A krónikus hátfájásról

A hátfájás, derékfájás a mozgásképességet is jelentősen befolyásolhatja: a páciensek se ülni, se állni, se járni nem tudnak. A háttérben azonban nem kizárólag testi tünetek állnak.

Kinek ne fájt volna már valaha a dereka? A tünetek sokszor gyorsan elmúlnak, máskor viszont tartósan megmaradnak. A járás, az ülés, az állás is tartós fájdalmat okozhat, a páciensek mindennapjait teszik tönkre a testi kínok. „Az ilyen fájdalmak közül minden ötödik válik krónikussá” – mondta a HáziPatika.com megkeresésére Simoncsics Eszter reumatológus.

„A krónikus fájdalmakban a pszichés tényező komoly szerepet játszik” – tette hozzá az Egyesített Szent István és Szent László Kórház rehabilitációs centrumában dolgozó orvos. Krónikus fájdalom szindróma alakulhat ki ilyenkor, amelynek nemcsak az időtartama fontos – azaz három hónapnál hosszabb ideig áll fenn -, hanem az is, hogy a szervi okok kizárhatók a tünetek vizsgálata során.

„A krónikus fájdalom szindróma olyan tartós személyiségváltozás, ami nem tünete valamely más mentális zavarnak” – hangsúlyozta Simoncsics. Minthogy lélektani tényezők is szerepet játszanak, ezért nemcsak mozgásszervi terápiára kell odafigyelniük a szakembereknek, ha krónikussá válik például a hátfájás, hanem pszichológiai, pszichiátriai kezelési módokat is alkalmazniuk kell sok esetben.

Mi a fájdalom?

De mi is az a fájdalom egyáltalán? Erre van tudományos definíció (kellemetlen szenzoros és emocionális tapasztalat, amely tényleges vagy potenciális szöveti károsodáshoz csatlakozik), de valójában a kutatók sem tudják megítélni, hogy egy adott személynek mi, miért fáj, hogyan és mennyire fáj – jegyezte meg a reumatológus. Ezeket értékelni csak szubjektív módon lehet – tette hozzá, hiszen nincs objektív mérce. A fájdalommal kapcsolatos viselkedés tanulási folyamat eredménye. A betegek sokszor olyan dolgoktól „tanulnak meg indokolatlanul félni”, amelyek egyébként a gyógyulásukhoz szükségesek. Így például a fájdalom bekövetkezését sokan egy rossz mozdulathoz kötik. Éppen ezért minden mozgástól ódzkodnak a továbbiakban, ami nem könnyíti, hanem súlyosbíthatja a helyzetüket.

Nagyon fontos ezért is a különböző pszichológiai terápiák alkalmazása – a pácienseket meg kell tanítani, hogy mit tehetnek és mit tegyenek a saját érdekükben. Ne féljenek a mozgástól, hanem olyan mozgást végezzenek, ami segíti az állapotuk javulását. Ugyanakkor – minthogy a szervi okok kizárhatók a krónikus fájdalom szindrómában -, műtéttel nem lehet segíteni a hátfájásukon. Ez sokszor lehangolja a betegeket, hajlamosak valami nagyon súlyos dologra, „műtetlenségre” gyanakodni. Gerincsérvet vagy súlyos más problémákat gyanítanak, amit azonban a modern vizsgálatok egyébként kimutatnának, tehát általában nem jogos az aggodalom. (Persze minden esetet alaposan ki kell vizsgálni, és csak akkor lehet a szervi okokat kizárni – tehetjük ehhez hozzá.)

Nagyon fontos az is – Simoncsics szerint -, hogy sok beteg fél a gyógyszeres terápiától. Pedig a fájdalomcsillapítók, a gyulladáscsökkentők valóban hatnak az adott szervre, és nemcsak a beteg közérzetét javítják. Minthogy az idegrendszer, az immunrendszer és mozgásszerveink működése is összefügg, ezért a „konzervatív” terápia is hasznos lehet – magyarázta a szakember. A fájdalom csökkentése pedig esélyt ad arra, hogy a betegek többet és jobban mozogjanak, ami hosszabb távon javítja az állapotukat.

A krónikus hátfájás esetén amúgy is lassan érezhető a javulás, de mindenképpen fontos a sokféle terápia együttes alkalmazása ilyenkor. Tehát a mozgásszervi rehabilitációt kiegészíthetik a különböző pszicho- és szocioterápiák. Ilyenkor sokszor a betegek depresszióját is kezelni kell, hogy segíteni tudjanak magukon, ne hagyják el magukat, vagy például ne önmagukat vádolják állapotuk kialakulásáért. Ha túljutottak ezen a szakaszon, a mozgásszervi rehabilitáció is eredményesebb lehet (például csökken a kiesett munkaórák száma, lerövidülhet az egészségügyi ellátás időtartama, csökkenhetnek a gyógyításra szánt költségek).

Simoncsics Eszter szerint „teljes gyógyulásról persze nem lehet mindig beszélni, de a betegek életminősége, közérzete és mozgásképessége jelentősen javulhat a különböző terápiák együttes alkalmazása esetén.”