A szeretet az egyetlen út…

Ha azt mondom, hogy Delta, Juli Suli, Szeszélyes évszakok, még a fiatalabb olvasóink előtt is Kudlik Júlia arca jelenik meg. Az egykori televíziós személyiség számtalan sikeres műsort vezetett, szerkesztett, s hangja, arca évtizedekig elmaradhatatlan része volt a mindennapoknak. Ma már ugyan nem televíziózik, de korántsem tétlenkedik.
Az egykori műsorvezetővel, akit idén a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettek ki, a közelmúltban sikerült elbeszélgetnem, miután első ízben látogatott el Kárpátaljára, s tartott bevezető előadást Szvorák Katalin népdalénekesnő műsora előtt.

– Nagyon sok tévéműsora volt, amiben műsorvezetőként vagy szerkesztőként dolgozott. Így visszagondolva, miben látja ezek sikerességét?

– Talán abban, hogy embertől embernek szóltak az emberségről.

– Volt kedvenc műsora?

– Nehéz lenne egyet kiemelni, mert mindig a soron következő feladat volt a legkedvesebb. Mindig azt vallottam, hogy amikor ott a lehetőség és az alkalom, akkor, az adott pillanatban, az adott körülmények között kell a lehető legjobban megoldani azt a munkát, ami éppen előttem áll.

– A szerkesztésen, műsorvezetésen kívül publikációi is megjelentek. Ezeket a szakma vagy a személye inspirálta inkább?

– Azért voltak fontosak ezek, mert úgy tűnt, hogy az embereknek, a nézőknek igényük volt rá. Például a Juli Suli című, négy éven át látható műsor kapcsán is, amelyben a háziasszonyoknak próbáltam segítséget nyújtani hétről hétre. Ez később könyv alakban, két kötetben is megjelent, s nemcsak a receptek, hanem azok a hasznos információk is benne voltak, amelyek a műsorban elhangzottak. A többi publikációmban sem az én személyem volt a lényeg, hanem sokkal inkább az, amit abban elmondtam, közreadtam. Ismét ember szólt az emberhez, csak írott formában és nem a képernyőről.

– Több sikeres műsora is indoklás nélkül szűnt meg annak ellenére, hogy sikeres volt…

– Igen, de én ennek az okát soha nem tudtam meg, és ma sem tudom.

– És hogy élte ezt meg?

– Egyszer minden véget ér, és egyszer minden elmúlik. Bekövetkezett az az időszak is, amikor engem eltávolítottak a televízióból, mert egy csoportos létszámleépítés keretében megszűnt a munkaviszonyom. Ez közös megegyezéssel történt. Aláírtam, és szerencsém volt, mert megvolt a ledolgozott éveim száma, és így el tudtam intézni a nyugdíjazásomat. De akkor egy szakmai, erkölcsi és emberi sokk ért. Abban a pillanatban azonban csak azt éreztem, és azt tudtam, hogy valami véget ért, és ezt – magamhoz méltó módon – be kell tudnom fejezni. Közszereplőként arra is ügyelnem kellett, hogy ne csak a magam, hanem a nézők felé is méltóképpen tudjam lezárni azt a négy évtizedet. Úgy érzem, hogy ez sikerült. A tévé nélkül is volt, és van még élet, amit folytatnom kellett és kell!

Felmértem, hogy nincs rám szükség, és nem is lesz, bármit is csinálok, és ha erőltetem a dolgokat, azzal csak magam ellen cselekszem. 40 évet ledolgoztam és az nem kevés idő. Közben nagyon sok sikert elértem, rengeteg szeretetet kaptam. Az azóta eltelt időben, illetve abban, ami még hátravan az életemből, próbálom visszaadni ezt a mérhetetlen mennyiségű szeretetet az embereknek valamilyen formában. De gyanítom, hogy adós maradok, mert már rövid az az idő.

– Sok fiatal érdeklődik a média iránt. Nem szokták felkeresni ez ügyben?

– Nem igazán, és nem is igen tudnék nyilatkozni a média mai világáról, mert 12 éve, amióta nyugdíjban vagyok, nem nézek televíziót, nem hallgatok rádiót. Megpróbálom kikerülni, mert igazából nincs mit, nincs kit nézni, illetve hallgatni. Megváltozott minden, ahogy a világ is, ám, sajnos, nem előnyére. Akkor, amikor Szvorák Katalinnal járom Magyarországot és a magyarlakta területeket, és hol együtt, hol egyedül megyek el oda, ahová hívnak, tartok egy bevezetőt, amelynek címe: A szeretet kommunikációja. Elmondok néhány gondolatot az embereknek a szeretettel kapcsolatban, illetve arról, hogy véleményem szerint napjainkban a világnak a legnagyobb problémája a megértéssel, illetve a megnemértéssel, azaz az emberi kommunikációval van. A kommunikáció nemcsak párbeszédet jelent, hanem azt is, hogy ismeretet, tudást, információt, netán titkot osztunk meg valakivel, valakikkel. Ezeken a találkozókon fel lehet tenni kérdéseket és ellenkezni, vitatkozni is lehet, hisz nem szentírás, amit mondok, hanem a saját gondolataim. Ennek kapcsán próbálunk beszélgetni, és olyan fantasztikus beszélgetések alakulnak ki, hogy az előre tervezett 1,5 óra helyett 3,5-4 órán át tart, s amikor vége van, félig búcsúzkodva, még beszélgetünk 30-40 percet. És ebből arra következtetek, hogy van mit pótolni, nemcsak az élet, hanem a média és a tömegtájékoztatás terén is.

– A szeretet kommunikációjának megszületését mi inspirálta?

– Azután, hogy 2005-ben befejeződött a Nemzeti Konzultáció, eltűntem a köztudatból. Sok helyről megkerestek, hogy szeretnék látni, mit csinálok mostanában, és elhívtak, hogy beszélgessünk. Az első 3 helyre elmentem, és rossz tapasztalataim voltak, mert nem igazán tudtunk miről beszélgetni, vagy legalábbis nem szándékaim szerint alakult a találkozó. Akkor arra gondoltam, hogy vagy abbahagyom ezt az egészet, vagy kitalálok valamit, aminek értelmét látom, amivel adni tudok valamit azoknak, akik megtisztelnek jelenlétükkel, s az együttlét örömével! Vajon mi az, ami a mai világban nem jó, hogy mitől olyanok az emberek és a világ, amilyen? Mi lehet az, ami érdekli, foglalkoztatja őket? Nem mondom, hogy megfejtettem ezt, de arra rájöttem, hogyha a ma embere – aki leginkább győzni, uralkodni és fogyasztani akar – nem döbben rá arra, hogy a 3. évezredben sincs más út előttünk, mint ami 2000 évvel ezelőtt volt, vagyis a szeretet útja, akkor mind elveszünk. Rajtunk is múlik, hogy ez ne így legyen! „Istenét az ember rég magára hagyta”, és a Mammon uralja a világot. Úgy tűnik, senki sem találja a helyét, mindenki ideges, felspanolt, mindenki egy mókuskerékben rohan és nem tud megállni, mert azt hiszi, hogy ha megáll, akkor vége a világnak. Én azt próbálom elmondani, hogy nem biztos, hogy ezzel vége a világnak, és ezenkívül van egy egészen másik világ is, amiben vigasztalást találhatnak.

– Az előadásában Szent Pál apostol Szeretethimnuszából is szokott idézni…

– Van, hogy idézem, de nem feltétlenül mondom el az egészet. Nem azért vagyok ott, hogy bibliai szemmel igéket olvassak fel.

– A Szeretethimnusz ugyan­úgy aktuális ma, mint egykor?

– Kétezer évvel ezelőtt született Szent Pál korintusiakhoz írt első levelében. És ma is pontosan ugyanúgy aktuális. Katival közös előadásunknak is az a lényege, hogy az elhangzott dalok a ma emberének ugyanúgy szólnak, mint ahogy azokhoz szóltak, akik akkor éltek, amikor ezek megszülettek, amikor kitalálták, megfogalmazták őket. A dal, az ének is a kommunikáció egyik formája. A zene a lélek nyelve, a szívhez szól. Ezek az énekek szerény fénysugárként világítanak egy utat, amelyen haladnunk kellene! Hiszem és vallom, hogy a világon nincs hosszabb út, mint amely az embertől az emberig vezet. Úgy érzem, hogy ma ezt az utat kell, kellene megtalálnunk, hogy egymás kezét megfogva, megszorítva hittel, akarattal, elszántsággal, és szeretettel tudjuk egymást segíteni a bajban, a betegségben, hogy azután együtt tudjunk örülni a magunk és mások sikerének és boldogságának. Nincs más út az ember előtt. Vagy valóban jön a vég.