Ukrán vélemény a magyar nemzetpolitikáról

Az embernek néha az a benyomása, mintha Ukrajnában alapvetően csak kétféle ember létezne.

Az egyik keserűen konstatálja, hogy az ország, amelyben él, egy rakás szerencsétlenség, szélhámosok és kalandorok Eldorádója, ahol az egyetlen méltányolandó szempont a túlélés. A másik viszont majdhogynem regionális nagyhatalomként, európai tényezőként kezeli a Dnyipro-menti államot, tekintete e gondolatra elhomályosul a meghatottságtól, s mindjárt szolgálni akarja az országot, méghozzá éppen úgy, ahogyan ő maga, vagy még elődei tették a Szovjetunióban, a Szovjetunióval, azaz vakon, kíméletlenül két táborra osztva a világot, és úgy tekintve annak nem ukrán, vagy nem az aktuális államhatalmat szolgáló részére, mint potenciális ellenségre, veszélyforrásra. E két szélsőséges álláspont mellől – vagy közül? – nagyon hiányzik harmadiknak a „Polgár”, aki szereti hazáját, de a földgolyó fennmaradó, s mindig nagyobbik részén is otthon érzi magát, illetve képes elfogadni, hogy világ sokszínű, és az emberekre ritkán illik pontosan az egyenruha, melyet folyton rájuk akarnak erőltetni. Egyedül az ilyen polgár képes nem csupán – sőt, nem elsősorban! – a túlélésért folytatott küzdelemként tekinteni az nemzetek és államaik egymás melletti létezésére.
Különösen jól érzékelhető a „Polgárok” hiánya az ukrán–magyar viszonyt érintő ukrajnai írásokat olvasva, amelyek nemegyszer azt a benyomást keltik, mintha nem is újságcikknek, esszének vagy külpolitikai elemzésnek készültek volna, hanem egy potenciális ellenséget feltérképező jelentésnek. Legutóbb Olena Zsoszannak a lembergi szerkesztőségű „Ї” internetes magazinban megjelent írása kelthette azt a benyomást, mintha valamelyik nemzetstratégiai kutatóintézet elemzéséből, vagy egy PhD-hallgató dolgozatából rittyentettek volna tanulmányt a „civil” olvasóknak. A cím is önmagáért beszél: „A magyar közösség, mint Ukrajna államközi kapcsolatainak tényezője”. Nem véletlen, hogy a cikket éppen a nyugat-ukrajnai bázisú nacionalistákhoz közel álló zakarpattya.net.ua vette át közlésre Kárpátalján.
A címben megmutatkozó, egyetemi tanulmányai során több-kevesebb sikerrel minden törekvő diákba belevert dolgozatstílus sajnos a továbbiakban is többször visszaköszön az írást olvasva. Ám a stílus rövidesen másodrendű kérdéssé válik, már nem tudunk egyébre figyelni, mint arra a ridegségre, amellyel a szerző a magyarokat, illetve a magyar kormányt vizsgálgatja, akárcsak – az embernek hirtelen ez jut eszébe – a burgonyatermesztő a termését veszélyeztető Colorado-bogarat. Alig valamicske empátia, viszont sok-sok gyanakvás. Aki tiszteli a szomszédját, általában nem úgy kezeli, mint potenciális ellenséget.
De lássuk, mit állít a szerző!
„A mai Magyarország nemzeti egységpolitikájának célja az amúgy is eléggé egységes magyar nemzet egyesítése tekintet nélkül az államhatárokra. Más nemzet képviselőinek, akik ilyen vagy olyan okból állandó jelleggel Magyarországon élnek, nehéz megőrizni identitásukat, mivel az ottani törvényi keretek, erkölcsi normák, a lakosság pszichológiai és nemzeti sajátosságai semmiképpen nem segítik elő más nemzetek elkülönülését. A magyarok nem szeretik az idegeneket a saját földjükön. És nem tudnak megbékélni a realitásokkal, különösen a területi jellegűekkel, amelyek Ausztria-Magyarország széthullása után alakultak ki a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) eredményeként. A magyar társadalom döntő többségének véleménye szerint ez a szerződés feldarabolta a nemzetet, erőszakkal szabdalta szét az akkor újonnan kialakított államhatárokkal. Mint közismert, az úgynevezett »ősi magyar területek« részei, amelyeken ma is jelentős számú magyar él, a Vajdaság (Szerbia), Erdély (Románia), Burgenland (Ausztria), Kárpátalja (Ukrajna) és a mai Szlovákia szinte teljes területe. Mivel Kárpátalja az úgynevezett »történelmi haza« része, Ukrajnának mindig különösen ébernek kell lennie, figyelmesen nyomon kell követnie a magyar radikálisok mozgását a saját területén” – írja bevezetésképpen Olena Zsoszan. Vagyis előbb azt sugallja az olvasónak, hogy a magyarok tulajdonképpen idegengyűlölők, majd a maga nem túl ravasz módján rávezet, hogy titkon nem mondtak le más országok területeiről, s végül – bár csak a nacionalisták ténykedésétől óv – jelzi, hogy Budapesten valójában kormányzati politika az államhatároktól független nemzetegyesítés, ami az ő olvasatában aligha különbözik sokban a területegyesítéstől.
Zsoszan azt állítja, hogy a tragikus következményeket a magyarok ma élő nemzedéke a határon túli magyarok vonatkozásában folytatott pragmatikus politikával igyekszik kompenzálni, majd sorra felsorolja Budapest és a határon túli magyar közösségek együttműködésének főbb irányvonalait.
Érdemes részletesebben tárgyalni az írásnak ezt a részét, mert érzékelteti, hogy Ukrajnában a többségi nemzethez tartozók milyennek láthatják, illetve láttatják az anyaországnak a határon túli magyarokról való gondoskodását.
„1) Az etnikai magyarok nemzeti identitásának erősítése a nemzeti történelem elsajátításának ösztönzése révén, melynek során még a vitatott történelmi mozzanatokat is a magyar nemzet »eredményeiként« tálalják.”
Elintézhetjük a magyar történelemoktatás részrehajlásának vádját annyival, hogy végső soron mégse nevelhetjük a kárpátaljai magyar ifjúságot saját nemzetének lenézésére és a tények figyelmen kívül hagyására – ahogyan azt a szovjet időkben nemegyszer megtették –, csak azért, mert egyeseknek ez kényelmesebb volna. Jól tudjuk, hogy a nemzeti beállítottságú ukránok egy részének valójában milyen természetű problémái vannak a magyar történelemszemlélettel. Az ukrán történészek némelyike és számos politikus – jellemzően szovjet mintára – változatlanul azon igyekeznek, hogy Kárpátalját ősi ukrán területként kezelhessék, de miután a magyar fél nem hajlandó megtagadni az ezeréves magyar jelenlétet Kárpátalján, és szemet sem hunyhat az ukrán „ősiség” történeti bizonyítékainak teljes hiánya fölött, nemigen marad más hátra a számukra, mint hogy elfogultnak kiáltsák ki a magyar történelemoktatást.
„2) A szellemi kapcsolatok erősítése Magyarország és más országok magyar közösségei között, ami az egyéb régiók és területek magyar szokásainak és hagyományainak népszerűsítésében nyilvánul meg, a közös vonások kötelező hangsúlyozásával, és lehetőség szerint más kultúrák hatásainak kitisztogatásával. Budapest egyúttal gondoskodik az etalonnak számító irodalmi nyelv használatának kérdéséről és a regionális dialektusoknak a használatból való eltávolításáról. Nagy figyelmet szentelnek a Magyarország és a szomszédos országok magyar közösségei közötti kulturális kapcsolatoknak. Így az ifjúság tanulmányi kirándulásainak, a magyarországi üdülés megszervezésének, a közös művészeti fesztiváloknak, az oktatási intézmények közötti tanuló- és diákcseréknek stb. (…) Mellesleg a magyar tömegtájékoztatási eszközökben Kárpátalját időről időre óvatosan olyan területként emlegetik, amely minden vonatkozásban »elszigetelt« Ukrajna többi részétől (elválasztják a Kárpátok hegyei, különbözik a hagyományos helyi életvitel stb.), s amelyhez mégiscsak közelebb van Magyarország.”
Az irodalmi nyelv és a dialektusok kezelésének kérdésében kiválóan megmutatkozik, miként befolyásolja a szerzőt a véleményalkotásban a szakmai ismeretek hiánya mellett a magyartól eltérő ukrajnai gyakorlat. „Budapest” ugyanis nem küzd a dialektusok ellen, amint Zsoszan sugallja, a magyar nyelvészek az utóbbi években egyenesen szorgalmazzák a megőrzésüket az anyaországban és a határokon túl egyaránt. Ez a megközelítés persze nem keverendő össze az irodalmi nyelv ápolásával. E két fogalom vagy folyamat egyébként csak akkor kerül egymással szembe, ha például valaki a dialektust nem tudja, esetleg nem akarja megkülönböztetni a kisebbség nyelvének a többségi nyelv hatására végbemenő felhígulásától, romlásától, ami különösen szórványközegben gyakori, s ami ellen érthetően lehetőség szerint küzdeni kell. Az is gondot okozhat, ha tudat alatt esetleg úgy tekintenek a dialektusokra, mint az államiságot megtestesítő „államnyelv”, a derzsavna mova potenciális vetélytársaira.
Elsősorban ugyancsak politikai eredetű az idegenkedés attól, hogy bárki, bármilyen összefüggésben Kárpátalja országon belüli elszigeteltségét, illetve kulturális másságát emlegesse, holott mindkettő vitathatatlan tény. Sajnos az ukrán nacionalista felfogás az efféle megnyilvánulásokat máig makacsul ellenséges gesztusnak tekinti.
„3) A magyar közösségek szükségletei iránt Ukrajna államhatalmi szervei és névadó nemzete részéről tanúsítandó kellő figyelem hiányának állandó demonstrálása. Ez a probléma végső soron nemcsak a mi államunkra jellemző, de a többi országra is, amelyeknek »ősi magyar földek« is a részét képezik. A problémát hosszú ideje mesterségesen kultiválják, eltúlozzák jelentőségét. Ugyanakkor ez az ügy sok problémát okoz a jelzett országoknak, amikor mentegetőzniük kell európai szinten a nemzetiségi kisebbségek szükségleteiről való nem kielégítő gondoskodás miatt. Miután a radikális VO Szvoboda bekerült Ukrajna parlamentjébe, a magyar médiában találkozhatunk olyan anyagokkal, melyek eltúlozzák az ezen egyesülés és a hasonló jobboldali beállítottságú szervezetek jelentette fenyegetést. Az Ukrajna állami intézményeit és hatalmi szerveit érő kritikákról pedig jobb nem is beszélni.”
Pedig nem ártana egyszer alaposan „kibeszélni” ezt a témát (is), megszabadulni a sok üres frázistól, levetkőzni a vicsorgássá merevedett mosolyokat. Ha ugyanis magyar oldalról nézzük a kérdést, feltűnő a tárgyalókészség teljes hiánya ukrán részről. Nehéz volna tagadni, hogy például az ukrán–magyar államközi kisebbségi vegyes bizottság az ukrán fél ellenállása miatt működésképtelen évek óta, vagy hogy még az olyan országos szinten jelentéktelen, a kárpátaljai magyarság szempontjából mégis fontos kérdésekben sem hajlandók hathatós lépéseket tenni Kijevben, mint amilyen a Magyarországon szerzett diplomák, tudományos fokozatok ukrajnai elismerése. Végül, a magyarság mégsem mondhat le jogainak védelméről és érvényesítéséről csak azért, mert egyes állami hivatalnokoknak, politikusoknak kényelmetlen, ha emiatt Európában kérdéseket intéznek hozzájuk, vagy éppen elmarasztalják őket.
„4) A magyar közösségről való (helyenként példaértékű) gondoskodás Magyarország részéről. Elismerés illeti Magyarország hivatalban lévő kormányát, amiért erős információs és pénzügyi alapokkal bíró stratégiai állami prioritás szintjére emelte ezt a kérdést. Éppen ez a jó finanszírozással alátámasztott pragmatikus állami politika élénkítette meg az utóbbi három évben Ukrajna etnikai magyarjainak kulturális életét, szilárdította meg szerepüket és helyüket országunk társadalmi-kulturális és szellemi életében, idézte elő egy egész sor tematikus publikáció megjelenését stb. A magyar közösség szükségleteinek problematikája a hivatalos Budapest igyekezetének hála majdhogynem központi témájává lett a hivatalos ukrán–magyar kétoldalú találkozók napirendjének minden szinten. A magyarországi állami tisztviselőknek a magyar nemzeti és vallási közösségi rendezvényeken való részvétele pedig rendszeressé vált.”
A szerző elragadtatása a magyar nemzetpolitikának az Orbán-kormány színre lépésével bekövetkezett változásaitól azonban ezen a ponton véget is ér – bár az ellenfél elismerése ilyen esetekben hatványozottan jólesik –, a szerző folytatja az ellenségkép következetes csiszolgatását.
„Magyarország pénzügyi támogatást biztosít azoknak a magyar oktatási intézményeknek, amelyekben magyar családok gyermekei tanulnak, tankönyvekkel dotálja őket, speciális ideológiai irodalommal tölti fel a könyvtárak állományát, finanszírozza a helyi magyar tömegtájékoztatási eszközök, egy sor társadalmi és kulturális szervezet tevékenységét, melyek támogatják ezt a politikát.
Azonban a Magyarország által a szomszédos országokban élő diaszpóráknak szánt könyvállomány tartalmával való felületes ismerkedés révén is megbizonyosodhatunk arról, hogy azok szubjektíven mutatják be az adott, a magyar geopolitikai érdekek zónájába tartozó vidék történelmét. Gyakorta találkozhatunk olyan állításokkal, hogy Kárpátalja területén sohasem éltek ukránok, mivel állítólag kényszer hatására telepítették be őket 1947 után más területekről…”
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a ruszinság-ukránság kérdéskörét, vagy más kényes regionális problémát feszegető kötetek azért mégsem meghatározó kiadványai a kárpátaljai magyar iskoláknak juttatott könyvadományoknak. Már csak azért sem, mert ez a téma az ukrajnai közvélekedéssel ellentétben ma lényegesen fontosabb az ukrán nacionalisták számára, mint a kárpátaljai magyaroknak. A magyarországi könyvadományok célja mindenekelőtt a hiánypótlás a szépirodalom, a történelem, a művészetek és az egyéb iskolai tárgyak oktatása terén, amely hiány egyébként döntően az ukrajnai magyar könyvkiadás és a könyvkereskedelem állapotának következménye.
Sajnálatos, hogy ennek az állítólagos propagandairodalomnak a felemlegetésével a szerző senkitől nem kényszerítve alulmúlta munkája eddigi részének színvolát, s a tucatszám megjelenő magyarellenes koholmányok szintjére süllyedt. Ha célja a magyar ellenségkép rögzítése volt az ukrán nacionalista közegben, amelynek ingerküszöbe már rég túlhaladta ezt a szintet, talán hatásosabb lett volna azzal vádolni bennünket, hogy ukrán gyerekeket eszünk vacsorára. Értelmiségit viszont, aki valamennyire is tisztában van a tényekkel, nehéz huzamosabb ideig megtéveszteni efféle maszlaggal.
Olena Zsoszan írása mégis eltér a hagyományos magyar tárgyú fogalmazványoktól, amennyiben hiányosságokat vél felfedezni Budapest ügyködésében.
„Mindazonáltal létezik egy érdekes aspektus. Magyarország a nemzetegyesítő tevékenység során egységesített megközelítéseket használ, amelyeket egyformán alkalmaznak minden vele szomszédos országban. Azonban ezek a megközelítések csak a magyarországi, tehát az állam területén élő magyarok nemzeti-pszichológiai sajátosságain alapulnak. Nem veszik figyelembe például Kárpátalja megye és Ukrajna más régiói magyarjainak helyi sajátosságait, hiszen az ukránokkal való együttélés sajátos, különleges színt kölcsönöz életmódjuknak, gondolkodásuknak, értékeiknek stb. A jelzett egységesített megközelítések kiindulópontja az az ideologéma, miszerint Ukrajna magyarsága némileg alacsonyabb értékű etnosz ebben az országban, és a történelmi haza segítsége nélkül nincs esélye az önmegvalósításra. Az ilyen megközelítés gyakran a várttal ellentétes eredményre vezet.
Erre a sajátosságra egyebek mellett a magyar nacionalisták is felhívták a figyelmet, akik úgy vélik, hogy a magyar kormány nemzetpolitikájának információs összetevője szakadásokat idéz elő az etnikai magyarok közösségeiben, s inkább az alsóbbrendűség érzetét kelti bennük, semmint a nemzetükhöz való tartozás miatt érzett büszkeséget.
A propaganda negatív hatással van az oktatási folyamatra is az ukrajnai magyar tannyelvű oktatási intézményekben. Végzőseik felkészültsége esetenként kívánnivalót hagy maga után. Ez azután elégedetlenséget vált ki a tanulók, diákok és líceumi hallgatók szüleiből, mivel a későbbiekben problémákba ütköznek az elhelyezkedés vagy a továbbtanulás tekintetében (jobbára az ukrán nyelv ismeretének alacsony szintje miatt). Léteznek kvóták a magyarországi továbbtanulásra minden szomszédos ország etnikai magyar diákjai számára. Meglehetősen kevés viszont a lehetőség arra, hogy ugyanott, Magyarországon jó munkához jussanak a nehéz gazdasági helyzet és a munkanélküliség magas szintje miatt.”
Sokadszor olvasva a fenti bekezdéseket sem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy egészen pontosan mit is állít a szerző, félreérthetetlen azonban üzenete, miszerint a magyarországi propaganda, a nemzetegyesítés valójában kárára van a kárpátaljai magyarságnak, akadályozza az itteni magyarok érvényesülését. Olena Zsoszan majdhogynem azt állítja, hogy az ukrajnai magyarok megélhetési problémái is nemzetiségi hovatartozásukból fakadnak. „Kár”, hogy a szerző sem tudja hrivnyában kifejezni, mennyit fizet a nemzeti hovatartozás feladása, az általuk két évtizede hiába álmodott homogén ukrán nemzetállamba való beolvadás.
Amint szabályos dolgozatoknál megszokott, az írásmű ajánlás megfogalmazásával zárul. „A határon túli magyarok törekvése nemzeti identitásuk, a Magyarországhoz fűződő szellemi, politikai és társadalmi kapcsolataik megőrzésére gyakorta a fiatalság radikalizálódásához vezet, ami néha tisztán köztörvényes bűncselekményekben nyilvánul meg.
Figyelembe véve ezeket az aspektusokat, Ukrajnának célszerű volna kiegyensúlyozott politikát folytatnia a nemzetiségi kisebbségek vonatkozásában, figyelmet fordítani társadalmi integrációjukra, érdeklődni szükségleteik iránt, teret engedni önmegvalósításuknak, népszerűsíteni hagyományaikat, szokásaikat, kultúrájukat. Az ilyen együttműködés végeredményben az ukránok számára is hasznos és érdekes lesz.”
Nem csodálom, ha valaki úgy érzi, hogy ezért a végkövetkeztetésért nem volt érdemes megírni egy ekkora fogalmazványt. De a sorok között elrejtve mégiscsak ott az üzenet, hogy bár a szerző együttműködést emleget, még mindig nem tanult meg valóban elfogadni bennünket, kárpátaljai magyarokat, márpedig elfogadás nélkül elképzelhetetlen az előrelépés.