300 új állatfajt fedezett fel

Amikor a múlt század hajnalán egy szerény anyagi körülmények között élő, 23 éves fiatalember, Kittenberger Kálmán – sorsának váratlan, kedvező fordulata révén – a „fekete kontinens” földjére tehette a lábát, még senki sem gondolta, hogy az egyik legeredményesebb magyar Afrika-kutatóként fogja beírni nevét a történelembe. Ismerkedjünk hát meg pozitív és negatív fordulatokban egyaránt bővelkedő életével.

Lévától Mombasáig

Hősünk 1881. október 10-én, egy szegény sorsú iparoscsalád gyermekeként látta meg a napvilágot a felvidéki Léván, s az elemi iskola elvégzése után szülővárosa gimnáziumában folytatta tanulmányait, ám részben anyagi, részben fegyelmi okokból átiratkozott a Lévai Tanítóképzőbe, ahol természetrajztanárától, Kriek Ernőtől sajátította el az állatkitömés minden csínját-bínját, aminek később nagy hasznát vette kutatóútjai során. Később a Budapesti Tanítóképző Főiskola hallgatója lett, önképzéssel megismerkedett a trópusok élővilágával, miközben segédpreparátorként is dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, ám a munkáját nem fizették meg, családjának pedig nem maradt pénze a taníttatására, így a főiskolát be sem fejezve, 1902 őszén tanítói állást vállalt az Erdély keleti csücskében fekvő Tatrang községben, a hétfalusi csángók között. Az év decemberében azonban meghívást kapott Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos afrikai vadászexpedíciójába, ahová ismerőse, Madarász Gyula ornitológus ajánlotta be mint állatpreparátort.

Kittenberger Kálmán – felismerve élete nagy lehetőségét – azonnal igent mondott, a Magyar Nemzeti Múzeummal pedig szerződést kötött lelőtt s kitömött állatok hazaszállítására. Az expedíció 1903-ban, az akkor angol gyarmatnak számító Kenya legjelentősebb kikötőjében, Mombasában lépett Afrika földjére, a frissen felépült Uganda-vasúton behatoltak a szárazföld belsejébe, majd leszállva a vonatról, nekivágtak a kelet-afrikai szavanna hol akácialigetekkel, hol bozótosokkal tarkított, végtelenbe hullámzó fűtengerének.

Malária, oroszlántámadás, internálótábor

Damaszkin Arzén – rövid idő után – hazautazott, magára hagyva a maláriával küszködő Kittenberger Kálmánt, ám legalább nekiadta a felszerelését, s ennek révén a fiatal kutató tovább folytathatta afrikai gyűjtőútját. Szervezete, ha nehezen is, de legyőzte a kórt, majd bennszülött vezetőket felfogadva, hosszú vadászutakra indult Kenya, az ugyancsak brit kézen lévő Uganda, valamint Tanganyika német gyarmat (ma: Tanzánia) vadonában, ahol gyakran napokig követte a legelészés közben jókora területeket bejáró elefántcsordákat, s értékes megfigyeléseket készített róluk. A hatalmas Kilimandzsáró-hegy alatt elterülő vidéket is bebarangolta, s egyre-másra küldte haza kipreparált emlősökből, madarakból, hüllőkből, kétéltűekből és rovarokból álló gyűjteményeit. Viszonzásul azonban egy garast sem kapott a Nemzeti Múzeumtól, így rákényszerült, hogy vadállatbefogásból, illetve az angol múzeumok számára kilőtt állatok trófeáinak és bőreinek az eladásából tartsa fenn magát. Közben többször is életveszélyes helyzetbe került. 1904-ben például, egy vadászat során – mielőtt újratölthette volna fegyverét – az eltalált, de csak könnyebben megsebesült hímoroszlán megtámadta, földre döntötte, s az egyik ujja leharapásán kívül több súlyos sebet ejtett rajta. Kittenberger – védekezésül – a fenevad szájába nyomta puskája csövét, s mi sem bizonyítja jobban az oroszlánharapás horribilis erejét, mint hogy a fegyvercsövön megmaradtak az acélba mélyesztett fogak nyomai. Végül is a kíséretéhez tartozó vakamba törzsbeli bennszülöttek mentették ki szorult helyzetéből, lándzsáikkal leszúrva a vadállatot, de így is több hónapba telt, mire a kutató felépült.

1906-ban, egészsége megromlása miatt, rövid időre hazatért, ám az év végére visszautazott Afrikába, s 1907 novemberéig bejárta a Vörös-tenger délkeleti, eritreai partvidékét, valamint a tudomány számára még szinte teljesen feltáratlan, igen száraz éghajlatú etiópiai Danakil-mélyföldet, a Föld egyik legforróbb pontját, ahol a gyűjtések mellett madártani megfigyeléseket is végzett. A következő négy esztendőben sikeres expedíciót vezetett a kisebb beltengernek is beillő, hatalmas Viktória-tó keleti partjára, illetve a Ruwana-sztyeppére, melynek során megannyi egzotikus vadállatot fogott be a Budapesti Állatkert részére, s 1912 májusában nagy élőállat-gyűjteményt szállított haza Magyarországra. A következő esztendőben az addigi legjobban felszerelt expedíciója élén tért vissza Afrikába, Belga Kongóban, majd Ugandában vadászott, s kitűnő gyűjteményt állított össze a lelőtt és kitömött vadakból, ám 1914 nyarán, amikor éppen brit felségterületen tartózkodott, kitört az első világháború, az angol hatóságok pedig – mint ellenséges állam polgárát – letartóztatták, feljegyzéseit és gyűjteményét elkobozták, majd egy indiai internálótáborba toloncolták, ahonnan csak 1919-ben szabadult.

A Nimród szerkesztője

Magyarországra hazatérve, letöltötte egyéves kötelező katonai szolgálatát a Horthy Miklós által megszervezett nemzeti hadseregben, majd Nagymaroson telepedett le, s feleségül vette az 1916-ban a Kék-Nílus mentén tragikusan elhunyt magyar Afrika-kutató, Kovács Ödön húgát, Líviát. 1920 őszén a Nimród c. vadászújság szerkesztője lett, kilenc év múltán pedig a lap tulajdonjogát is megszerezte, s magas szakmai színvonalra emelte a kiadványt, melyben olyan kiváló írók publikáltak cikkeket, mint Fekete István, Csathó Kálmán vagy éppen Wass Albert. Az újságszerkesztés mellett olvasmányos stílusban megírt könyvekben (Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, A megváltozott Afrika) is papírra vetette expedíciói történetét, melyekkel igazi közönségsikert aratott.

1925-1926-ban és 1928-1929-ben Horthy Jenőnek, Horthy Miklós kormányzó öccsének a társaságában ismét felkereste a „fekete kontinenst”. Ugandában, az ötezer méteres magasságba feltornyosuló Rwenzori-hegység körüli őserdőkben, valamint Belga Kongóban vadászott a Magyar Nemzeti Múzeum számára, nagyemlős-példányokkal is gyarapítva annak állattárát, emellett pedig megfigyelte és tanulmányozta az esőerdőkben élő trópusi madarak, illetve a nagyvadak életét. E két expedícióját követően viszont már soha többé nem tette a lábát Afrika földjére, ám így is 60 ezer kipreparált állattal gazdagította a múzeum gyűjteményét, s 300 új fajt (zömmel bogarakat, kabócákat, hártyásszárnyúakat és kétszárnyúakat) fedezett fel az egyetemes tudomány számára, melyek közül 40-et Kittenberger Kálmánról neveztek el.

1944-ben, apja német származására hivatkozva, a kutatót be akarták sorozni a Wermachtba, ám ő élesen tiltakozott a terv ellen, mondván, hogy anyai ágon tősgyökeres magyar, mindig is magyarnak vallotta magát, s kijelentette, miszerint a továbbiakban is a Magyar Királyi Honvédség tartalékos katonája kíván maradni. Tiltakozása eredményesnek bizonyult.

A mellőzéstől a rehabilitációig

Kittenberger Kálmán a második világháború lezárulását követően, 1946-ban újraindította a Nimródot, ám Rákosi hatalomátvétele után a kommunista rezsim az új rendszer ellenségeként tekintett rá, a vadászlapot megszüntették, a kisállattelepét elvették, könyvei újabb kiadásai csak megcsonkítva, cenzúrázva jelenhettek meg, s még a vadászfegyverét is elkobozták. 1956-ban pedig még nagyobb csapás érte: a Nemzeti Múzeumban kitört tűzvészben megsemmisült az összes, általa hazaszállított, kitömött madár, hüllő és kétéltű, továbbá a fehér orrszarvú, a bongó antilop, a csimpánz, valamint az elefánt. S még szerencse a szerencsétlenségben, hogy az igen értékes rovar- és egyéb gerinctelenanyag nagy része, illetve 252 darab, kipreparált nagy-, illetve kisemlős épségben került ki a katasztrófából.

Az 1956-os forradalom után a kutatót rehabilitálták, s két könyve (A Kilimandzsárótól Nagymarosig, Vadászkalandok Afrikában), valamint több elbeszélése is napvilágot látott, melyekben a vadászatok színes leírása mellett érzékletes stílusban festette le a természeti környezetet, a bennszülöttek életmódját s az európai ember számára nemegyszer különösnek ható szokásaikat. Még részt vett néhány afrikai expedíció szervezésében, ám 1958. január 4-én – nagymarosi otthonában – örökre lehunyta a szemét.

Lajos Mihály

Kárpátalja