Az ismeretlen szovjet terror

Az 1960-as évek végétől a Szovjetunióban elszaporodtak a terrorcselekmények és a repülőgép-eltérítések. Ezekről az esetekről a sajtó alig írt: a hatalom attól tartott, hogy ezzel csak még nagyobb erőszakhullámot provokálna ki, no meg kellemetlen lett volna megszellőztetni, hogy az ideálisnak mondott szovjet társadalomban is előfordulhat ilyesmi – írja a témáról közölt összeállításában a Korreszpondent hetilap.

Sok moszkvai számára emlékezetes volt 1967 szep­tembere, amikor pokolgép robbant a Vörös téren, Lenin Mauzóleumával majdnem szemközt. Oleg Burbovszkij zaporozzsjei fotográfus szemtanúja volt az esetnek, s nem akármilyen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot fotózni kezdte a történteket, a rémülten menekülő vagy sérült embereket, a kövezeten heverő holttesteket. Igaz, a megrázó felvételek akkor nem jelenhettek meg, s az esetről mindössze egy rövidhírt közölt a Vecsernyaja Moszkva című lap. A történtekről máig alig tudni valamit, csupán annyi ismeretes, hogy az öngyilkos terrorista, aki az övére erősített házi készítésű robbanószerkezetet működésbe hozta, egy Kriszanov vezetéknevű férfi volt a litvániai Kaunasból.

Lényegében ez volt az első ilyen nagyságrendű merénylet a Szovjetunióban. Joszif Sztalin uralmának éveiben a „nyugalmat” legfeljebb egy-egy pártvezető ellen elkövetett ritka gyilkossági kísérlet zavarta meg. A diktatúra egyszerű polgárai ellen végrehajtott terrortámadások kora a Brezsnyev-érával köszöntött be.

Szinte valamennyi robbantásos merénylet, illetve repülőgép-eltérítési eset hátterében a szovjetrendszer elleni tiltakozás állt. A tagköztársaságok lakói – elsősorban a balti és a Kaukázusontúli köztársaságokból – így próbáltak meg tiltakozni az ellen, hogy polgárai legyenek a népek nagy családjának – ahogyan akkoriban a Szovjetuniót nevezték –, illetve így igyekeztek kitörni a vasfüggöny mögül. „Szervezőik és végrehajtóik [az 1970-es évek merényleteié – a szerk.] arra számítottak, hogy pánikot és félelmet, a hatalmi szervek politikájával és tevékenységével szembeni elégedetlenséget keltenek a lakosság körében” – véli Oleg Hlobusztov történész és publicista.

Szombaton, 1977. január 8-án három robbanás dördült szinte egymás után Moszkvában. Előbb egy metrókocsiban az Izmajlovszkaja és a Pervo­majszkaja állomások között, majd egy élelmiszerboltban és egy szemeteskukában az Október 25. utcán, amely a Vörös teret köti össze a Lubjanszkajával, vagyis a Szovjetunió két hatalmi központja, a Kreml és a KGB székháza között húzódik. A tragédia következtében heten meghaltak, s mintegy félszázan sérültek meg. Az áldozatok többségét a metróbeli robbantás követelte.

„Beszaladok oda [a metróvagonba, ahol a robbanás történt], ott meg ilyen vastagon áll a vér, szétdobált tárgyak, megnyomorított emberek, nyögés, egy 12-13 év körüli gyerek fekete tornaruhában összevissza lyuggatva, egy nő integetett véres kezével [a vértől] teljesen piros kabátban” – mesélte akkor a KGB nyomozóinak Alekszej Rozanov, annak a szerelvénynek a vezetője, amely a felrobbantott metrókocsi után közlekedett.

Az események nemcsak Moszkva lakóit döbbentették meg, de annak a KGB-nek a munkatársait is, melynek élén akkoriban Jurij Andropov, a későbbi pártfőtitkár állt. A titkosszolgálatoknak ugyanis nem volt gyakorlatuk a hasonló bűncselekmények felderítésében. Az első terrorcselekménykig a KGB-nek még csak terrorizmus elleni részlege, egysége sem volt.

Kitartó nyomozás és óriási mennyiségű információ feldolgozása árán a nyomozók végül csak annyira jutottak a moszkvai robbantások ügyében, hogy az elkövető(k) jereváni származású(ak) lehet(nek). A döntő lökést a nyomozásban végül maguk a terroristák adták meg a hatóságoknak: tíz hónappal a terrorcselekmény után az egyik moszkvai vasútállomáson a rendőrök lakossági bejelentés nyomán lefoglaltak két, a metróban működésbe lépetthez hasonló robbanószerkezetet, majd nem sokkal később a két elkövetőt is sikerült elfogni a Jerevánba tartó vonaton, röviddel azután pedig egy harmadik társuk is kézre került.

„A háromfős csoport tagjai gyerekkori barátok voltak, akik tanulmányozva hazájuk történetét arra a következtetésre jutottak, hogy országuk területének egy jelentős részét Szovjetoroszország és Törökország 1921-es megállapodása következtében veszítette el – meséli Jelena Krjazseva-Karceva történész. –Véleményük szerint az örményeknek kötelességük volt harcolni földjeik egységéért és a függetlenségért.”

A bíróság 1979 januárjában a három elkövetőt golyó általi halálra ítélte. A vádlottak beismerték tettüket, vezérüknek, Sztepan Zatiknyannak az utolsó szó jogán elmondott beszéde azonban emlékezetes maradt.

„Nemegyszer kijelentettem már, hogy elutasítom az önök ítéletét – mondta. – Semmiféle védőre nem tartok igényt. Én magam vagyok a vádló, s nem a vádlott. Nincs hatalmuk ítélkezni felettem, mivel a zsidó-orosz birodalom nem jogállam. Ezt jól meg kell jegyezni.”

Rövid szünet után örményül hozzátette: „Adjátok át a többieknek, hogy marad nekünk a bosszú, a bosszú és még egyszer a bosszú”.

Néhány évvel később a szovjet disszidensek, köztük a tudós Andrej Szaharov azt állították, hogy az örmény nacionalisták megvádolása a moszkvai terrorcselekményekkel a titkosszolgálatok koholmánya volt. Kitartottak amellett, hogy Zatiknyant ártatlanul végezték ki.

Az „örmény” terrorcselekmény előtt Moszkvát kétszer rázta meg robbanás, a már említett 1967-es eseten kívül egy 1973-as ügyről is beszámolnak a krónikák, amikor a gorlovkai terrorista Lenin mauzóleumában robbantotta fel magát. Addigra azonban a proletariátus megboldogult vezérének koporsóját erős páncélzattal vonták be, amelynek semmi sem árthatott, két ártatlan azonban életét veszítette, négy iskolás pedig súlyosan megsérült az incidensben. De nemcsak Moszkvában robbantak bombák. Például 1972-ben Grúzia három különböző városából jelentettek robbantásos merényletet.

Mint említettük, a korszak szovjet terroristái jellemzően a rendszer ellenségei voltak. Ez alól csak két kivételt jegyeztek fel. Az egyik a kurszki vérengzés volt, amikor két katonaszökevény géppisztollyal 13 ártatlan embert ölt meg s további tizenegyet megsebesített. A másik eset 1971-ben, Krasznodarban történt, ahol egy városi autóbuszon robbant házi készítésű pokolgép, ami tíz utas életét követelte. Az elkövetőről utóbb megállapították, hogy az elmebeteg férfi alacsony termete miatt akart bosszút állni a „nagyokon”.

A „legnépszerűbb” terrorista cselekménynek a Szovjetunióban mégis a repülőgép-eltérítés számított, 1969-től a birodalom széthullásáig tucatnyi ilyen esetet jegyeztek fel. Az indíték mindig ugyanaz volt: a szovjet birodalomból gyakorlatilag nem lehetett emigrálni.

Azok, akiktől megtagadták a kiutazást, egy ízben még földalatti szervezetet is alakítottak abból a célból, hogy kitörjenek az országból. Az 1970-es ügy aktáiból ismert, hogy Leningrádban mintegy másfél tucat, jobbára zsidó nemzetiségű elkövető szervezkedett egy AN-2-es repülőgép eltérítésére, hogy azon Svédországba szökjenek. Az összeesküvőket alig néhány pillanattal tervük végrehajtása előtt sikerült ártalmatlanítania a KGB-nek.

Szinte minden szovjet gépeltérítő hasonló sorsra jutott: az esetek többségében ártalmatlanná tették és börtönbe csukták a terroristákat – ha nem is a Szovjetunióban, hát azokban az országokban, ahová a gépeiket irányították. Légi terrorcselekmények következtében a Szovjetunióban 100-an vesztették életüket, akiknek a többsége – 82 fő – annak a Tu–104-es repülőgépnek az utasai és személyzete közül került ki, mely a levegőben robbant fel 1973. május 18-án, amikor a gépet megkísérelték Kínába kényszeríteni.