Az ember kötelessége csak ott ér véget, ahol a lehetetlen kezdődik (Louis Pasteur

Időben érkeztem a Magyar Tudományos Akadémia Vörösmarty-termébe, ahol meglepően sok ember gyűlt össze a Magyar Kémia Oktatásáért Díj átadására. A díjazottak kényelmes kanapékon foglaltak helyet, mögöttük hozzátartozóik és a vendégek. Azért jöttem, hogy meglepjem egykori osztályfőnökömet, a Munkácsi Szent István Líceum kémiatanárát, Halusz Magdolnát, a mi Magduska néninket. Arról, hogy díjat kap, mi sokkal előbb tudtunk, és időben elkezdtük szervezni, hogy a díjátadón régi tanítványai közül néhányan meglephessük.
Miközben Ő mit sem sejtve mindennap felpattant piros kerékpárjára, és elbiciklizett a líceumba órát tartani, Budapesten a Richter Gedeon Alapítvány kuratóriuma méltónak tartotta a jelölését, hogy 2012-ben megkaphassa a Magyar Kémia Oktatásáért Díjat. Ezt a nívós elismerést ebben az évben öt kémiatanár kapta meg, ugyanis az alapítvány feladatai közé tartozik többek között a kémiaoktatásban kiemelkedő eredményeket elérő tanárok elismerése és díjazása. A határon túli jelölteknek különösen örültek – csupán ketten voltak –, ugyanis a Richternél ez is fontos szempont volt.
Az első percek valamelyikében kattintgattam a fényképezőgépemmel, s a vakuvillanásokkal sikerült feltűnnöm Magduska néninek… Valljuk be, a kanapén ülve, kicsit szorongva, megörült egy ismerős villanásnak és mögötte az ismerős arcnak. Hebegve-habogva magyarázkodtam, hogy mit keresek ott. Sikerült meggyőznöm valami légből kapott sztorival, azonban lassan elkezdődött a ceremónia.
A kuratórium köszöntötte a jelenlévőket, és újból hallhattuk, hogy miért is vagyunk ott. Engem még mindig Magduska néni izgatott. Lopva pillantgattam felé, hogy vajon észrevette-e, kik jöttek el ma hozzá. Közben következtek a köszöntések, Kossuth-díjas előadók felolvasással kedveskedtek a jelölteknek, aztán levetítették Richter Gedeon életútjának kisfilmjét. Végül elérkezett a pillanat, színre léphettek jelöltjeink. Nem tudom, sejtették-e, hogy meglepetés-diákot kapnak, de a mi Magduska nénink valószínűleg még mindig nem.
Egymás után következtek a kitüntetettek: Nagy Mária Pécsről, Sipos Judit Debrecenből, Horvát József Szentesről, dr. Kiss Szilvia Dunaszerdahelyről és Halusz Magdolna Munkácsról. A tanárokat egykori vagy mostani diákjuk köszöntötte. Magduska néninket a líceumban pár éve érettségizett diákja, Kizman Antal köszöntötte, aki ma a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója. Jobb személyt keresve sem találhattunk volna. Tanárnőnk hinni sem mert a szemének, végigmosolyogta a rég nem látott diák köszöntőbeszédét, és bőszen bólogatott, mikor az arra emlékezett vissza, hogy Maduska néni mindig fel-felrázta a lustaságából. Miután elhangzottak az ékes szavak, a Richter emberi erőforrás igazgatója, dr. Pellioniszné dr. Paróczai Margit átadta a díjat a kárpátaljai jelöltnek. A jelöltből díjazott lett. A zárszó után néhány csoportkép készült: a díjazottakról, aztán a díjazottakról és a diákjaikról. A vakuvillanások után ki-ki pihentethette arcizmait, és végre Magduska néni is elmesélte, hogy micsoda meglepetést okoztunk neki. Mellékesen megjegyeztem, hogy még nincs vége. Egy másik terembe ballagtunk, amikor delet ütött az óra. Erre az időpontra érkezett a meglepetés-közönség nagyobbik fele. Kimentem, hogy behívjam őket, és még nagyobb meglepetést szerezzünk az újdonsült díjazottnak. Miután felsorakoztunk a folyosón, a konspiráció másik kitervelője kikísérte hozzánk a tanárnőt. Az arc, a mosoly, a meglepettség… A jelenlévők mindegyikének osztályfőnöke volt Magduska néni.
Mi is örültünk, hogy ott állhatunk az Akadémián, hogy tanúi lehetünk Magduska néni sokéves becsületes munkája méltó elismerésének.
Ennyi év után már mindenki tudja: „Az anyag nem vész el, csak átalakul”.
Magduska nénink köszönetet érdemel a sokéves önzetlen munkáért! Köszönetet a lelkes támogatásért, sokszor a kemény kritikáért. Köszönjük, hogy mindig figyelmeztetett, ha lehetetlen reakciókat találtunk ki. Büszkék lehetünk arra, hogy Ő avatott be minket a kémia rejtelmeibe.