Álomutazás

2015 egyik nyári reg­gele volt. A keleti égboltra felkapaszkodó Nap sugarai aranylóan siklottak végig a gazdák nagyarányú állami támogatása, konkrétan az alacsony gyomirtószer-árak eredményeként csodaszépen virágzó – búzavirágokkal és pipacsokkal ékes – búzatáblákon.
Az újrainduló Komlóskitérő–Beregszász keskeny nyomtávú vasútvonal felől az egykori volgai hajóvontatók elnyújtott munkadalát sodorta szerteszét a kacagva suhanó szél: „Ej, uhnyem! Ej, uhnyem!” (No, húzzuk! No, húzzuk!) A hetente egyszer közlekedő kisvonat vágánya fölött két oldalról testvériesen összeboruló bozótrengeteg ágait hatalmas machete-ütésekkel aprító előmunkások mögött kaszákkal felfegyverzett emberek vágták a sínpárt és a talpfákat teljesen belepő, derékig érő gaztengert. Majd feltűntek a vágányon részeg emberként dülöngélő kisvonatot keservesen vonszoló, hámba fogott emberek, míg a vasút mellett felállított festőállványánál Viktor Pejzazs alsókiskukutyini festőművész Repin stílusában örökítette meg a beregszászi járási vonatvontatókat.
A mozdonyvezető hirtelen kürtjébe fújt, jelezve a reggeli idejét. Mire a kétórai munkában elfáradt vonatvontatók letelepedtek a harmatos gyepszőnyegre, früstökölni kezdtek, miközben eredeti, finom gyibrovai pálinkával öblögették kiszáradt torkukat.
Az egyik kocsi kivert üveg­táblájú ablaka mögül Kis Emer­gencia és Nagy Huba figyelték a vasúttól nem messze futó közúton haladni próbáló járműveket, köztük a javíthatatlan útviszonyok miatt lánctalpasokká átalakított, dübörgő személy- és tehergépkocsikat, mikro- és makroautóbuszokat.
– Hallottad, hogy tegnap az ungvári „fehér háznál” falunév­táblákkal tüntettek azok az autótulajdonosok, akik nem tudják lánctalpassá átalakítani a járművüket? – kérdezte Emergencia.
– És miért épp falu­név­táblákkal tüntettek? – csodálkozott Huba.
– Mert az egyik lapjukra fel van írva: „Jó utat!”
Most hirtelen egy, a kanadai tundrán közlekedő lánctalpas fékezett le az úton. Emberek ugráltak ki belőle, és fényképezni, filmezni kezdték az útburkolat-darabokkal különálló medencékre szabdalt kátyútengert, valamint a rajta vonuló hernyótalpas gépkocsikat.
– Kik ezek? – figyelt fel Emergencia.
– Katasztrófaturisták – magyarázta Huba. – Tudod, vannak olyan, jólétbe beleunt nyugatiak, akik nem tudnak már mit csinálni a pénzükkel, ezért képesek megtenni több száz vagy ezer kilométert, hogy lefotózzanak bármit, ami katasztrofális. Kedvenc célpontjaik vidékünk mellékútjai, de szeretik felkeresni a bátyúi, a beregszászi és a nagyszőlősi vasútállomás illatos latrináit is, hogy beleszippantsanak a harmadik világba, és elgyönyörködjenek a falakra karcolt remekművekben. Ezért a három vasútállomás vezetői újabban pénzért mutogatják a latrinákat, és arra biztatják az utasokat, hogy firkáljanak minél több és minél obszcénabb rajzokat a falakra. Így azokat már valósággal elborítják a férfi nemi szervek csodaszép ábrái… Ugyancsak szeretik felkeresni a beregszászi lakótelepek környékét, hogy lefotózzák az ott virító szemetet. Egyes élelmes lakók meg pénzt kérnek a fényképezésért, és egymással versengve szórják tele szeméttel a lakótömbök környékét, sőt kóbor kutyákat édesgetnek oda, hogy kukázásaiknak köszönhetően újabb katasztrófaturista-csalogató látványosságokkal gazdagítsák a várost. S még mindig Kárpátaljánál maradva, akadnak, akik málladozó vakolatú műemlékértékű épületekhez vezetik a katasztrófaturistákat – természetesen nem ingyen –, a nagyobb hatás kedvéért pedig éjszakánként vésővel-kalapáccsal verik lefelé a dolhai várkastély, a beregszászi Méhes-palota és egyéb katasztrofális látnivalók vakolatát…
Időközben a vonatvontatók végeztek a früstököléssel, és keserves „Ej, uhnyem!”-eket sírva bele a világba, folytatták a kisvonat rángatását. Huba elmerült az újságolvasásban, majd miután kellőképp megmozgatta szemizmait, letette a lapot.
– Mit ír az újság? – kérdezte Emergencia.
– Itt van egy riport Kicsi­kocsi Hamaroda japán autórali-versenyzővel, aki a múlt héten – lánctalpas traktorral indulva – megnyerte a Kárpátalja mellékútjain megrendezett autórali-világbajnokságot. Mint mondta, eleinte lemaradt, ám miután versenyzőtársai sorban idegrohamot kaptak, s a hernyótalpas mentőautók a legközelebbi ideggyógyintézetekbe szállították őket, végül elsőként döcögött át a célvonalon. Meg arról is írnak, hogy megrendezték az első kárpátaljai megyei rontáslevevő bajnokságot, melynek résztvevői minél kifinomultabb tojásgörgetésekkel és minél hatékonyabb ráolvasásokkal igyekeztek elmulasztani a heveny vakbélgyulladásokat és egyéb, rontásokkal kiváltott nyavalyákat…
És ekkor nevetve ébredtem fel, majd szememet megdörzsölve megállapítottam, hogy rég volt ennyire groteszk álmom…

Lajos Mihály