Aki közkatonából lett generális

II. Rákóczi Ferenc legtehetségesebb tábornoka volt, aki a törököt Magyarországról kiűző háború sodrában, egyszerű közkatonából verekedte fel magát a tiszti rangig. Ám látva, miként nyomorítja meg hazáját a Habsburgok könyörtelen abszolutizmusa, a Rákóczi-szabadságharc kitörése után a Nagyságos Fejedelem zászlai alá állt, nagyszerű haditetteket hajtott végre, s csak sajnálhatjuk, hogy kisnemesi származása miatt nem válhatott a kuruc hadak főparancsnokává, a kor szokásaihoz híven ugyanis ilyen tisztséget csak főurak tölthettek be. Ő volt Bottyán János, aki – mivel a harcok során elveszítette az egyik szemét – Vak Bottyán néven vonult be a köztudatba.

Végvári vitézből – császári ezredes

Valószínűleg az 1640-es években látta meg a napvilágot egy armális nemesi családban. Az ún. armális nemesekről tudnunk kell, hogy olyan közrendű személyek voltak, akik katonai érdemeikért nemeslevelet kaptak, de birtokot nem, így a kardjukon kívül szinte semmijük sem volt. Bottyán már kamaszként felcsapott vitéznek a felvidéki, sellyei végvárba, „a végek iskoláját” kijárva sajátította el a fegyverforgatás tudományát, s eleinte a végházakban szolgáló katonák megszokott életét élte, gyakorta harcba bocsátkozva a maradék magyar területekre betörő kisebb oszmán csapatokkal.

1683-ban azután a szultán újabb háborút indított a Német-római Császárság ellen, s Kara Musztafa nagyvezír ostrom alá vette Bécset. A Habsburgok, Lengyelország, valamint a Velencei Köztársaság összefogásával viszont megalakult a Szent Liga, a lengyel és császári csapatokból álló felmentő sereg pedig tönkreverte a császárvárost bevenni akaró muszlim hadat. Ezt követően többnemzetiségű európai ármádia indult a törökök Magyarországról való kiűzésére, melyben sok ezernyi magyar katona, köztük Bottyán János is vitézül forgatta a kardját. Az oszmán védők már a háború első évében feladták Esztergomot, s az erősség átvétele után hősünket nevezték ki az erődítményben szolgáló lovasok egyik főhadnagyává. Ám a muzulmánok még nem adták fel a harcot, 1685-ben ostrom alá vették a várat, s bár a védők hősies küzdelme folytán százszámra estek el a falakra felhágó janicsárok, a túlerő kezdte felőrölni Bottyánék erejét. Lotharingiai Károly herceg, a német birodalmi hadak vezetője azonban hadat indított a felmentésükre, s Nyergesújfalunál megütközött az elébe siető törökökkel. Az esztergomi őrség is felfigyelt a távoli ágyúdörgésre, a magyar lovasok kitörtek a várból, s friss erőként avatkozva be a küzdelembe, hozzájárultak a diadal kivívásához.

Buda emlékezetes 1686-os ostromában Bottyán már lovaskapitányként harcolt, s más lovas egységekkel együtt, sikeresen megakadályozta, hogy a törökök jelentős erősítéseket juttassanak be a körülzárt erősségbe. A következő esztendőben részt vett Székesfehérvár megvívásában, majd a hátráló ellenséget követve bekapcsolódott a délvidéki harcokba. Az 1689. augusztus 29-i grabováci csatában több szerb és magyar lovas egység, köztük Bottyán százada is sikeres megkerülő manővert hajtott végre, hátbatámadták a nagyvezír seregét, majd a keresztény győzelemmel végződő ütközet után órákig üldözték a menekülő oszmán hadat. Érdemei elismeréseként, az egykori végvári közvitézt ezredessé léptették elő, az 1699-es karlócai békével véget ért háború eredményeként pedig az oszmánok – a Temesköz kivételével – minden magyarországi hódításukról lemondtak. Megjegyzendő: hősünket egy 1698-ban kiállított adománylevél nevezi első ízben Vagh (vagyis vak) Bottyánnak, amiből kiderül, hogy a török elleni hosszú háborúban veszítette el az egyik szemét.

Szökés a halálos ítélet elől

A béke beköszöntése után Esztergomban telepedett le, melynek főterén kúriát épített, birtokokat vett, ám hamarosan ráébredt: személyes felemelkedése a szerencsés kivételek közé tartozik, a bécsi udvar meghódított tartományként tekint Magyarországra, s tökéletesen kiszipolyozza lakóinak túlnyomó többségét. Így amint 1703-ban kitört a Rákóczi-szabadságharc, tudta: neki is a Nagyságos Fejedelem táborában van a helye. Kedvetlenül indult hát Zólyom felé, hogy császári ezredesként harcoljon az észak-magyarországi város alá vonuló kuruc sereg ellen. A részletek máig tisztázatlanok, de korábban valamilyen nézeteltérése támadt Ocskay Lászlóval, a később árulóvá lett kuruc tiszttel, s a csata előtt párbajra hívta ki őt, melynek eredményeként mindkettőjüket sebesültként szállították be a saját táborukba. A kibontakozó ütközetben Bercsényi Miklós alaposan megverte a Habsburg-csapatokat, a sebet kapott Bottyánt pedig visszavitték Esztergomba. Felépülése után titokban előkészítette Rákóczihoz való átállását, ám a császári városparancsnok, Kuckländer résen volt, s vasra verette. Fél évig raboskodott az esztergomi várbörtönben, majd katonai kísérettel Bécsbe indultak vele, ahol hadbírósági tárgyalás és biztos halál várt rá. A várost elhagyva, a Duna-parti Nyergesújfaluban tértek éjszakai nyugalomra, ám helybeli jobbágyok a legnagyobb csendben kibontották annak a háznak a hátsó falát, melyben Bottyánt őrizték, csónakon áteveztek vele a Duna jobb partján fekvő, már kuruc kézen lévő Párkányba, s a volt császári ezredes felesküdött a Nagyságos Fejedelem hűségére.

Érsekújvár elfoglalásától a Dunántúl felszabadításáig

Rákóczi – tábornoki rangban – kinevezte a Vágtól keletre eső katonai kerület főparancsnokává, s hősünk első ízben Északnyugat-Magyarország legfontosabb erődítménye, Érsekújvár bevételénél mutathatta meg, hogy lovastiszt létére, a török elleni háborúban szerzett tapasztalatai alapján milyen jól elsajátította a várostromok tudományát. Tudta: a még Habsburg-kézen lévő Dunántúlon állomásozó Heister tábornok ugrásra készen áll, hogy a folyón átkelve, a körülzárt erősség felmentésére siessen, ezért olyan erős sáncrendszert épített ki a Duna bal partján, hogy a császári generális kísérletet sem mert tenni az átkelésre. Közben Bottyán futóárkokat ásatott, új, jobb ágyúállásokat építtetett ki az erősség körül. A Habsburgok ellen küzdő, s ezért Rákóczit támogató XIV. Lajos francia király tüzérei segítségével elsöprő erejű bombazáport zúdított a várra, majd 1704. november 16-án éjjel rohamra küldte gyalogosait, akik egy meggyengült falszakaszt megmászva, meglepetésszerűen betörtek az erődítménybe, elfoglalták a bástyákat, majd körülzárták a várkapitány palotáját, s megadásra kényszerítették az erősség parancsnokát. Reggel már a pro patriás zászlót lengette az őszi szél a főkapu tornyán.

Egy év múlva még komolyabb kihívással nézett szembe Bottyán generális: hadat indított a birodalmi erők által keményen védett Dunántúl felszabadítására. 1705. november 4-én, kora hajnalban taracklövések ugratták ki ágyaikból a dunaföldvári erősség védőit, rövid tüzérségi előkészítés után pedig kuruc ezredek rohanták meg a falakat, s mire megvirradt, övék lett a vár. Az országrész egyik legfontosabb erőssége, Simontornya keményebb diónak bizonyult, a tábornok még lovasait is leparancsolta a nyeregből, s egész haderejét bevetve, elkeseredett küzdelemben vette be a vastag falakkal övezett erődítményt. Tata felszabadítása után a Bakony kulcsának számító Pápa bástyái alá vonult, ahol négy roham omlott össze a védők tüzében, mire Bottyán maga állt az ötödik támadás élére, s bár három puskagolyó is eltalálta, sebesülten is győzelemre vitte katonáit, felszabadítva a várat. A császárpárti Pálffy János horvát bán erre egész seregével Szombathely falai közé húzódott, hogy magára vonja Bottyán figyelmét, Heister tábornok pedig Szentgotthárd alá sietett, hogy oldalba támadja az ostromba belebonyolódó kuruc generálist. Ő azonban túljárt ellenségei eszén, hadai kisebbik részét Szombathely alatt hagyta, azt a látszatot keltve, mintha várvívásra készülődne, míg több lovasezreddel és szekerekre ültetett gyalogos egységekkel gyorsan Heister ellen vonult, akit sikerült is meglepnie. A decemberi tejfehér ködből előrohanó magyar csapatok rohama egyszerűen elsöpörte a császári sereget, a bán pedig a vereség hírére csapot-papot és az általa védett várat otthagyva, Ausztriába menekült. Vak Bottyán hat hét alatt szinte az egész Dunántúlt megtisztította az ellenségtől.

Északnyugat-Magyarország katonai parancsnoka

1706 tavaszán hosszú hónapokra szóló fegyverszünet köttetett Rákóczi és a Habsburgok között, 1706–1707 telén azonban hatalmas császári ellentámadás indult a Dunántúl visszafoglalására. Rabutin tábornok a szabadságharc egész időszaka alatt birodalmi kézen maradt Budáról, Starhemberg Maximilian Sopron vármegyéből, Pálffy János pedig a Muraközből indította meg csapatait, hogy harapófogóba szorítsák a pápai főhadiszállásán berendezkedő Bottyán Jánost, aki azonban a jelentős túlerőtől sem rettent meg. Megerősítette a várakat, kiüríttette a birodalmi hadak útvonalába eső falvakat, ahol sem élelmiszer, sem tüzelő nem fogadta az ellenséget, míg portyáival eredményesen zavarta utánpótlási útvonalaikat, s napról-napra gyengítette a felvonuló csapatokat. Majd Vázsonykőnél a kurucok nyílt csatában is megverték Rabutint. Bottyán átkelt a Rábán, Starhemberget beszorította Sopronba, a Rába-közi Köpcsénynél pedig újabb győzelmet aratott a császáriak fölött. 1707 márciusára összeomlott a birodalmi támadás.

Rákóczi 1707 végén Vak Bottyánt nevezte ki a felszabadított északnyugat-magyarországi területekre kiterjedő érsekújvári katonai kerület parancsnokává. Nem ok nélkül. Az ország öt katonai kerülete közül ez volt a legfontosabb s a legveszélyeztetettebb. A császáriak megerősítették a Vágtól nyugatra emelkedő várakat, melyek mögül nagy erejű ellentámadásra készülődtek. A kuruc generális mindent megtett kerülete felkészítésére, ám a katasztrófát ő sem tudta megakadályozni. Rákóczi Trencsénnél, 1708. augusztus 3-án végzetes vereséget szenvedett, a támadásba lendülő Habsburg-seregek pedig újabb és újabb területeket, várakat és településeket foglaltak el, köztük a szabadságharc legfontosabb anyagi bázisai közé tartozó felvidéki bányavárosokat. Bottyán azonban 1709. nyarán hadat indított az utóbbiak felszabadítására. Augusztus 23-án megrohamozta a Selmecbánya előtti hegyszorosban kiépített császári sáncrendszert, melynek parancsnoka azonnal segélykérő üzeneteket küldött a közelben állomásozó Viard, Tollet és Steinville tábornokoknak, s mire a kurucok elfoglalták a sáncokat, a három hadvezér a csatatérre ért. Ám a kuruc generális fáradtan sem adta fel a harcot, háromszor is visszaverte a túlerőben lévő ellenség támadásait, s a nagy veszteségeket szenvedett birodalmi hadak visszavonultak. A diadal után Vak Bottyán folytatni akarta északi hadjáratát, amikor hírül vette, hogy dél felől támadás fenyegeti a Duna–Tisza-közét, Hatvanban pedig árulás készülődik. Ezért a generális délnek fordult, leleplezte a hatvani összeesküvést, hamarosan viszont őt is ledöntötte lábáról a kibontakozó pestisjárvány, mely szeptember 26-án végzett a tábornokkal. A magyar hadtörténet azonban ma is fénylő csillagai közt tartja számon a legkiválóbb kuruc generálist.

(Forrás: R. Várkonyi Ágnes: Így élt Vak Bottyán)

Lajos Mihály

Kárpátalja