172 tűnt el Petőfi Sándor

Szerző: | 2021.07.31., 12:33 | Színes

Madarász Viktor: Petőfi halála című festménye (Fotó: Wikipedia)

„Másnap Heydte emberei kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú is arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: – Ne temessetek el … élek!”

„Mint a harci mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre, Petőfi is a csata első jelét meghallva üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott, és sebesen előreszaladt” – Gyalókay Lajos, Bem seregében a katonai iroda vezetője így emlékezett vissza arra, hogy Fehéregyházán, 1849. július 31-én miként távozott az őt addig szállító szekérről a költő.

Petőfi Sándor, hazánk talán a mai napig legközkedveltebb s leginkább elismert költője azután rohant el a csata irányába, hogy Segesvár és Héjjasfalva közötti területen – ide esett Fejéregyháza is – ágyúszóval kezdetét vette Bem József tábornok és az Erdélybe betört Alexander von Lüders orosz tábornok (aki a Kárpátok közül kizavart, s most a cári seregekkel visszatérő, Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok által vezetett osztrák erőkkel egyesülve folytatta hadműveleteit) seregei közötti ütközet.

A költő Bem kifejezett tiltása ellenére bukkant fel a csatatéren. A legendás lengyel tábornok július 30-án Marosvásárhelyen arra utasította Petőfit, hogy ne vonuljon tovább az oroszok elleni ütközetre készülő haderővel.

A költő viszont másképpen döntött: mindenképpen ott akar lenni az óriási orosz létszámfölénnyel szembeszálló Bem csatájában. Mivel nem volt szerepe az ütközetben, tétlen szemlélőként figyelte annak kimenetelét.

Petőfi, akinek neve a szabadság első napján, március 15-én olyannyira összefonódott a nap történéseivel, e napokban, a szabadságharc véres végnapjaiban is jelen volt – ha nem is az összes összecsapás, de saját élete utolsó percéig.

Apokaliptikus hangulatban írta meg utolsó, ismert versét is (Szörnyű idő) Mezőberényben, július 3-án Orlai Petrich Soma (a festő számos portréjában örökítette meg a poétát) mezőberényi házában, ahová az elesett Pestről menekültek családjával: „Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki, / Leírni e / Vad fekete / Időket a világnak?”

Nemcsak az iszonyatos túlerővel, egyszerre két korabeli nagyhatalom által is lerohant Magyarországnak, de Petőfiék családjának is embert próbáló volt a szabadságharc utolsó időszaka: a költő elesett tiszti fizetéstőla család szorult helyzetbe került.

Ekkor Csengeri közbenjárására a miniszterelnök, Szemere Bertalan Petőfinek A honvéd című költeményének a hadseregben történő felhasználásáért 25 ezer példányt rendelt meg, és ezért 500 forint szerzői díjat fizettek június elején. Így a család nyomorúságos helyzetén sokat könnyítettek, mivel ez időben rendezni próbálta személyes ügyeit, és erre az időre szabadságot kért és nem tudott katonáskodni.

1849 júniusában ismét szükség volt személyére, maga Kossuth Lajos kérte fel a pesti nép mozgósítására.

Július 18-án, amikor az oroszok már oda is közeledtek, Petőfiék a híres festő mezőberényi házában sem maradhattak tovább. A költő Orlaira bízta emlékeit, kéziratait és családjával Nagyváradon és Kolozsváron át Erdély belsőbb vidékei felé folytatta útját.

Petőfi és Szendrey Júlia, valamint akkor hét hónapos kisfiuk, Zoltán 1849. július 19-én érkeztek Tordára. Jó ismerősük, a verseket fiatal korában szintén szívesen fabrikáló, szokatlan nevű Miklós Miklós református lelkész házában szálltak meg. Másnap a házaspár és a vendéglátók megnézték a híres tordai hasadékot. Petőfi ekkor arra kérte a lelkészt, vigyázzon feleségére és gyermekére, majd elindult, hogy megkeresse Bem csapatait.

Júlia ekkor látta őt utoljára.

Hatalmas eltérésekkel adják meg a különféle források, mekkora erővel állt ki Bem a Székelyföldet sikertelenül megtámadó, ezért aztán a magyarországi fő hadszíntérre kijutni igyekvő Lüders tízezres (egyes források szerint 12 ezres) seregével szemben. Olvashatunk 2500 és 3100 fős létszámról, mások 6000 főben adják meg (utóbbi valószínűleg túlbecsült adat lehet – a szerk.) a magyar katonaság létszámát.

Hermann Róbert történész szerint Bem mintegy 3100 katonával vette fel a harcot, rögtön a csata elején kezdeményezve, Lüders csapataival, melyek létszámban háromszoros, tüzérségét tekintve kétszeres túlerőben voltak a magyar honvédekhez képest.

Az eleve aránytalan erőkkel megvívott ütközet (Kemény Farkas kolozsvári csapatainak és a Bem által vezetett csapatoknak három oldalról kellett volna megtámadniuk Lüders orosz seregét Segesvárnál, csakhogy Dobayt időközben megverték az oroszok, Kemény csak augusztus 1–2-re ígérte megérkezését – írja Hermann) komoly magyar hadi sikerrel kezdődött: Bem ágyúinak sikerült kilőnie Szkarjatyin vezérőrnagyot, az oroszok vezérkari főnökét.

A csata tehát ágyúzással kezdődött délelőtt 12 óra után, Bem és csapatai a Sárospatak és az Ördögpatak közötti területen álltak fel – a balszárny az Ördögerdőben, a tüzérség pedig a centrumban.

Bem utasította balszárnyának öt gyalogszázadát, hogy támadják meg az oroszokat. A honvédek megingatták őket, de az orosz erősítés hamar megérkezett, és a magyarok kénytelenek voltak az Ördögpatak völgyébe hátrálni.

Bem délután kettőkor a balszárnyon lévő két gyalogszázadát a Segesvár melletti erdőbe irányította. Itt szembetalálkoztak a Lipszkij ezredes vezette oroszokkal, akik segítséget kértek vezetőjüktől, Ivintől. Lüders, miután meghallotta, hogy a magyarok az erdőben összpontosultak, elhagyta Marosvásárhelyt, ahol addig állomásozott és Lipszkij segítségére sietett.

Abban a hitben, hogy az oroszoknak nincs több csapatuk Segesvárnál, Bem csapatának jobbszárnyát a balszárny segítségére küldte. Lüders értesült Bem tervéről, és ő is megpróbálta megerősíteni az orosz csapatok balszárnyát. Délután négy óra körül Lüders kozákokból álló dzsidásszázadát a magyar jobbszárny ellen küldte, aminek következménye az lett, hogy a gyalogszázad elfutott, és Bem elvesztette két lőszerszekerét is. Eközben a magyar csapatok balszárnya támadást indított az oroszok jobbszárnya ellen. Az oroszok azonban sokkal erősebbek voltak, és kiszorították a magyarokat, akik fejvesztve menekültek.

Lüders elkezdte támadni a magyar jobbszárnyat is. A roham olyan gyors volt, hogy a magyar huszárok nem tudtak időben felkészülni, és a dzsidások visszaszorították őket a faluba. Ez felbomlasztotta a magyar csapatok harcrendjét, magának Bemnek is menekülnie kellett. A menekülőket a kozákok üldözőbe vették; feltehetőleg e közben esett el Petőfi Sándor is. Bem egy mocsár mellett rejtőzködve menekült meg.

Mivel a csata elején elesett Szkarjatyin népszerű volt a legénység körében, ezért a magyar csapatok üldözését végző kozákok és lengyel dzsidások kíméletlenül lemészárolták a futók jelentős részét. A magyar csapatok vesztesége közel 1000 főre rúgott halottakban, sebesültekben és foglyokban.

Petőfi eltűnt ebben az ütközetben, s bár holttestét a harcok után nem találták meg (felkutatására semmilyen lehetőség nem volt), a körülmények okán bizonyossá vált, hogy elesett a segesvári csatatéren.

Beteljesedett hát Egy gondolat bánt engemet… című verse: „Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, / S ha ajkam örömteli végszava zendül, / Hadd nyelje el azt az acéli zörej, / A trombita hangja, az ágyudörej”.

A költő halálának körülményeiről számos szemtanú számol be. Többen együtt menekültek vele, ám halálnak perceiről nincsenek egyértelmű beszámolóink.

A halott Petőfiről például egy bizonyos August von Heydte osztrák őrnagy (később ezredes) tanúskodott több évtizeddel később. Fogoly tisztek tanúvallomásukban „egy alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas, mellén átszúrt felkelőt” Petőfivel azonosítottak. A holttest mellett találtak egy Bemhez írt jelentést is a honvédcsapatok állásáról.

Gyalókay Lajos ügyvéd és honvédszázados egyike volt azoknak, akik utoljára látták őt. (Petőfi Marosvásárhelyről Segesvárig egy kocsin utazott vele, és az ütközet alatt a vezér körében mellette állt.) Amikor azonban a túlerő által körülvett kis sereg (összesen 2800 ember) szétbomlott, Petőfi Fehéregyháza felé fordult, Gyalókay pedig megmenekült.

Lengyel József lóhátról kiáltott még neki, hogy fusson, mire ő – lova már nem lévén – futva elindult, amikor látta, hogy Bem és vezérkara is menekül. Lengyel a következőképpen számol be erről: „Csakhamar az egész arcvonal megfutott. Én rámutaték a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét oda veté, szó nélkül megfordult, és futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve, lovamat kézügybe kapva, ráültem, és száguldottam.”[75]

Gyalókay beszámolója szerint Petőfi nem látta esélyesnek a menekülést abban az irányban, amerre ő tartott. Vitájuknak így vetett véget: „Nincs idő gondolkodni, én megyek, Isten veled! – kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről, elrohant.” Ez a fél méter magas töltés a Sárpatak hídjával átellenben, az országút déli oldalán húzódott. Petőfi az országúton kelet felé szaladt tovább Fehéregyházára.

A 23 éves Papp Lajos alezredes, aki az ütközet végén a balszárny parancsnoka volt, nyergébe akarta emelni a költőt, amikor meglátta, de a következő percben dzsidások rohantak el köztük. Halálát senki nem látta.

Illyés Petőfi című könyvében így ír a költő haláláról: „A csata után iszonyú embervadászat: a katonák az elesetteket kifosztották.” „A »tisztogatást« itt az ogyesszai helyőrségű, úgynevezett »Nassau ulánusok« – doni kozákokból toborzott – két század végezte…”

„A kozákoktól nem nagy távolágra egy osztrák ezeres lovagolt. Heydte, Erdély jövendő Haynauja. Nem harcolt, teendője a végső „tisztogatás” volt: az elhantolás, az elszállítás. Ez az ezredes, a katonai kormányzósághoz küldött jelentése szerint Fejéregyháza és Héjjasfalvaa között, közvetlenül a szökőkútnál eltorzult arcú felkelőt látott; már a nadrágjáig le volt vetkőztetve. Mellette vértől bemocskolt íratok: a rabló kozákok fosztogatás közben szórták el, számukra teljesen értéktelen holmik. A személyleírás ráillik a költőre.

De hátha mégsem ő volt? Hátha csak megsebesült? Másnap Heydte emberei kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték még volt, az összeszedték. S ha véletlenül még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú is arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: – Ne temessetek el … élek! – Dögölj meg! – hangzott felülről, és gurgatták rá a holttesteket.”

Petőfi halálát követően még évtizedekig fel-felröppentek álhírek állítólagos sorsáról. Erről Illyés így ír:

„A segesvári csata után még harminc évvel is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idézett elő a hír, hogy Petőfi Sándor nem esett el végzetes ütközetben, hanem él. Szibériai ólombányában sínylődik.”

„Akadt tanú, aki azt állította, hogy a költőt is elevenen temették el. Gróf Haller Józsefnek is ez volt a véleménye, mindvégig bizonyítani is igyekezett. Mendemondának is iszonyú. Viszont az bebizonyosodott, hogy valóban temettek el eleveneket” – olvasható a 20. század nagy magyar írójának, költőjének könyvében.

A rendszerváltás éveiben újabb legenda nyomában indult el egy magyarországi csoport, mely végül megtalált egy – szakértők szerint – női csontvázat.

A barguzini sír legendája egy eichgrabeni író, H. F. Boenisch 1936-ban megjelent cikke alapján keletkezett.

1989 nyarán Morvai Ferenc vállalkozó kezdeményezésére a Megamorv Petőfi Bizottság szervezésében magyar expedíció indult Szibériába, Petőfi sírjának felkutatására. Az ásatás szakmai vezetője Kiszely István antropológus volt. 1989. július 16-án Morvai bejelentette, hogy az általa finanszírozott expedíció a burjátföldi Barguzin temetőjében megtalálta a költő földi maradványait.

A csontváz az 1990-ben elvégzett akadémiai vizsgálatát követően Farkas Gyula antropológusprofesszor, Lengyel Imre orvosprofesszor, Valerij Pavlovics Alekszejev antropológusprofesszor, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Gromov igazságügyi orvosprofesszorok azt állapították meg, hogy a csontváz egy nőé, a bizottság jelentését pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége 25/1990. számú határozatával el is fogadta, és máig irányadó hivatalos álláspontnak tekintik.

A Megamorv Petőfi Bizottság, mely más kutatási eredményekre hivatkozva kitartott álláspontja mellett, 2015-ben eltemette azokat a csontmaradványokat, melyeket ők Petőfi csontjainak véltek, a budapesti Fiumei úti sírkertben.

Egy egész nemzedéket rázott fel Utassy József forradalmi verse, a Zúg Március, mely 1968. március 15-én keletkezett. A kommunista diktatúra rettegve figyelte az új nemzedék gerincének kiegyenesedését. Már 12 évvel a levert forradalom után, a Prágában valós forradalmat is jegyző 1968-as évben, Utassy Petőfit idézte meg, s ez a költemény azóta is plasztikusan ábrázolja, mit jelent az újabb és újabb generációknak Petőfi:

„Én szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor. / Zúg Március, záporos fény ver, / suhog a zászlós tűz a vérben. / Hüvelyét veszti, brong a kardlap: / úgy kelj föl, mint forradalmad!”

Forrás:hirado.hu

Pin It on Pinterest

Share This