A mozi alkonya?
A mozi megszületésének időpontját 1895 februárjához köthetjük: ekkor szabadalmaztatták ugyanis a kinematográfot, a Lumière fivérek találmányát. Nem sokkal ezután, 1895. december 28-án a párizsi Grand Caféban a két fivér a saját felvételeikből összeállított bemutatót tartott, s ezután hatalmas fejlődésnek indult a filmipar. Az elkövetkező száz év a mozik virágkora volt, mely vidékünkre is begyűrűzött. De aztán történt valami. Az utóbbi két évtizedben sorra eltűntek vidékünkről a mozik. A Nagyberegen élő Kosztyu Magdolna hosszú ideig főkönyvelő-igazgatóként dolgozott a beregszászi városi moziban. Vele beszélgettünk a mozi múltjáról, valamint a leépülés okairól.
Kosztyu Magdolna elmondása szerint a mozi hőskora vidékünkön a 60-as években kezdődött. A Szovjetunióban ugyanis – a háborút követően – ezekben az években kezdett emelkedni az életszínvonal, mely az élet számos területére kihatott. Ekkor lett nagyobb jelentősége az addig is kimagasló szerepet játszó mozinak, mely – mivel a televízió akkor még nem volt széles körben elterjedt – a szórakozás mellett az állami ideológia propagálására is alkalmas volt. Nem csoda hát, hogy hatalmas összegeket irányoztak elő filmszínházak építésére. Mindez nem csak a városokra terjedt ki: számos kisebb település is kapott mozit.
Beregszásznál maradva: a városi mozi az 1960-as években leégett. Újjáépítették, az épületben két szinten, két teremben zajlottak a vetítések, melyekben kb. 700 ember nézhette kényelmesen a filme(ke)t. A lehetőségekhez képest a mozit magas technikai színvonalon rendezték be. Mint azt Magdolnától megtudtuk, csehszlovák vetítőgépeket kaptak, melyek az akkori szocialista blokkban a legjobb minőségűnek számítottak.
A filmek kapcsán beszélgetőtársam elmondta, hogy a közhiedelemtől eltérően nemcsak a szovjet filmipar alkotásait vetítették. „Volt egy listánk azon filmekről, melyeknek a vetítése ideológiai és politikai okokból nem volt engedélyezett – mondja Magdolna. – Ugyanakkor nagyon sok külföldi filmet kaptunk, köztük olyanokat is, melyek a nyugati, ún. „kapitalista világban” készültek. Vetítettünk az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban és Franciaországban készített filmeket is. A Szovjetunió ebben az időben nagyon jó diplomáciai kapcsolatban állt Indiával, nem csoda hát, hogy nagyon sok filmet kaptunk onnan és számos „baráti” országból is.”
Az ízlése természetesen minden embernek más és más, de egy-egy film már abban az időben is igazi „kasszasikerré” vált. „Számos alkotás igen nagy nézettséget produkált – emlékszik vissza Magdolna. – Az egyik ilyen óriási sikert elért mű A cigánytábor az égbe megy című, 1975-ben bemutatott szovjet film volt, melynek vetítésekor a pénztárnál szinte „emberölés” volt a jegyért. Volt olyan nap, hogy majdnem 24 órában vetítettük a nézőknek! A nyugati filmek közül a Krokodil Dundee című, 1986-ban bemutatott amerikai filmet emelném ki. Nagy sikerük volt a helyi magyarság körében a Magyarországon készült történelmi filmeknek is: az Egri csillagoknak és az Akli Miklósnak. Az 1970–80-as években rendszeresen érkeztek magyar filmek vidékünkre, melyeket a vetítésük előtt magyarul is reklámozott a mozi. A rendszerváltás előtti években már erotikus filmeket is kaptunk, melyek nem a szó szoros értelmében vett pornófilmek voltak, de addig tabuként nem bemutatható alkotások, melyek szintén vonzották a közönséget. Nyaranta pedig – a pionírtáborok idején – a gyerekek növelték a nézettséget, számukra mesefilmeket vetítettünk. A No, megállj csak! (Ну, погоди!) című szovjet animációs rajzfilmsorozat még most is az egyik legnépszerűbb alkotások egyike.”
Aztán jött a függetlenség. „Ezt megelőzően a mozi élt, virult, szükség volt rá, az állam bőkezűen támogatta mind a mozik működtetését, mind a filmipart. Sokszor talán még a szükségesnél is több támogatást kaptunk. De a rendszerváltást követően minden megváltozott. Jött az általános gazdasági leépülés, s idővel teljesen elapadtak az állami támogatások. Megkíséreltünk ugyan talpon maradni a legújabb filmek beszerzésével, de ez igen veszteségesnek bizonyult: a filmek bérlése igen magas volt, és állami támogatás nélkül, csak a jegybevételből nem volt megoldható még a dolgozók fizetése sem. Maga az épület leromlott állapotban van, a vetítőgépek régiek, és már egyáltalán nem alkalmasak a napjainkban készült filmek vetítésére. A végső lökést a beregszászi mozi megszűnéséhez a városi döntéshozók adták: előbb az épület előterét átadták a háborús veteránok használatába, majd néhány évvel később az alsó szintre beköltöztették a városi könyvtárat. Ezzel az i-re fel lett téve a pont…”
Kosztyu Magdolna elmondta még, hogy ezen a téren nemcsak Beregszászban szomorú a helyzet, hanem az egész megyében is. „Tudomásom szerint egyedül csak Ungváron és Munkácson működik mozi, pedig lenne rá igény, például az idősebb generáció részéről, akik közül sokan éppen a mozinak köszönhetnek számos barátságot, sok esetben az itt szövődő szerelmekből köttettek házasságok is. Mivel nincs állami támogatás, a mozik feltámadását magánvállalkozások indításával tudom elképzelni, de az internet és a számítógép korában még ez is kérdéses, hiszen otthon most már bármelyik film letölthető és megnézhető. Sajnos nehéz belátni, de ki kell mondani: a mozi száz évet élt és meghalt, s ezzel lezárult egy korszak…”
De nemcsak a kárpátaljai moziknak volt egykor hőskora, hanem a Kárpátalján készült filmeknek is. Vidékünkön több film is készült, köztük számos a Beregszászi járásban. Ezek egy része dokumentumfilm volt, de számos nagy sikerű háborús film részletét is itt vették fel. Kedvelt forgatási helyszínnek számított a Bene és Tiszaújlak között elterülő terület. Molnár László, a KMKSZ Benei Alapszervezetének elnöke még kisgyerek volt, de emlékszik az említett helyszínen zajló előkészületekre. „Egy-egy jelenet forgatását megelőzően nagyszabású „mozgósítás” zajlott – emlékszik Molnár László. – Számos, a környéken állomásozó katonai egységet kivezényeltek ide, akiket a forgatókönyv szerint aztán német vagy szovjet katonai egyenruhába öltöztettek. Mivel a szovjet éra egyik kedvelt vonását, a monumentalizmust a filmipar is átvette, mi sem lehetett volna természetesebb, mint hogy hatalmas tömeg bevonásával illusztrálják a szovjet legyőzhetetlenség mítoszát. Mivel egy ilyen film készítése közben gyakran a sok is kevésnek bizonyult, a sorkatonák mellett a környékbeli falvak kolhozistáit, sőt az iskolák idősebb tanulóit is kivezényelték statisztának. A filmforgatás ideje alatt az egyébként sík mezőn egész erdő nőtt ki a földből, s a környék a „háború” csatazajától zengett. Nem tudom, hogy a hivatásos filmeseken kívül a „mozgósított” statiszták kaptak-e valamilyen illetményt, de azt igen, hogy ezeknek a filmeknek helyben igen nagy sikerük lett. No nem maga a propagandisztikus történet, hanem a jelenetek miatt: a film helyi szereplői ugyanis nagy élvezettel és derűvel szemlélték második világháborús „tevékenységüket”…”
Szinte senki sem gondolná, hogy a szovjet rendező, Szergej Bondarcsuk által megfilmesített híres Tolsztoj-regény, a Háború és béke forgatásának egy része is Kárpátaljához kötődik. A világon a mai napig a legdrágább forgatási összköltséggel (560 millió dollár) készült film – mely az orosz és a szovjet filmtörténet legmonumentálisabb alkotása – több jelenetét ugyanis az ungvári járási Szerednye mellett vették fel. A hét éven keresztül forgatott film négy részből áll. A borogyinói csata felvételeihez állítólag a hadsereg 120 ezer katonáját vezényelték ki statisztának. Kb. ezer válogatott lovat is felhasználtak a filmnél, ezek közül az ún. kremli lovardából hozatott moszkvai lovakat a Munkács külterületén, Podheringen lévő sörgyár istállójában helyezték el. Nem kis büszkeség, hogy egy szuperprodukció elkészültéhez megyénk is hozzájárulhatott.
Fischer Zsolt