A „nagyfiamat” is bevonom a kicsikkel való törődésbe
Egy bő hónappal ezelőtt, augusztus 19-én gazdag ajándékkal kopogtatott be a gólya a nagyberegi Tóth Zsolthoz és feleségéhez, Évához, aki azon a szép késő nyári napon három kislánynak adott életet. Mert a gyermek mindig ajándék, kiváltképp a fogyatkozó magyarság számára, s egyúttal reményt ad nekünk, hogy megmaradunk ezen a földön, melyre Isten teremtett bennünket. Szeptember 20-án ezért is köszöntötte fel a fiatal házaspárt Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezete elnöke, valamint Vass Bertalan, a KMKSZ Nagyberegi Alapszervezetének elnöke, átnyújtva nekik ajándékaikat.
– Öt esztendeje vettem feleségül a Beregszászi 16. Számú Óvodában óvónőként dolgozó feleségemet, s első gyermekünk, Patrik már négyéves volt, amikor megtudtuk, hogy Éva ismét várandós – indítja beszélgetésünket a járási központban taxisofőr férj. – Tréfásan megjegyeztem, mi lenne, ha most ikreink születnének – a hitvesemnek van egy férfi ikertestvére, édesanyám unokatestvérei (két hölgy) pedig szintén ikrek –, s mint kiderült, ráhibáztam, bár meg sem fordult a fejemben, hogy hárman lesznek. Nagyberegen ugyanis emberemlékezet óta nem volt rá példa, hogy hármasikrek születtek volna.
– Egyhónapos terhesként influenzán estem át, s hogy kiderítsük, nem okozott-e szövődményeket a betegség, felkerestük a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központot, ahol megnyugtattak, hogy semmitől sem kell tartanom – veszi át a szót a fiatalasszony. – Az ultrahangvizsgálat viszont kimutatta, hogy három magzatot hordok a szívem alatt, s ezt megtudva, először elsírtam magam. Megijedtem: megfelelően tudok-e majd gondoskodni négy gyermekről, de ez a félelmem már elmúlt, s örülök, hogy a „nagyfiam” mellé három aranyos kislányt kaptam. Veszélyeztetett terhesként, persze, az utolsó két hónapot állandó orvosi megfigyelés alatt töltöttem a Nyíregyházai Jósa András Megyei Kórházban, s nehezemre esett távol lenni az otthonomtól, bár Zsolt és Patrik hetente háromszor is meglátogattak. A hármasikrek általában a 32. héten jönnek világra, nálam viszont a 37. hét leteltével indult meg a szülés, s ugyan császármetszéssel, de hál’ Istennek, egészségesen jöttek a világra.
– Teodórának, Petrának és Reginának neveztük el a kislányainkat, akik 2250, 2520, illetve 2130 grammal születtek – jegyzi meg a férj. – Akkortájt viszont nagy hőség volt, így a Magyar Református Egyház egy légkondícionált személygépkocsit bocsátott a rendelkezésünkre, hogy azzal hozzuk haza a csöppségeket, nehogy megviselje őket a meleg. A hármasikrek világra jövetele, persze, szenzációt jelentett a faluban, de az orvosok azt tanácsolták, hogy mivel kis testsúllyal születtek és gyengék, ezért az átlagosnál is jobban vigyázzunk rájuk, s az első hónapokban ne fogadjunk sok látogatót, nehogy elkapjanak valamilyen betegséget.
– Természetesen nem kevés munkával jár a velük való foglalkozás, másfél órába telik, mire minden harmadik órában megetetem és tisztába teszem őket, s ha megfürdetem a babákat, két órára növekszik az időtartam, de örömmel végzem a tendőimet – veszi vissza a szót Éva. – Édesanyám, valamint az anyósom besegít a házimunkába, sőt Patrikot is bevonom a kicsikkel való törődésbe, hogy ne alakuljon ki benne féltékenység irántuk, segít a fürdetésükben, s vigyáz rájuk. Naponta két-három órát sétálunk velük a szabadban, hogy friss levegőt szívjanak, ám nem találtunk olyan babakocsit, amelyikben mindannyian elférnének, ezért egy kétszemélyes, valamint egy egyszemélyes kocsit vásároltunk, hogy azokban tologassuk őket. S hogy a gyes letelte után visszavesznek-e a munkahelyemre? Jelezték: visszavárnak.
– Egyéves korukban pedig hatalmas születésnapi ünnepséget csapunk a kislányaink tiszteletére, mert igazán nem számít mindennapos dolognak, hogy egy családban egyszerre három gyermek lássa meg a napvilágot – fűzi hozzá végezetül a férj.
Lajos Mihály