Van igazság?

„Ne kívánd a te felebarátodnak házát, ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a te felebarátodé!” – tanítja az Ószövetség.

„Elvenni mindent, és el is osztani!” – jelentette ki Poligraf Poligrafovics Sarikov.

„Ha a szomszéd elhajtja az én teheneimet, az rossz, ha én hajtom el a szomszéd teheneit, az jó” – állította a bennszülött hottentotta az európai misszionáriussal beszélgetve.

Íme a tulajdonhoz való viszonyulás három koncepciója. Mihajlo Dubinyanszkij, a pravda.com.ua portál elemzője szerint a tulajdon az a sarokkő, amely meghatározza a gazdasági fejlődés ütemét és természetét. Alább ismertetett cikkében azt írja, a tulajdonról való gondoskodás zengzetes politikai jelszavak mögé rejtőzik, s a legújabb kori ukrán történelem tényleges tartalma a tulajdonért folytatott küzdelem.

Persze, hogy vannak érdekesebb elfoglaltságok, mint például vörös zászlók kifüggesztése, az emlékműrongálás vagy a nyelvi viták. Egyesek mégis őszintén hiszik, hogy ezek a szórakoztató játékok határozzák meg országunk jövőjét. De attól, hogy a Titanic zenekara abbahagyta az egyik melódiát, s egy másikat kezdett játszani, nem lassult az óceánjáró süllyedése.

Egyébként, amikor gazdasági problémákra terelődik a szó, a színes zászlók kedvelői, Bandera és Sztálin tisztelői, az orosz és az ukrán nyelv védelmezői megható egyetértést mutatnak: igazságra szomjaznak. De mi az az áhított igazságosság? Miként érhető el? Az oligarcha igazsága: újabb források megkaparintása ésszel, energiával és ügyességgel. A szovjet proletár igazsága: nyersanyagot lopni a saját vállalatától. Az ukrán csinovnyik igazsága: a hivatali helyzetének megfelelő kenőpénzeket kapni. A kijevi zsebtolvaj igazsága: elemelni más pénztárcáját és mobiltelefonját. Az élősködő igazsága: az állam pénzén élni. Az egyszerű üzletember igazsága: kibújni az adófizetés alól. Az irodai plankton igazsága: magas fizetésben részesülni a puszta létezésért cserébe…

Mivel az igazság szubjektív, nem lehet megbízható társadalmi fundamentum. Nem véletlen, hogy az angol, a francia és az orosz forradalmak hasonló forgatókönyv szerint zajlottak: az igazságtalan rezsim megdöntése után kiderült, hogy a győztes forradalmárok elképzelései az igazságosságról gyökeresen eltérnek. Az independenseknek meg kellett küzdeniük a presbiteriánusokkal és a levellerekkel, a jakobinusoknak girondistákkal és a termidoriánusokkal, a bolsevikoknak az SZR-ekel és az anarchistákkal.

Jól emlékszünk rá, mivel végződött a kísérlet, hogy igazságos társadalmat építsenek a szárazföld egyhatodán. Valóban, az 1980-as években az SZKP funkcionáriusai nem hordtak drága Patek Philippe órákat, nem utaztak Bentley-n s nem rejtegettek millió dollárokat offshore-okban. De a szerény Volgákért és a szárazkolbászhoz való szabad hozzáférésért legalább annyira szidták a szovjet nomenklatúrát, mint ma az oligarchákat.

Mint láthatjuk, az igazságtalanság kitartó érzése nem függ a vagyoni rétegződés valós arányaitól. Ugyanakkor egyenes összefüggés mutatkozik a gazdasági problémákkal. Amikor a boltok polcai üresek, óhatatlanul eszedbe jutnak a Berjozkák, a valutás üzletek. Amikor a zsebed üres, szívesen kukkantasz bele Rinat Ahmetov zsebébe.

Az igazságtalanság érzése kiirthatatlan, csak a gazdasági növekedés tompíthatja, amely így vagy úgy valamennyi polgár jólétét növeli, még ha különböző mértékben is. Elég felidézni az Egyesült Államok ipari felemelkedését vagy Kína nagy ugrását napjainkban.

Az abszolút igazságosság elérhetetlen délibáb, ezért nem a meglévő források igazságos elosztásának kellene a fő feladatnak lennie, hanem az új javak létrehozásának. Mi szükséges a sikeres gazdasági fejlődéshez? Világunkban nem léteznek csodák, és a piacgazdaság utópiája semmivel sem jobb a marxistánál. A kommunisták holmi ideális munkást képzeltek el, aki kész absztrakt dolgozók boldogságáért kulizni. E mesehőst most egy másik fantom váltotta fel, az ideális kapitalista, aki egyre arról álmodik, miként tehetne jót az országgal. Csakhogy a gazdasági viszonyok szubjektumait nem magas ideálok vezérlik, hanem földhözragadt ösztönzők.

A kolhozba vagy népi kommunába beterelt paraszt nem kezd el szorgalmasan dolgozni, hogy azután munkája gyümölcseit az igazságért küzdő pártkatona oszthassa szét. A vállalat nem érdekelt versenyképes termékek gyártásában, ha előre tudható, hogy az állam a segítségére siet, s fedezi minden veszteségét. Az üzletembert sem a nemzetgazdaság fejlődése, hanem saját nyeresége foglalkoztatja mindenekelőtt.

Természetesen a fejlődés révén többszörösére nőhet a bevétel. De az efféle séma csak akkor működőképes, ha biztos lehetsz benne, hogy a mai befektetésekből származó majdani bevételek neked jutnak és nem egy kívülállónak. Ezt a bizonyosságot a tulajdon megbízható garanciái adják, amelyek nélkül elképzelhetetlen a produktív piacgazdaság.

Ott, ahol nem működik a tulajdonjogok tényleges védelme, másféle ösztönzők érvényesek. Minden tulajdonra úgy tekintenek, mint ellenséges városra, amely ideiglenesen került a kezükre. Mielőbb ki kell fosztani azt, még mielőtt valaki más kezére jutna, s ők hoppon maradnának. Ilyen körülmények között a modernizációra, fejlesztésre fordított eszközök ablakon kidobott pénznek minősülnek.

Éppen ez a gazdasági modell diadalmaskodott Ukrajnában. A honi kapitalista igyekszik valódi értékekre váltani a bizonytalan tulajdont. A standard üzleti terv egyszerű: megszerezni a tulajdont, kipréselni belőle a maximumot és mielőbb külföldre utalni a pénzt, ahol a tulajdont megbízhatóbb mechanizmusok védik, mint amilyenek egy képviselői jelvény vagy a Bankovaján szerzett hasznos kapcsolatok lehetnek.

Országunkban a hatalom teljesen a jog helyébe lépett, a tulajdon szinonimájává válva. A hatalommal rendelkező ember újraosztja a tulajdont, megvalósítva saját elképzeléseit az igazságosságról. A hatalom eszköze egyaránt lehet egy felhevítet vasaló, vállalatfoglalók támadása, telefonhívás egy felsőbb hivataltól vagy a miniszteri kabinet reprivatizációs határozata – ez mit sem változtat a lényegen.

A független Ukrajna kis híján 20 éves, de a tulajdonjog mostanáig meglehetősen kísérteties, képlékeny valami maradt. Így volt ez a banditák fémjelezte kilencvenes években, így folytatódott a narancsos kormányzás idején, s az üzleti világ hírei ma is leginkább háborús jelentésekre emlékeztetnek.

A legmulatságosabb az, hogy áldását adva a tulajdon soron következő újraosztására, a kormányzó elit komolyan számít a külföldi befektetésekre. A külföldi befektetések aranyesőjére váró régiósok naivitása könnyen magyarázható. Hiszen Janukovics és Társai szemszögéből Ukrajnában nem történik semmi elítélendő vagy destruktív. Itt az igazi hatalom, s elveszi, ami megilleti. Az utálatos idegenek által megkaparintott források a jófiúkhoz kerülnek. Minden igazságosan történik!

Ukrajna legújabb kori története 20 évnyi újraelosztás, ami megsemmisíti a fejlődést. A „létrehozni” szót kiszorította az „elvenni”. Az újraelosztás spiráljának minden újabb fordulata aláássa a tulajdon tiszteletét és növeli az elégedetlenek számát, megteremtve az újabb osztás előfeltételeit.

Az ország csak akkor szabadulhat ebből az elátkozott körből, ha a hatalomváltás nem jár a tulajdon újraelosztásával. Ehhez Ukrajna új vezetésének el kell ismernie a fennálló status quo-t és világos játékszabályokat kell felajánlania a tulajdonosoknak. Sajnos azonban semmi effélére nem számíthatunk.

A nép boldogságáért küzdő profiknak meggyőződésük, hogy a tüzet kerozinnal kell oltani, a törvénytelenséget újabb törvénytelenséggel lehet megszüntetni, az előző hatalom által rendezett becstelen szabadrablás helyett pedig sajátot kell rendezni – becsületeset és igazságosat.

Mi vár ránk a mai rezsim bukása esetén? Az a legvalószínűbb, hogy a tulajdonjogok újabb felülvizsgálata. Nyilván az igazságosság helyreállításának jelszavával zajlik, s kezdetben a nép támogatását élvezi majd. De az eredmény változatlan lesz: a fejlődés ösztönzőinek megsemmisítése, a tőke menekülése, a befektetési klíma további romlása és a következő újraosztások talajának megteremtése.

A hiányzó tulajdonjog helyébe lépve az igazságosság kimérája az 1991-ben az országnak jutott javak folytonos újraelosztására ítéli Ukrajnát, s úgy tűnik, senkit sem izgat, hogy ez az örökség kérlelhetetlenül olvad.

Kárpátalja