó napot!« – álltak fel, és köszöntek egyszerre az iskolások… De ez volt az első és az utolsó kifejezés, amelyet ukrán nyelven mondtak. A továbbiakban a párbeszédünk a tanár és igazgatóhelyettes Tiberij Joszipovics (Hevesi – a szerk.) segítségével folytatódott, aki gyakorlatilag minden kérdést és választ lefordított.

Maga a kérdés egyszerű volt: »Hová mégy tanulni a 9. osztály után?«. A tanuló a tanárra nézett, meghallgatta a fordítást, és csak azután tájékoztatott: »Gimnázium«. »A péterfalvai líceumra gondol« – fordította le-magyarázta meg mindjárt az igazgatóhelyettes. Tervek a jövőre? Még nem tudja. Talán asztalos lesz, mint az apja, aki most Magyarországon dolgozik.

– Melyik a kedvenc tantárgyad? – kérdezem egy kislánytól mellette.

– Az angol nyelv – válaszol, miután meghallgatta a tanár fordítását.

(Idővel megtudtam, hogy harmadik helyen végzett a megyei olimpián angolból.)

– És melyik nyelvet tudod jobban: az angolt vagy az ukránt?

– Az angolt.

Kiderült, hogy az osztályban mindenki úgy tartja, jobban ismerik az angolt, mint az államnyelvet.

(…)

A diákok közül ki autószerelő, ki gyógyszerész, ki erdész szeretne lenni, azonban beszélgetőtársaim 90 százaléka csak ködösen látta a saját jövőjét, s inkább háztartásbeliként vagy magyarországi vendégmunkásként képzelte el magát, ahol jelenleg a többségük szülei dolgoznak. Minden esetben komoly pszichológiai stressz vár ezekre a gyerekekre. Hiszen egy teljesen idegen nyelvű közeghez lesznek kénytelenek alkalmazkodni, mondjuk, Huszton, Nagyszőlősön, Munkácson. Ha pedig Magyarországon tanulnak tovább, ott érthető ugyan a nyelv, de valamennyire különböző a kultúra, a mentalitás.”

A szerző Gyuláról a munkásokat szállító busszal utazott Nagyszőlősre, a járásközpontba, s megállapította, hogy az ingázó gyulaiak értenek ukránul, tudnak kommunikálni ezen a nyelven, de gyermekeikhez hasonlóan ők sem az iskolában tanulták, amit tudnak. „Holott az ifjúság az az idő, amikor lehetőség van a képzésre, értékes szakma megszerzésére, amely a jövőben bizonyos társadalmi pozíció megszerzését teszi lehetővé. A nyelvismeret hiánya komoly akadállyá válik a kárpátaljai magyarok számára” – állapítja meg.

E helyütt tartsunk lélegzetvételnyi szünetet, és jegyezzük meg: ritkaságszámba megy, ha valaki ukrán létére belátja, hogy az államnyelv ismeretének hiánya nem afféle úri szeszély, nacionalista demonstráció a kárpátaljai magyarok részéről, hanem hátrányos és kiszolgáltatott helyzetük egyik okozója Ukrajnában.

Horvat a továbbiakban felteszi a jogos kérdést: miért tudják a magyarok rosszabbul az ukránt, mint az angolt, holott többségük számára jól jön a későbbiekben az államnyelv ismerete, míg az angol rendszerint holt ballaszt marad?

„Azt a magyarázatot, hogy a magyarok nem akarják tanulni az államnyelvet, azonnal elvetjük – a magyarok tudni akarják az ukrán nyelvet, életbevágóan fontos ez a számukra, s különösen a szülők vannak tisztában ezzel” – írja. – Erről beszélnek a magyarok négyszemközt, s felszólalásaiban a járási tanácsban erre emlékeztet Barta József képviselő. Kitart amellett, hogy kevés figyelmet fordítanak az államnyelv oktatására a magyar tannyelvű iskolákban. És ez az elsődleges oka annak, miért folytatja a tanulmányait sok gyerek Magyarországon, ha az ukránon kívül minden más tárgyat tisztességesen elsajátítanak. Így a péterfalvai líceum valamennyi végzősének (2011) több mint 40 százaléka a szomszédos országban tanul, további 24 százalékuk a kárpátaljai magyar főiskolán. Csak 5 százalékuk folytatja a tanulást ukrán középfokú szakmunkásképző intézményben, 24 százalékuk valamely ukrán felsőfokú oktatási intézmény diákja.”

A szerző óhatatlanul szembetalálja magát az iskolai nyelvoktatás minőségének, módszerének kérdésével.

„Van még egy paradoxon: az angol nyelvet az iskolások az idegen nyelv módszertana szerint tanulják, azaz a „nulláról” indulva és lépésről lépésre, következetesen bővítve az ismerethalmazt. Az ukrán nyelv programja viszont intenzívebb, arra van kiszámítva, hogy a magyar felvételiző a független tesztelés idejére ugyanúgy bírja az ukrán nyelvet, mint az ukrán. De a végeredmény, mint látjuk, egészen más. Egy gyulai végzős jobban megérteti magát egy angollal, mint egy ukránnal. Lehet, hogy valóban a tanítás módjában és programjában van a probléma?”

Érdekes, hogy amit az újságíró is világosan lát, azzal a közigazgatásban dolgozó szakember nincs tisztában.

„Lilija Ruszinkónak, a Nagyszőlősi Járási Oktatási Osztály módszerészének meggyőződése, hogy a módszertan helyes. Annál is inkább, mivel a 8. és 9. osztályok iskolai tankönyveit olyan tanárok készítették, akik maguk is oktatják az államnyelvet a Nagyszőlős-vidéki magyar iskolákban” – írja Horvat, és nem fűz kommentárt a hivatalnoki véleményhez.

Rámutat viszont, hogy az államnyelv oktatása eltérő a különböző iskolákban, tehát, mondjuk, a gyulai példát nem lehet összehasonlítani a nagyszőlősi 3. számú középiskoláéval, ahol, mint a helyi pedagógusokra hivatkozva írja, az első osztályban a gyerekek 50 százaléka ukrán, s egy szót sem beszél magyarul. A nagyszőlősihez hasonló a helyzet azokban a falusi iskolákban is, ahol a magyarokon kívül ukránok is vannak – teszi hozzá.

„Ezek szerint a különböző iskolák számára valóban eltérő módszertan szükséges?! Az egyik jobban megfelel Gyula vagy Salánk esetében, a másik Tiszaújlak nagyközségben, s megint egy másik a városi iskolában” – összegzi tapasztalatait Horvat, egyúttal ellehetetlenítve a nagyszőlősi tanügyes véleményét.

„A lényeg, hogy ahol a magyarok segítséget kérnek az államnyelv oktatásában, meg kell azt adni. Mert néha az a látszat, mintha »megvédeni« igyekeznénk az államnyelvet a nemzeti kisebbségektől, s nem segíteni őket az ukrán elsajátításában, s abban, hogy otthon érezzék magukat a saját országukban” – zárul Vaszil Horvat írása.

Ennél jobb befejezést álmodni sem lehet. Örömteli, hogy immár ukrán részről is kezdik felismerni azt, amit a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szakemberei évek óta igyekeznek megértetni a hatóságokkal. Most már csak az a kérdés, miként lehetne rávenni a politikusokat és a bürokratákat a szemléletváltásra?