A Ruszka Krajna kísérlet

1918 decemberének első napjaiban az északkeleti magyar vármegyék különböző politikai irányultságú ruszin képviselői robogtak egy különvonaton Budapest felé. Persze lehet, hogy a vonat nem robogott, ugyanis a háború utáni hónapokban Magyarországot komoly szénhiány sújtotta, vélhetően spórolni kellett a mozdony fűtésével. A ruszin küldöttek egy december 10-ére szervezett gyűlésre tartottak, ahol a Károlyi-kormányzat ruszinokkal kapcsolatos terveiről kaphattak tájékoztatást. Már a vonatúton egymásnak feszültek a vélemények, s jól látszott, hogy több, a ruszinság körében kisebb-nagyobb népszerűségnek örvendő aktivista egyértelműen a Magyarországtól való elszakadás talaján áll. Mindazonáltal a gyűlés után alig több mint tíz nappal a Magyar Törvénytárban kihirdették a X. Számú Néptörvényt Ruszka Krajna autonóm terület létrehozásáról.

Az északkeleti vármegyék többségi lakosságának – akiket 1919 decemberében először neveztek hivatalosan ruszinnak és nem ruténnek – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyében biztosított a törvény önrendelkezést. Az autonómia törvénybe foglalt holt betűjébe egy Budapest központú ruszin minisztérium és a munkácsi kormányzóság munkatársai voltak hivatottak életet lehelni. A magyarországi nemzetek önrendelkezéséért tárca nélküli miniszteri pozícióban Jászi Oszkár, nagyhírű társadalomtudós felelt. A svájci típusú kantonokon alapuló föderalizációs elképzelései gyökeresen alakították volna át a magyar közigazgatást. Az 1918 előtt uralkodó politikai elit számára elképzelhetetlen volt a nemzetiségi föderalizáció, a háborús összeomlásban pedig szinte lehetetlen volt gyakorlatban kivitelezni. A tárca nélküli miniszter a románokkal és a szlovákokkal is tárgyalásokat folytatott 1918 novemberében és decemberében. Mindkettő kudarccal végződött, így az általa „leggyengébb félnek” nevezett ruszinokkal kereste a megegyezést. A ruszinok érdekvédelmében megnyilvánuló különböző csoportok egy része hajlandó is volt a Magyarország kötelékében maradás mellett munkálkodni. Egyesek vélhetően elkötelezettségből, mások talán szolid haszonszerzés reményében. A belügyminisztériumi hivatalnok, Szabó Oreszt vezetésével az Igazságügyi Minisztérium alagsorában szervezték meg a ruszin minisztériumot. Munkácson pedig egy Stefán Ágoston nevű, kalandos életű, harsány rahói ügyvéd kezdhetett a kormányzói poszttal járó gondokkal való küzdelembe.

A népköztársaság vezetése igyekezett megszerettetni a ruszin önkormányzat gondolatát polgáraival. Az Országos Propagandabizottságban Sztripszky Hiador kiváló ruszin tudós szervezte az autonómia ügyének népszerűsítését. A fővárosban tematikus esteket szerveztek, a hegyvidéket propagandisták járták, a jobb élet reményének ígéretével. Még a neves magyar prózaíró, Krúdy Gyula is szentelt egy könyvet az ügynek, ekkor született meg a Havasi kürt. Ruszka Krajna kistükre című írása. A könyv sorsa egyébként jól tükrözi az autonómiakísérlet történetét is. A kis könyvet Krúdy 1918 telén írta, azzal a céllal, hogy a magyar olvasóközönséghez közelebb hozza az ismeretlen ismerősként Északkelet-Magyarországon élő ruszinokat. Bár a könyvet a szerző Ungváron szerette volna megjelentetni 1919 elején, ez már nem volt lehetséges, mivel a csehszlovák csapatok 1919 januárjában megszállták a várost. Jól jellemzi az északkelet-magyarországi 1918–1919. évi helyzetet, hogy Krúdy könyvét az autonóm terület Magyar Népköztársaság általi létrehozásának hevében írta, azonban a Tanácsköztársaság idején adta ki a Ruszin Népbiztosság, amikor a tervezett autonóm terület már megszálló hadseregek fennhatósága alatt volt. A ruszin autonómia gondolatának díszpapírba csomagolása nem volt szükségtelen erőfeszítés. A törvény által érintett négy magyar vármegye közösségéből többen is szót emeltek, ahogyan fogalmaztak, a „ruszin impérium” létrehozása ellen. Sokak számára igazán nehezen elképzelhető volt, hogy a „szegény atyafiaknak” tekintett ruszinoknak kiterjedt politikai jogokat juttassanak. Jászi kísérletéért a hegyvidék ruszinjai körében sem volt egyértelmű a lelkesedés. A propagandisták jelentései azt tükrözik, többen nem tudták elhinni, hogy komolyak a magyar szándékok, mások pedig elköteleződtek már az ukrán, vagy a csehszlovák irányultság mellett. Mindenesetre, a hegyvidéken dolgozó propagandamunkások jelentéseiből az derül ki, lehetőséget láttak arra, hogy megfelelő, türelmes politikával megváltoztassák a kétkedők véleményét. A széteső magyar közigazgatás azonban nem kedvezett az ilyen irányú törekvéseknek.

A törvény az autonóm terület határait nem konkretizálta. Ez a nagyfokú bizonytalanság mellett azt eredményezte, hogy egyfajta kettős közigazgatás jelent meg az északkeleti vármegyékben. Egyrészt a Stefán Ágoston vezette Munkács székhelyű kormányzóság, másrészt a négy megye élén álló kormánybiztos-főispánok is igényt formáltak a közigazgatás működtetésére, ami ilyen módon gyakran vezetett kompetenciavitákhoz. A ruszka krajnai autonómia esélyét azonban nem ez veszélyeztette a leginkább. A hegyvidék helyzete 1918-1919 fordulójára kétségbeesetté vált. Nem volt megfelelő közellátás, felbomlott a közbiztonság. 1919 januárjától a csehszlovák, a román és az ukrán alakulatok törtek be a területre. A magyar állam szuverenitása az autonómia működtetése szempontjából kritikusan megroppant. Szabó Oreszt miniszter csalódottan kérte 1919 márciusában Munkácsra helyezését, abban bízva, hogy ott majd hatékonyabban tehet az autonómia ügyéért. Erre már nem kerülhetett sor, mivel a március 21-én létrejött Tanácsköztársasággal Szabó nem vállalta az együttműködést. Ruszka Krajna ügye viszont ezután is terítéken maradt. Létrehozták a Ruszin Népbiztosságot, aminek fennhatóságát kiterjesztették valamennyi vármegyére, aminek volt jelentősebb ruszin lakossága. A ruszin népbiztos a korábbi kormányzó Stefán Ágoston lett, aki a Forradalmi Kormányzótanácsban is helyet kapott. Létrehoztak két fegyveres testületet is, a Ruszin Vörös Gárdát és a Ruszin Vörös Őrséget, ahová, az éhezést elkerülendő, zsoldért szívesen is jelentkeztek az emberek. A lényegi, az autonómia működését leginkább akadályozó problémák azonban a Tanácsköztársaság idején is megoldatlanok maradtak. Az Ungi Direktórium egyik politikai megbízottja a következőképp számolt be a Verhovina állapotáról 1919 áprilisában: „[…] a lakosság teljesen el van zárva a nagyvilágtól, se postája, se távírdája se telefonja és közlekedési eszköze szintén nincsen s ennek [következménye] az, hogy a nagyvilági eseményről nem tud semmit és ha hallott is valamit azt csak elferdítve és rém-képekben […]. Élelmiszere szintén nincsen, a nép éhezik […] semmiféle gyűlésre nem akar jönni és nem akar senkinek hinni.” A csehszlovák és román katonai térfoglalás a Tanácsköztársaság időszakát negyven naposra kurtította Ruszka Krajnában, és a ruszin autonómia rövid kísérletének is véget vetett.

Jászi, 1938-ban írt egyik levelében is arról számol be, hogy a ruszin autonómiának inkább morális, mintsem gyakorlati jelentősége volt. Száz év távlatából úgy látszik, a ruszin önrendelkezésről szóló törvénynek leginkább a Népköztársaság külpolitikájának szempontjából volt igazi jelentősége, az Antant irányába igyekeztek bizonyítani a nemzetiségekkel szembeni jó szándékaikat, de a gyakorlati megvalósításnak igazán kevés esélye mutatkozott.

Kevésbé ismert, hogy Stefán Ágoston egy kisebb csoport élén Varsóban, Lengyelországban létrehozta Ruszka Krajna emigráns kormányzótanácsát. Azon túl, hogy együttműködtek a magyarbarát szlovák emigrációval, jelentettek a magyar külügynek, és megkíséreltek felállítani egy ruszin légiót, nem sok eredménnyel büszkélkedhettek. Legmerészebb akciójuk az volt, hogy 1920-ban egy kis fegyveres csoporttal egy nehezen komolyan vehető támadással megkísérelték Magyarországnak visszavenni Csehszlovákiától az akkor már Podkarpatszka Rusznak nevezett közigazgatási egységet. Mint ismert, sikertelenül.

Szakál Imre
történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított „A százéves Kárpátalja” című cikksorozat negyedik része