Aki a szívével lát: a rózsák színét nem látja, de illatukat élvezi
Az ember 90 százalékban a szemével érzékeli a külvilág ingereit, így ez a legfontosabb érzékszervünk. Mi, akik látunk, igazából el sem tudjuk képzelni, miként élhetnek azok az embertársaink, akik elvesztették szemük világát. Pedig akad rá példa, hogy vakok is élhetnek tartalmas életet, mint például a szőlősvégardói Makár András.
– A nagyszőlősi járási Salánkon születtem 1951-ben, s a helybeli általános iskola, majd a Nagyszőlősi 1. Sz. Középiskola elvégzése után a Lembergi Mezőgazdasági Főiskolán tanultam tovább mint a földrendezői szak hallgatója. A diploma kézhezvételét követően előbb az Ungvári Földrendezői Intézetben, majd a megyei mezőgazdasági főosztály földhivatalában, végezetül pedig, 1979-ben Nagyszőlősön járási földmérőként helyezkedtem el. Még Ungváron dolgozva munkát vállaltam a Szputnyik Utazási Irodánál is, és Magyarországról érkező turistacsoportok tolmácsaként bejártam Odesszát, Kijevet, Moszkvát, valamint az újabban ismét Szentpétervárnak nevezett Leningrádot. Többször is eljutottam az Ermitázsba, illetve a Tretyakov Képtárba. Nagyon érdekelt a képzőművészet, s különösen elmélyedtem egyes festők, mint például Picasso, Rembrandt vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar stílusának a tanulmányozásában.
1978-ban viszont észrevettem, hogy baj van a látásommal. Ha az utcáról valamilyen zárt helyiségbe léptem, egy pillanatra rám borult a sötétség, ezért megvizsgáltattam magam a Kárpátaljai Megyei Kórház szemészetén, ahol megállapították, hogy látóideg-sorvadásban szenvedek, mely betegség jelenleg még gyógyíthatatlan. Szíven ütött a hír, de 1980-ban kaptam egy beutalót a Moszkvai Helmholtz Szemészeti Tudományos Kutatóintézetbe, ahol kísérleti gyógyszereket próbáltak ki rajtam, valamint megannyi sorstársamon. Nem írattak alá velünk semmilyen hivatalos iratot, melyben vállaltuk volna a kísérletezést, de örültünk, hogy egyáltalán bejuthattunk az intézetbe, s reméltük, hogy talán segíteni fog rajtunk valamilyen, kifejlesztés alatt álló készítmény. Tíz éven át, minden esztendőben két hétig kezeltek a kutatóintézetben, s rajtam, valamint a többi betegen kísérletezték ki – többek között – a Taufon szemcseppet, de a terápia ellenére rohamosan romlott a látásom, így leszázalékoltak, s otthagyva a munkahelyemet hazaköltöztem a szüleimhez.
1983 végén, egy nap be kellett utaznom a járási központba, s az utcán váratlanul megszólított egy volt nagyszőlősi osztálytársnőm, Jelizaveta, aki időközben tanári diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen. Már alig tudtam kivenni az arcvonásait, inkább csak a hangjáról ismertem fel, de beszédbe elegyedtünk, s éreztük, hogy valami nagyon szép dolog kezd köztünk kialakulni. Udvarolni kezdtem neki, hamarosan összeházasodtunk, s 1984-ben megszületett a kislányunk, Mária Erzsébet, akinek egyéves koráig még valamelyest láttam az arcocskáját, de azután minden homályba veszett. Már csak egy kis derengést látok, ha a fény felé nézek, de még ez is jobb, mint a teljes sötétség, ami valóban elviselhetetlen lenne. Később Szőlősvégardóba költöztünk, ahol a feleségem állást kapott a helybeli iskolában, s azóta itt élünk. Nemrég kapcsolatba kerültem az érdi Egymásért Alapítvánnyal, s kapok is tőlük értágító orvosságokat, hogy jobban láthassam a fényt, de csak időleges javulást tudunk elérni.
– Miként képes élni az örök homályban? Mivel tölti a napjait?
– Mint minden falusi ember, dolgozom a kertben meg a ház körül. Van tíz „szemem”: az ujjaim… Kitapogatom a paradicsompalánták tövét, s megkarózom a növényt, csak nagyon kell vigyáznom arra, hogy minden szál nyílegyenes sorokban nőjön, és ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, mert egyszer például óvatlanul lehajoltam és bevertem a szememet az egyik karóba. Tudok ásni, gyomlálni – kitapintom, melyik a gyom, melyik a hasznos növény –, de kapálni nem merek, mert nem látom, hova vágom a szerszám élét. Ősszel pedig betakarítom a termést. Megmetszem a rózsáim, bár csak az illatukat érzem, a színükben nem gyönyörködhetek, sőt a létrán felmászok a lugasra, és megmetszem, majd ősszel leszüretelem a szőlőt. S nem félek-e, hogy leesek a létráról? Maximális koncentrációt igényel a munka, minden mozdulatot ki kell számítani, de hál’ Istennek, még egyszer sem zuhantam le a magasból. Ugyancsak a tapintásomra hagyatkozva, bort is készítek a szőlőből, s mivel szerencsére jó egyensúlyérzékkel rendelkezem, még a padlásra is felhordom a földünkről befuvarozott, zsákokba szedett tengerit.
Télre pedig fát fűrészelek, hasogatok, mert bár gázkazánnal is rendelkezünk, a gázzal való spórolás céljából a fatüzelésű kazánunkat is használjuk. Csak sajnos, a fűrész valamikor megugrik a fán, s már nemegyszer megesett, hogy egy kicsit megsértettem a rönköt tartó kezem ujjait. A fahasábok felvágásakor pedig csak az utolsó pillanatban rántom el a fadarabot tartó kezemet, mielőtt lesújtanék a baltával (valahogy felbecsülöm, hol is van a hasáb), de bizony, előfordult, hogy túl későn kaptam el a kezem, és megsértettem valamelyik ujjamat.
– Mi nyújt kikapcsolódást az ön számára?
– A Braille-írást nem sajátítottam el, de hallgatom a rádióműsorokat, s amióta nem gyönyörködhetem a festőművészek alkotásaiban, a komolyzene felé fordult az érdeklődésem. Több magnókazettával, illetve CD-lemezzel rendelkezem, s előbb Csajkovszkijt szerettem meg – különösen A hattyúk tavát –, majd „felfedeztem” magamnak Ravelt, Mozartot, Chopint, Verdit. A legkedvesebb dallamom Mozart 40. szimfóniája, Verdi operái közül pedig leginkább a Rigolettót szeretem, de ugyancsak élvezem az Othello viharjelenetét, Vivaldi Négy évszakát, valamint Albinoni Adagóját is. Reményik Zsuzsától, az érdi Egymásért Alapítvány munkatársától pedig megkaptam a bécsi újévi koncert felvételét, s azt is nagy örömmel hallgatom.
– Tagja-e valamilyen érdekvédelmi szövetségnek, kap-e támogatást?
– Tagja vagyok a Vakok és Gyengén Látók Országos Szövetségének, ezen belül a huszti regionális szervezetnek, s kaptam is munkát az utóbbi szervezet műhelyében, ahol a pezsgősüvegek kupakjához tartozó drótszerkezeteket készítettük elő az összeszereléshez, de Huszt elég messze van, s nekem, gondot jelentett az oda-vissza utazás, ezért felhagytam az ottani munkával. 2002-ben viszont az országos szövetség szervezésében – több sorstársammal együtt – 24 napig üdülhettem a Fekete-tenger partján, Jevpatorijában, s mivel még látóként elsajátítottam a gyors-, a pillangó-, a mell-, valamint a hátúszást, úszkáltam is a habok között. A lányom kísért el, ő volt a „mitfahrerem”, hol a partról, hol mellettem úszva irányított, meddig mehetek előre, mikor, merre forduljak, miként érhetek ki a partra. S bár nem láttam, merre haladok, érdekes módon mégsem éreztem félelmet.
Én nem vagyok vak. Ha elvesztettem is a fizikai látásomat, de látok a szívemmel. Az a vak, aki nem veszi észre az élet szépségeit, de én el tudok gyönyörködni a zenében, a rózsák illatában. És nem veszek tudomást a betegségemről, kikapcsolom a tudatomból, kesergés helyett pedig csakazértis bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok elvégezni a kerti meg a ház körüli munkákat, s amennyire csak az állapotom engedi, megpróbálok teljes életet élni.