A Drugethek és a Dobók földje
Az Uzsoki-hágó közelében, a Keleti-Beszkidekben ered az Ung folyó, mely felső szakaszán sebesen rohan tova hegyek közé vájt medrében, majd Ungvárnál kilép az Alföldre, s „megszelídült” síksági folyóként kanyarog tovább a jelenleg Szlovákiához tartozó Deregnyő község felé, ahol beletorkollik a Laborcba.
Futása mentén jött létre a történelmi Magyarország északi határszéléig nyújtózkodó Ung vármegye, melyet keletről Borsova, majd ennek utóda, Bereg, délen Zemplén egyik kiszögellése, illetve Szabolcs vármegye, míg nyugat felől Zemplén vármegye határolt.
A megye XI. századi megszervezésekor az Ung mentén, de a mai Ungvártól nyugatra építették fel az első ungvári várat, mely még földből emelt erősség volt, de – Borsova erődítményével, valamint a munkácsi várral együtt – így is a Magyar Királyság belső területeit északkelet felől védő várláncolat jelentős alkotórésze volt. Amikor Kapolcs kun vezér az ezres évek végén betört hazánkba, Ungvár erősségét is ostrom alá vette, ám a hősiesen küzdő őrség vitézül megvédte az erődítményt a nomád harcosok ellenében. Az 1141-től 1161-ig uralkodott II. Géza által Franciaországból behívott, a királyság katonai erejét növelő templomos lovagok pedig a XII–XIII. században felépíttették a vármegye első kővárát, a szerednyei erődítményt, mely egyetlen hatalmas, 18,50 x 18,50 méter alapterületű lakótoronyból állt, s több mint két és fél méter vastag falainak és a harcedzett lovagokból álló védőinek köszönhetően az északkeleti erődítményrendszer fontos láncszemévé vált. Ám ahhoz kevés volt, hogy feltartóztassa Batu kán mongol-tatár csapatait, melyek az akkor még kisszámú kővárral nem boldogultak, ám az ungvári földvárat – más, hasonló erősségekhez, például a borsovaihoz hasonlóan – bevették és lerombolták.
IV. Béla az 1241–1242-es tatárjárás után – Gerényben – már kőből építtette fel a második ungvári várat. A mára a megyeközponttal egybeépült községben ekkor már állt Kárpátalja egyik legfőbb nevezetessége, a XII. századi rotunda (körtemplom), melynek falai belül hatszöget formáznak, egy-egy félköríves fülkével. Ezeket pedig páratlan értékű freskók ékesítik, melyeket az 1300-as években vittek fel a falakra a valószínűleg Észak-Itáliából érkezett festők. A következő évszázadban nyugati irányban kibővítették a szentegyházat, felhúzták a gótikus stílusú templomhajó falait, s a rotundában szentélyt alakítottak ki.
A második ungvári vár mellett ugyancsak az Uzsoki-hágóról levezető útvonal védelmére építették fel Nevicke erősségét, mélyről elsőként egy 1274-es keltezésű okiratban olvashatunk. Miután 1301-ben III. András elhunytával fiágon kihalt az Árpád-ház, az ország leghatalmasabb főurai „kiskirályságokra” szaggatták hazánkat. Az oligarchák (kiskirályok) egyike volt a Felvidék szinte egész keleti felét, benne Ung vármegyét is uraló Aba Amadé, aki Ungvár után Nevickét is megszerezte. 1311-ben azonban a jogaikat védő kassai polgárok ellen vívott harcban életét vesztette. A kiskirályok hatalmát megtörni akaró Károly Róbert Kassa és az Abák konfliktusában a polgárok mellé állt, mire Aba Amadé fiai szövetségre léptek a Felvidék északnyugati részét birtokló Csák Mátéval, az uralkodó azonban 1312-ben, a rozgonyi csatában legyőzte az oligarchák seregét, s Amadé fiai is elestek. A király egyik leghűségesebb hívének, az ütközetben különösen vitézül küzdő Drugeth Fülöpnek adományozta Ungvárt és Nevickét, s háromszáz éven át az ő famíliájából kerültek ki Ung vármegye leghatalmasabb főurai. A IV. Béla által építtetett második ungvári vár ekkorra már rommá lett (elpusztulásáról nem maradtak fenn adatok), így Drugeth Fülöp megvetette a harmadik, ma is álló erődítmény alapjait, melyet leszármazottai tovább bővítettek, s 1598-ban nyerte el mai alakját, amikor felhúzták a négy olaszbástyával megerősített külső várfalat. Míg Nevicke uraiként a XIV. század végén vagy a XV. század elején felépítették az Ung völgye fölé magasodó sasfészek külső várát a fal ívéből kiugró kerek toronnyal, valamint a kaputoronnyal.
Szerednye is gazdát cserélt: miután az 1300-as évek elején feloszlatták a templomos lovagrendet, előbb pálos szerzetesek költöztek az erődítménybe, átmenetileg kolostort alakítva ki benne, majd a Pálóczy családé lett a vár. Ám a família utolsó férfitagja, Pálóczy Antal életét vesztette a mohácsi csatatéren, s rokoni kapcsolatok révén a ruszkai Dobókra szállt át a birtok és az erősség tulajdonjoga. Ekkor vált európai hírűvé a szerednyei bor, az Egert – vitézeivel együtt – hősiesen megvédő Dobó István is szívesen tanyázott itteni várában, nagy kedvvel vadászott a közeli erdőkben, a masszív lakótoronyban hunyta le örökre a szemét, s míg holttestét Ruszkán helyezték nyugalomra, szívét Szerednyén temették el.
A Mohács utáni trónharcokban a vármegyét a Habsburgok szerezték meg, mely hazánk három részre szakadása után a Királyi Magyarország része lett. 1566-ban a krími tatárok pusztító támadást intéztek Északkelet-Magyarország ellen, Drugeth István azonban – zsoldosaival és felfegyverzett jobbágyaival – Nagykaposnál diadalt aratott a megannyi falut felégető ellenség fölött. 1644-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem – a Királyi Magyarországon élő protestánsokat ért jogsértések miatt – szövetséget kötött a szintén a Habsburgok ellen küzdő svédekkel, és belépett az 1618-től 1648-ig tartó harmincéves háborúba. S mivel a Nevicke falai közé húzódó Drugeth György III. Ferdinánd német-római császár, magyar király mellé állt, ezért a fejedelem megostromolta és bevette az erősséget, mely ekkor vált rommá. A várúr nyugatra menekült, a Felvidéken és az osztrák tartományokon győzedelmesen végigvonuló I. Rákóczi György pedig az 1645-ben aláírt linzi békében elérte, hogy a Királyi Magyarországon élő jobbágyokra is kiterjesszék a szabad vallásgyakorlatot.
1646. április 24-én jelentős történelmi eseményre került sor az ungvári vártemplomban: az egri római katolikus püspök jelenlétében 63 pravoszláv pap fogadott hűséget XI. Ince pápának és utódainak, a Magyar Királyság területén élő görögkeleti hívek elismerték a pápa főségét, s megalakult a görögkatolikus egyház. A vártemplom viszont később elpusztult, s már csak a régészek által feltárt alapfalai látszanak.
1678-tól Thököly Imre, a leendő „kuruckirály” előbb erdélyi, majd török segítséggel hadjáratokat indított a Habsburgok ellen, hogy orvosolja a magyar nemzetet és a protestáns felekezeteket ért sérelmeket, s harcai eredményeként 1682-ben megszületett az Erdélyi Fejedelemséghez hasonlóan török hűbéres, de belügyeiben önálló Felső-magyarországi Fejedelemség, melynek ő lett az uralkodója. Ung vármegye is az új állam része lett, a „kuruc király” pedig – császárpártisága miatt – 1684-ben lefejeztette Drugeth Zsigmondot, akivel fiágon kihalt a nagy múltú família. Ekkor azonban már javában tartott a Habsburg-seregek nagy támadása az oszmánok és a velük szövetséges Thököly ellen, a Felső-magyarországi Fejedelemség a következő évben összeomlott, s a kuruc vezér törökországi emigrációban fejezte be az életét. A „két pogány”: a Habsburg- és az oszmán hatalom között őrlődő nemzetünk akkori helyzetét jellemzi, hogy mind Thököly mellett, a császáriak ellen, mind a császáriakkal, a törökök ellenében megannyi magyar vett részt a harcokban, az előbbiek a bécsi udvar zsarnokságától, míg az utóbbiak a szultán uralmától akarták megszabadítani a hazát. Az oszmánok elleni küzdelemben kitűnt Bercsényi Miklóst 1691-ben beiktatták az örökös ungi főispáni címbe, s mivel feleségül vette Drugeth Krisztinát, benősült a Drugeth családba, ő lett Ungvár új ura. A várpalotát fényesen berendezte, gazdag könyvtárral és műkincsgyűjteménnyel gazdagította, ám mivel a Habsburgok meghódított tartományként kezelték a törököktől megszabadított Magyarországot, végül ő is I. Lipót császár ellen fordult, s ő lett az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharc második számú vezetője. Ungvár városát már 1703 szeptemberében felszabadították a kurucok, 1704. március 16-án pedig a császáriak a várfalra is kitűzték a fehér zászlót. II. Rákóczi Ferenc gyakran felkereste az erősséget, ahol többször is fogadott francia, lengyel és orosz követeket. 1711-ben, a küzdelem elbukásakor azonban az ungvári kuruc őrség is kapitulált, akárcsak Szerednye védői. Az utóbbi erődítményt a szabadságharc után sorsára hagyták, az előbbiben viszont még évtizedekig Habsburg-katonaság állomásozott, míg csak Mária Terézia német-római császárnő és magyar királynő 1775-ben át nem adta a várat a Munkácsi Görögkatolikus Püspökségnek, mely papneveldét rendezett be az ősi falak között.
A XVIII. század végétől az első világháborúig látványos fejlődésen ment át Ungvár. 1769 és 1809 között felépült az új vármegyeháza, melyben jelenleg a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészati Múzeum működik. Az 1870-es években az addigi kis falu, Csap fontos vasúti csomóponttá vált. Trianon „eredményeként” azonban Ungra is „rátenyerelt” Csehszlovákia, csupán Záhony és Győröcske községek maradtak magyar kézen, melyek később Szabolcs kötelékébe kerültek, s ma is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez tartoznak. Az 1938-as első bécsi döntésnek köszönhetően Ung jelentős része – székhelyével együtt – felszabadult az idegen uralom alól. 1939. március 14-én Csehszlovákia kötelékéből kivált a fasisztoid államberendezkedésűvé váló Szlovákia, másnap pedig a Magyar Honvédség is megindult a Kárpátok főgerince felé. A ruszin többségű területen létrehozták az Ungi Közigazgatási Kirendeltséget. Az Ung vármegye területén meghúzott magyar–szlovák határral azonban sem Magyarország, sem Szlovákia nem volt megelégedve, s 1939. március 23-án honvédségünk három harccsoportja – Kisberezna és Nagyberezna, Ungvár, valamint Nagykapos térségéből kiindulva – támadást indított a szlovákok ellen, hogy mind több területet szabadítson fel Ung vármegyéből. Szárazföldi csapataink Nagymihályig szorították vissza az ellenséges erőket, míg légierőnk sikeres támadást hajtott végre a szepességi, iglói szlovák katonai repülőtér ellen. Másnap az ellenséges csapatok ellentámadást indítottak, ám Alsóhalasnál heves magyar tűzbe kerültek, s visszavonultak. A harcok március 31-ig elhúzódtak, s különösen heves harcok folytak a légtérben, melyekből rendre a magyar katonai pilóták kerültek ki győztesen. Végül április 4-én a szlovákok beleegyeztek, hogy nyugatabbra tolják a határt, 1697 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarország kötelékébe, s lezárult a magyar–szlovák háború.
Nemsokára viszont kitört a második világháború, melynek utolsó időszakában, 1944. október 28-án a szovjet csapatok elfoglalták Ungvárt, s több heti ostrom után, november 29-re a német és a magyar csapatok által keményen védett Csapot is. Az 1947-es párizsi béke visszaállította Magyarország trianoni határait, míg a Szovjetunió nyomására Csehszlovákia lemondott Kárpátaljáról, s Ung vármegye nagyobbik része a „nagy vörös birodalomé” lett. Az 1956-os magyar forradalom idején a szovjet erők jelentős része Csapon keresztül indult a forradalom leverésére, s november 4-én az Ungvári Rádió stúdiójából sugározták Kádár János „szolnoki beszédét” a „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakításáról…
Jelenleg az egykori Ung vármegye nagyobbik, keleti része Ukrajna Kárpátalja megyéjéhez, a kisebbik, nyugati rész pedig Szlovákia Kassai Kerületéhez tartozik.