Aki a szívével lát: a rózsák színét nem látja, de illatukat élvezi

– A nagyszőlősi járási Salánkon születtem 1951-ben, s a helybeli általános iskola, majd a Nagyszőlősi 1. Sz. Középiskola elvégzése után a Lembergi Mezőgazdasági Főiskolán tanultam tovább mint a földrendezői szak hallgatója. A diploma kézhezvételét követően előbb az Ungvári Földrendezői Intézetben, majd a megyei mezőgazdasági főosztály földhivatalában, végezetül pedig, 1979-ben Nagyszőlősön járási földmérőként helyezkedtem el. Még Ungváron dolgozva munkát vállaltam a Szputnyik Utazási Irodánál is, és Magyarországról érkező turistacsoportok tolmácsaként bejártam Odesszát, Kijevet, Moszkvát, valamint az újabban ismét Szentpétervárnak nevezett Leningrádot. Többször is eljutottam az Ermitázsba, illetve a Tretyakov Képtárba. Nagyon érdekelt a képzőművészet, s különösen elmélyedtem egyes festők, mint például Picasso, Rembrandt vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar stílusának a tanulmányozásában.
1978-ban viszont észrevettem, hogy baj van a látásommal. Ha az utcáról valamilyen zárt helyiségbe léptem, egy pillanatra rám borult a sötétség, ezért megvizsgáltattam magam a Kárpátaljai Megyei Kórház szemészetén, ahol megállapították, hogy látóideg-sorvadásban szenvedek, mely betegség jelenleg még gyógyíthatatlan. Szíven ütött a hír, de 1980-ban kaptam egy beutalót a Moszkvai Helmholtz Szemészeti Tudományos Kutatóintézetbe, ahol kísérleti gyógyszereket próbáltak ki rajtam, valamint megannyi sorstársamon. Nem írattak alá velünk semmilyen hivatalos iratot, melyben vállaltuk volna a kísérletezést, de örültünk, hogy egyáltalán bejuthattunk az intézetbe, s reméltük, hogy talán segíteni fog rajtunk valamilyen, kifejlesztés alatt álló készítmény. Tíz éven át, minden esztendőben két hétig kezeltek a kutatóintézetben, s rajtam, valamint a többi betegen kísérletezték ki – többek között – a Taufon szemcseppet, de a terápia ellenére rohamosan romlott a látásom, így leszázalékoltak, s otthagyva a munkahelyemet hazaköltöztem a szüleimhez.
1983 végén, egy nap be kellett utaznom a járási központba, s az utcán váratlanul megszólított egy volt nagyszőlősi osztálytársnőm, Jelizaveta, aki időközben tanári diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen. Már alig tudtam kivenni az arcvonásait, inkább csak a hangjáról ismertem fel, de beszédbe elegyedtünk, s éreztük, hogy valami nagyon szép dolog kezd köztünk kialakulni. Udvarolni kezdtem neki, hamarosan összeházasodtunk, s 1984-ben megszületett a kislányunk, Mária Erzsébet, akinek egyéves koráig még valamelyest láttam az arcocskáját, de azután minden homályba veszett. Már csak egy kis derengést látok, ha a fény felé nézek, de még ez is jobb, mint a teljes sötétség, ami valóban elviselhetetlen lenne. Később Szőlősvégardóba költöztünk, ahol a feleségem állást kapott a helybeli iskolában, s azóta itt élünk. Nemrég kapcsolatba kerültem az érdi Egymásért Alapítvánnyal, s kapok is tőlük értágító orvosságokat, hogy jobban láthassam a fényt, de csak időleges javulást tudunk elérni.
– Miként képes élni az örök homályban? Mivel tölti a napjait?
– Mint minden falusi ember, dolgozom a kertben meg a ház körül. Van tíz „szemem”: az ujjaim… Kitapogatom a paradicsompalánták tövét, s megkarózom a növényt, csak nagyon kell vigyáznom arra, hogy minden szál nyílegyenes sorokban nőjön, és ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, mert egyszer például óvatlanul lehajoltam és bevertem a szememet az egyik karóba. Tudok ásni, gyomlálni – kitapintom, melyik a gyom, melyik a hasznos növény –, de kapálni nem merek, mert nem látom, hova vágom a szerszám élét. Ősszel pedig betakarítom a termést. Megmetszem a rózsáim, bár csak az illatukat érzem, a színükben nem gyönyörködhetek, sőt a létrán felmászok a lugasra, és megmetszem, majd ősszel leszüretelem a szőlőt. S nem félek-e, hogy leesek a létráról? Maximális koncentrációt igényel a munka, minden mozdulatot ki kell számítani, de hál’ Istennek, még egyszer sem zuhantam le a magasból. Ugyancsak a tapintásomra hagyatkozva, bort is készítek a szőlőből, s mivel szerencsére jó egyensúlyérzékkel rendelkezem, még a padlásra is felhordom a földünkről befuvarozott, zsákokba szedett tengerit.
Télre pedig fát fűrészelek, hasogatok, mert bár gázkazánnal is rendelkezünk, a gázzal való spórolás céljából a fatüzelésű kazánunkat is használjuk. Csak sajnos, a fűrész valamikor megugrik a fán, s már nemegyszer megesett, hogy egy kicsit megsértettem a rönköt tartó kezem ujjait. A fahasábok felvágásakor pedig csak az utolsó pillanatban rántom el a fadarabot tartó kezemet, mielőtt lesújtanék a baltával (valahogy felbecsülöm, hol is van a hasáb), de bizony, előfordult, hogy túl későn kaptam el a kezem, és megsértettem valamelyik ujjamat.
– Mi nyújt kikapcsolódást az ön számára?
– A Braille-írást nem sajátítottam el, de hallgatom a rádióműsorokat, s amióta nem gyönyörködhetem a festőművészek alkotásaiban, a komolyzene felé fordult az érdeklődésem. Több magnókazettával, illetve CD-lemezzel rendelkezem, s előbb Csajkovszkijt szerettem meg – különösen A hattyúk tavát –, majd „felfedeztem” magamnak Ravelt, Mozartot, Chopint, Verdit. A legkedvesebb dallamom Mozart 40. szimfóniája, Verdi operái közül pedig leginkább a Rigolettót szeretem, de ugyancsak élvezem az Othello viharjelenetét, Vivaldi Négy évszakát, valamint Albinoni Adagóját is. Reményik Zsuzsától, az érdi Egymásért Alapítvány munkatársától pedig megkaptam a bécsi újévi koncert felvételét, s azt is nagy örömmel hallgatom.
– Tagja-e valamilyen érdekvédelmi szövetségnek, kap-e támogatást?
– Tagja vagyok a Vakok és Gyengén Látók Országos Szövetségének, ezen belül a huszti regionális szervezetnek, s kaptam is munkát az utóbbi szervezet műhelyében, ahol a pezsgősüvegek kupakjához tartozó drótszerkezeteket készítettük elő az összeszereléshez, de Huszt elég messze van, s nekem, gondot jelentett az oda-vissza utazás, ezért felhagytam az ottani munkával. 2002-ben viszont az országos szövetség szervezésében – több sorstársammal együtt – 24 napig üdülhettem a Fekete-tenger partján, Jevpatorijában, s mivel még látóként elsajátítottam a gyors-, a pillangó-, a mell-, valamint a hátúszást, úszkáltam is a habok között. A lányom kísért el, ő volt a „mitfahrerem”, hol a partról, hol mellettem úszva irányított, meddig mehetek előre, mikor, merre forduljak, miként érhetek ki a partra. S bár nem láttam, merre haladok, érdekes módon mégsem éreztem félelmet.
Én nem vagyok vak. Ha elvesztettem is a fizikai látásomat, de látok a szívemmel. Az a vak, aki nem veszi észre az élet szépségeit, de én el tudok gyönyörködni a zenében, a rózsák illatában. És nem veszek tudomást a betegségemről, kikapcsolom a tudatomból, kesergés helyett pedig csakazértis bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok elvégezni a kerti meg a ház körüli munkákat, s amennyire csak az állapotom engedi, megpróbálok teljes életet élni.
