Franciaország marsallja

A Rákóczi-szabadságharc bujdosói közül sokan még életük tavaszán jártak, amikor a bukás után – a császárnak való meghódolás helyett – a Nagyságos Fejedelmet követve, az önkéntes száműzetést választották.
Az Oszmán Birodalomban, Lengyelországban vagy a Béccsel újra és újra összecsapó Franciaországban leltek otthonra, több száz, gall földre került volt kuruc pedig – Habsburg-ellenes érzéseitől vezetve – új hazája hadseregében vállalt szolgálatot, hogy alkalomadtán visszavághasson Magyarország leigázásáért. Akadtak, akik magas pozíciókba kerültek, egyikük pedig elnyerte a legmagasabb francia katonai rendfokozatot, a marsalli címet. Ő volt Bercsényi László, akinek a nevét mindkét hazájában egy-egy elit katonai egység viseli.

A vezérlő fejedelem megmentője

Hősünk1689. augusztus 3-án, Eperjesen nyitotta rá szemét a nagyvilágra mint Bercsényi Miklós és Drugeth Krisztina legidősebb gyermeke, a majdani kuruc generális egyetlen fia. Miután a II. Rákóczi Ferenc által vezetett Habsburg-ellenes összeesküvésben meghatározó szerepet játszó édesapja 1701-ben, a szervezkedés lelepleződésekor Lengyelországba menekült, a kis Lászlót Bécsbe internálták, majd átszállították Kassára, ahol továbbra is őrizet alatt tartották. 1703-ban, a szabadságharc kitörésekor megszökött, s irányt vett a már felszabadított területek felé, ám egy császári őrjárat elfogta, s visszatoloncolta a még Habsburg-kézen lévő városba. 1704 őszén azonban a kurucok bevették Kassát, s Bercsényi Miklós fia is visszanyerte a szabadságát. Apja előbb magával vitte a táborába, majd a Nagyságos Fejedelem udvarába küldte, ahol 1708-ban Rákóczi testőrtisztje lett. Főhadnagyként vett részt a trencséni ütközetben, ahol néhány társával együtt megmentette a sebet kapott, lováról leesett fejedelem életét, s elmenekítették a császári csapatok birtokába került csatatérről. 1709-ben kapitánnyá léptették elő, a következő esztendőben részt vett a kuruc győzelemmel kecsegtető, ám vereségbe torkolló romhányi csatában, majd pár hónappal a nagymajtényi fegyverletétel előtt, az I. (Nagy) Pétertől segítséget kérő Rákóczi kíséretében Lengyelországba távozott. A szatmári béke megkötése után Franciaországba emigrált, melynek uralkodója, XIV. Lajos századosi rangban vette át a saját testőrségébe. Ám ekkor még tartott az 1701-ben kirobbant spanyol örökösödési háború, melyben mind a francia Bourbonok, mind az osztrák Habsburgok meg akarták szerezni Hispánia koronáját, ezért áthelyeztette magát Ráttky György huszárezredébe, melyben a császári seregből átszökött magyar könnyűlovasok vitézkedtek a gallok oldalán a közös ellenség ellen. Alezredesi rangban, bátran és eredményesen szállt szembe a Habsburg-csapatokkal a Rajna-vidéken, a Landau és Worms birtoklásáért dúló harcokban. 1714-ben azután a szembenálló felek kompromisszumos békét kötöttek Rastattban, s elhallgattak a fegyverek.

Öt év múlva azonban új háború robbant ki Franciaország és a konfliktust kiprovokáló Spanyolország között. Az 1719 tavaszán a Pireneusokon átkelő francia seregben ott trappolt Ráttky György huszárezrede is, ám mivel a magyar katonatisztet brigadérossá (modern kifejezéssel: dandártábornokká) léptették elő, s a tábornoki kar tagjaként vett részt a hadműveletek irányításában, az ezredesi rangot kapott Bercsényi László vezette harcba a magyar huszárokat. Az előrenyomulás során ők alkották az elővédet, majd miután a sereg kettévált, s az egyik támadó csoportosulás Arabfa, a másik pedig Castel Leon várát kezdte ostromolni, Bercsényi biztosította az összeköttetést a két seregrész között, hogy a spanyolok ne tudjanak éket verni közéjük. Feladatát sikeresen teljesítette, a két erődítmény bevétele után újraegyesülő és San Sebastian alá vonuló haderő részeként pedig bekapcsolódott a Vizcayai-öböl partján fekvő város ostromába. Hatheti küzdelem árán, augusztus közepére elfoglalták a fontos kikötővárost, majd újabb három hispán erősség falaira tűzték ki a Bourbonok arany liliomos lobogóját, mire a spanyolok 1720 elején békét kértek. A diadalmas hadjárat után Bercsényi visszatért új hazájába, ám nemsokára Rodostó felé vette az útját.

A francia huszárságtól a tábornoki rangig

Magyarországon Hunyadi Mátyás királyunk hozta létre a huszárságot, hogy jó manőverező képességű, gyorsan mozgó katonai egységeket állítson szembe a fürge török könnyűlovasok, az akindzsik ellenében. Az évszázadok során pedig mind magasabbra nőtt a huszárság harcértéke, beváltak a felderítésben, az ellenséges hadak utánpótlási vonalainak a zavarásában, a gyors rajtaütésekben, várvívások idején a felmentő seregek ellenében biztosították az ostromlók „hátát” (s ha kellett, lóról szállva, ostromlétrákra hágva indultak harcba az erősségek védői ellen). Nyílt csatákban pedig viharos sebességű, elsöprő erejű rohamokat intéztek a szembenálló hadsorok ellen, melyekkel akár el is dönthették egy-egy ütközet sorsát. Franciaországban Richelieu bíboros, kancellár már 1635-ben felhívta királya, XIII. Lajos figyelmét a magyar könnyűlovas kiváló képességeire, a XVIII. század elején pedig a francia hadvezetés úgy döntött, hogy huszárcsapatok felállításával erősíti meg a nyugat-európai ország haderejét. Az 1715-től 1774-ig uralkodó XV. Lajos megbízásából Bercsényi László 1720-ban Rodostóba hajózott, francia szolgálatba fogadta a Rákóczival kibujdosott kurucok megannyi, katonakorba ért fiát, s belőlük szervezte meg a saját huszárezredét, melyet további öt, hasonló egység felállítása követett. Létrehozta a magyar mintára kiképzett francia huszárságot, melynek ő lett a főfelügyelője. Közben 1726-ban feleségül vette a kisnemesi származású Anne-Catherine de Wiet-Girardot, akitől 12 gyermeke született, de csak hat érte meg a felnőttkort.

A Bercsényi által kiképzett könnyűlovasok elsőként a lengyel örökösödési háborúban bizonyíthatták be harci képességeiket. A lengyel rendek franciabarát csoportosulása 1733-ban – I. Szaniszló néven – trónra ültette Poznany vajdáját, Stanislaw Boguslaw Leszczynskit, ám az osztrák és orosz orientációjú rendek ellenkirályt választottak II. Frigyes Ágost szász herceg személyében, akinek a támogatására jelentős császári, cári és szász csapatok hatoltak be az országba. Legyőzték I. Szaniszló jóval kisebb seregét, elfoglalták Varsót, a trónját vesztett uralkodó pedig emigrációba kényszerült. Az Ausztria meggyengítésére törekvő XV. Lajos azonban 1733 októberében hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, francia csapatok keltek át a Rajnán, köztük Bercsényi László huszárjai is, bevették Kehl, illetve Philippsburg kulcsfontosságú erődítményét, visszafoglalták a spanyol örökösödési háborúban elveszített Lotharingiát, a harcok sodrában brigadérossá előléptetett Bercsényi pedig távolabbi portyákra is indult a császáriak ellen. Emellett Franciaország szövetségre lépett a spanyolokkal, valamint az Itália északnyugati részén fekvő Savoyai Királysággal, a szövetséges seregek támadást indítottak a Habsburg-kézen lévő olaszországi területek, az északi Milánói és a déli Nápolyi Hercegség, valamint Szicília ellen. S az 1735. október 3-án aláírt béke értelmében VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király) kénytelen volt lemondani Lotharingiáról, Nápolyról és Szicíliáról. I. Szaniszló nem nyerte vissza a koronáját, de Lotharingia és Commercy hercege lett. Bercsényi pedig megszerezte a tábornoki rangot.

A liliomos marsallbot

1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború. VI. Károly ugyanis 1740. október 20-án fiú utód nélkül hunyt el, trónját legidősebb lánya, Mária Terézia örökölte meg. A Habsburgok nőági örökösödését el nem ismerő I. Károly Albert bajor király azonban szintén jogot formált a császári koronára, s csapataival behatolt Ausztriába, az osztrákok megrendült helyzetét kihasználó poroszok pedig elfoglalták a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb tartományát, Sziléziát. Franciaország szövetséget kötött Károly Alberttel, a Belle-Isle marsall által vezetett francia sereg 1741 nyarán átkelt a Rajnán, s a bajorokkal együtt meghódította Tirolt, Felső-Ausztriát és Csehországot. Bercsényi is több csatában győzedelmeskedett a császáriak fölött, majd részt vett Prága bevételében. A szorongatott helyzetben lévő Mária Terézia a pozsonyi magyar rendi gyűléstől kért támogatást, a Habsburg-hű vármegyei követek, főurak pedig megtették történelmünk egyik legnagyobb ballépését: fegyveres segítséget nyújtottak a nemzetünket elnyomó uralkodóháznak. 1742-ben a bécsi udvar – a Sziléziáról való lemondás árán – békét kötött Poroszországgal, a Német-római Birodalom legtöbb részállama a Habsburgok mellé állt, a következő évben pedig a franciákkal rivalizáló Brit Birodalom is szövetségre lépett az osztrákokkal, angol csapatok szálltak partra a Habsburg-uralom alatt álló Dél-Németalföldön (ma: Belgium), s legyőzték az oda behatoló francia erőket. A császáriak sikeres támadást indítottak Bajorországban és Csehországban, 1745-ben – Károly Albert elhunyta után – az új bajor király különbékét kötött Béccsel, s Prágát is ostrom alá vették a Habsburg-hadak. Az előző esztendőben altábornaggyá kinevezett Bercsényi hősiesen harcolt a cseh főváros megvédéséért, ám a franciák végül kénytelenek voltak feladni a várost, kitörtek a falak közül, s megkezdték a Csehországból való kivonulást, mely a magyar hadvezér kemény küzdelmének köszönhetően szervezetten ment végbe.

Bercsényi is részt vett az Elzászba betört császári hadak visszaszorításában, 1746-ban pedig – más francia csapatokkal együtt – egységei ellentámadásba mentek át Dél-Németalföldön, több erődöt is elfoglaltak, az október 11-i Rocoux-i csatában pedig hatalmas győzelmet arattak a Habsburg-hadak fölött, melyben a magyar altábornagy is nagy szerepet játszott. A diadallal megnyílt az útjuk Brüsszel felé, s el is foglalták a tartomány fővárosát. Ám az angolok újabb csapatokat küldtek Dél-Németalföldre, és megállították a francia előrenyomulást. A magára maradt Franciaország nem volt képes egyedül folytatni a harcot, így 1748-ban, Aachenben aláírták a háborút lezáró békeszerződést, elismerték a Habsburgok nőági örökösödési jogát, s kivonták csapataikat Németalföldről.

1756-ban Mária Terézia császárnő kísérletet tett Szilézia visszafoglalására, ezzel kirobbant a hétéves háború, s a szövetségi kapcsolatok átrendeződésével egy táborba került Franciaország és a Habsburg Birodalom, míg Poroszország szövetségre lépett Angliával. 1758-ban XV. Lajos személyesen nyújtotta át Bercsényinek az arany liliomokkal ékes, kék bársonnyal bevont marsallbotot, s így az idős hadvezér – egyedüli magyarként – megkapta a legmagasabb francia katonai rendfokozatot. Ám hajlott korára hivatkozva, a következő esztendőben nyugdíjaztatta magát. Hosszú, csendes nyugdíjas évek után luzancy-i kastélyában hunyt el 1778. január 9-én. Ám máig az ő nevét viseli az általa alapított, a lovasság felszámolása után ejtőernyős alakulattá átalakított Bercsényi-ezred (franciául: Les hussards de Bercheny, vagyis Bercsényi-huszárok), hivatalos nevén az Első Huszár Ejtőernyős Ezred, Magyarországon pedig a Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj.

(Források: Bajomi Lázár Endre: „Tramontana. Magyar önkéntesek Franciaországban”, Wikipédia)

Lajos MihályA Rákóczi-szabadságharc bujdosói közül sokan még életük tavaszán jártak, amikor a bukás után – a császárnak való meghódolás helyett – a Nagyságos Fejedelmet követve, az önkéntes száműzetést választották. Az Oszmán Birodalomban, Lengyelországban vagy a Béccsel újra és újra összecsapó Franciaországban leltek otthonra, több száz, gall földre került volt kuruc pedig – Habsburg-ellenes érzéseitől vezetve – új hazája hadseregében vállalt szolgálatot, hogy alkalomadtán visszavághasson Magyarország leigázásáért. Akadtak, akik magas pozíciókba kerültek, egyikük pedig elnyerte a legmagasabb francia katonai rendfokozatot, a marsalli címet. Ő volt Bercsényi László, akinek a nevét mindkét hazájában egy-egy elit katonai egység viseli.

A vezérlő fejedelem megmentője

Hősünk1689. augusztus 3-án, Eperjesen nyitotta rá szemét a nagyvilágra mint Bercsényi Miklós és Drugeth Krisztina legidősebb gyermeke, a majdani kuruc generális egyetlen fia. Miután a II. Rákóczi Ferenc által vezetett Habsburg-ellenes összeesküvésben meghatározó szerepet játszó édesapja 1701-ben, a szervezkedés lelepleződésekor Lengyelországba menekült, a kis Lászlót Bécsbe internálták, majd átszállították Kassára, ahol továbbra is őrizet alatt tartották. 1703-ban, a szabadságharc kitörésekor megszökött, s irányt vett a már felszabadított területek felé, ám egy császári őrjárat elfogta, s visszatoloncolta a még Habsburg-kézen lévő városba. 1704 őszén azonban a kurucok bevették Kassát, s Bercsényi Miklós fia is visszanyerte a szabadságát. Apja előbb magával vitte a táborába, majd a Nagyságos Fejedelem udvarába küldte, ahol 1708-ban Rákóczi testőrtisztje lett. Főhadnagyként vett részt a trencséni ütközetben, ahol néhány társával együtt megmentette a sebet kapott, lováról leesett fejedelem életét, s elmenekítették a császári csapatok birtokába került csatatérről. 1709-ben kapitánnyá léptették elő, a következő esztendőben részt vett a kuruc győzelemmel kecsegtető, ám vereségbe torkolló romhányi csatában, majd pár hónappal a nagymajtényi fegyverletétel előtt, az I. (Nagy) Pétertől segítséget kérő Rákóczi kíséretében Lengyelországba távozott. A szatmári béke megkötése után Franciaországba emigrált, melynek uralkodója, XIV. Lajos századosi rangban vette át a saját testőrségébe. Ám ekkor még tartott az 1701-ben kirobbant spanyol örökösödési háború, melyben mind a francia Bourbonok, mind az osztrák Habsburgok meg akarták szerezni Hispánia koronáját, ezért áthelyeztette magát Ráttky György huszárezredébe, melyben a császári seregből átszökött magyar könnyűlovasok vitézkedtek a gallok oldalán a közös ellenség ellen. Alezredesi rangban, bátran és eredményesen szállt szembe a Habsburg-csapatokkal a Rajna-vidéken, a Landau és Worms birtoklásáért dúló harcokban. 1714-ben azután a szembenálló felek kompromisszumos békét kötöttek Rastattban, s elhallgattak a fegyverek.

Öt év múlva azonban új háború robbant ki Franciaország és a konfliktust kiprovokáló Spanyolország között. Az 1719 tavaszán a Pireneusokon átkelő francia seregben ott trappolt Ráttky György huszárezrede is, ám mivel a magyar katonatisztet brigadérossá (modern kifejezéssel: dandártábornokká) léptették elő, s a tábornoki kar tagjaként vett részt a hadműveletek irányításában, az ezredesi rangot kapott Bercsényi László vezette harcba a magyar huszárokat. Az előrenyomulás során ők alkották az elővédet, majd miután a sereg kettévált, s az egyik támadó csoportosulás Arabfa, a másik pedig Castel Leon várát kezdte ostromolni, Bercsényi biztosította az összeköttetést a két seregrész között, hogy a spanyolok ne tudjanak éket verni közéjük. Feladatát sikeresen teljesítette, a két erődítmény bevétele után újraegyesülő és San Sebastian alá vonuló haderő részeként pedig bekapcsolódott a Vizcayai-öböl partján fekvő város ostromába. Hatheti küzdelem árán, augusztus közepére elfoglalták a fontos kikötővárost, majd újabb három hispán erősség falaira tűzték ki a Bourbonok arany liliomos lobogóját, mire a spanyolok 1720 elején békét kértek. A diadalmas hadjárat után Bercsényi visszatért új hazájába, ám nemsokára Rodostó felé vette az útját.

A francia huszárságtól a tábornoki rangig

Magyarországon Hunyadi Mátyás királyunk hozta létre a huszárságot, hogy jó manőverező képességű, gyorsan mozgó katonai egységeket állítson szembe a fürge török könnyűlovasok, az akindzsik ellenében. Az évszázadok során pedig mind magasabbra nőtt a huszárság harcértéke, beváltak a felderítésben, az ellenséges hadak utánpótlási vonalainak a zavarásában, a gyors rajtaütésekben, várvívások idején a felmentő seregek ellenében biztosították az ostromlók „hátát” (s ha kellett, lóról szállva, ostromlétrákra hágva indultak harcba az erősségek védői ellen). Nyílt csatákban pedig viharos sebességű, elsöprő erejű rohamokat intéztek a szembenálló hadsorok ellen, melyekkel akár el is dönthették egy-egy ütközet sorsát. Franciaországban Richelieu bíboros, kancellár már 1635-ben felhívta királya, XIII. Lajos figyelmét a magyar könnyűlovas kiváló képességeire, a XVIII. század elején pedig a francia hadvezetés úgy döntött, hogy huszárcsapatok felállításával erősíti meg a nyugat-európai ország haderejét. Az 1715-től 1774-ig uralkodó XV. Lajos megbízásából Bercsényi László 1720-ban Rodostóba hajózott, francia szolgálatba fogadta a Rákóczival kibujdosott kurucok megannyi, katonakorba ért fiát, s belőlük szervezte meg a saját huszárezredét, melyet további öt, hasonló egység felállítása követett. Létrehozta a magyar mintára kiképzett francia huszárságot, melynek ő lett a főfelügyelője. Közben 1726-ban feleségül vette a kisnemesi származású Anne-Catherine de Wiet-Girardot, akitől 12 gyermeke született, de csak hat érte meg a felnőttkort.

A Bercsényi által kiképzett könnyűlovasok elsőként a lengyel örökösödési háborúban bizonyíthatták be harci képességeiket. A lengyel rendek franciabarát csoportosulása 1733-ban – I. Szaniszló néven – trónra ültette Poznany vajdáját, Stanislaw Boguslaw Leszczynskit, ám az osztrák és orosz orientációjú rendek ellenkirályt választottak II. Frigyes Ágost szász herceg személyében, akinek a támogatására jelentős császári, cári és szász csapatok hatoltak be az országba. Legyőzték I. Szaniszló jóval kisebb seregét, elfoglalták Varsót, a trónját vesztett uralkodó pedig emigrációba kényszerült. Az Ausztria meggyengítésére törekvő XV. Lajos azonban 1733 októberében hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, francia csapatok keltek át a Rajnán, köztük Bercsényi László huszárjai is, bevették Kehl, illetve Philippsburg kulcsfontosságú erődítményét, visszafoglalták a spanyol örökösödési háborúban elveszített Lotharingiát, a harcok sodrában brigadérossá előléptetett Bercsényi pedig távolabbi portyákra is indult a császáriak ellen. Emellett Franciaország szövetségre lépett a spanyolokkal, valamint az Itália északnyugati részén fekvő Savoyai Királysággal, a szövetséges seregek támadást indítottak a Habsburg-kézen lévő olaszországi területek, az északi Milánói és a déli Nápolyi Hercegség, valamint Szicília ellen. S az 1735. október 3-án aláírt béke értelmében VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király) kénytelen volt lemondani Lotharingiáról, Nápolyról és Szicíliáról. I. Szaniszló nem nyerte vissza a koronáját, de Lotharingia és Commercy hercege lett. Bercsényi pedig megszerezte a tábornoki rangot.

A liliomos marsallbot

1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború. VI. Károly ugyanis 1740. október 20-án fiú utód nélkül hunyt el, trónját legidősebb lánya, Mária Terézia örökölte meg. A Habsburgok nőági örökösödését el nem ismerő I. Károly Albert bajor király azonban szintén jogot formált a császári koronára, s csapataival behatolt Ausztriába, az osztrákok megrendült helyzetét kihasználó poroszok pedig elfoglalták a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb tartományát, Sziléziát. Franciaország szövetséget kötött Károly Alberttel, a Belle-Isle marsall által vezetett francia sereg 1741 nyarán átkelt a Rajnán, s a bajorokkal együtt meghódította Tirolt, Felső-Ausztriát és Csehországot. Bercsényi is több csatában győzedelmeskedett a császáriak fölött, majd részt vett Prága bevételében. A szorongatott helyzetben lévő Mária Terézia a pozsonyi magyar rendi gyűléstől kért támogatást, a Habsburg-hű vármegyei követek, főurak pedig megtették történelmünk egyik legnagyobb ballépését: fegyveres segítséget nyújtottak a nemzetünket elnyomó uralkodóháznak. 1742-ben a bécsi udvar – a Sziléziáról való lemondás árán – békét kötött Poroszországgal, a Német-római Birodalom legtöbb részállama a Habsburgok mellé állt, a következő évben pedig a franciákkal rivalizáló Brit Birodalom is szövetségre lépett az osztrákokkal, angol csapatok szálltak partra a Habsburg-uralom alatt álló Dél-Németalföldön (ma: Belgium), s legyőzték az oda behatoló francia erőket. A császáriak sikeres támadást indítottak Bajorországban és Csehországban, 1745-ben – Károly Albert elhunyta után – az új bajor király különbékét kötött Béccsel, s Prágát is ostrom alá vették a Habsburg-hadak. Az előző esztendőben altábornaggyá kinevezett Bercsényi hősiesen harcolt a cseh főváros megvédéséért, ám a franciák végül kénytelenek voltak feladni a várost, kitörtek a falak közül, s megkezdték a Csehországból való kivonulást, mely a magyar hadvezér kemény küzdelmének köszönhetően szervezetten ment végbe.

Bercsényi is részt vett az Elzászba betört császári hadak visszaszorításában, 1746-ban pedig – más francia csapatokkal együtt – egységei ellentámadásba mentek át Dél-Németalföldön, több erődöt is elfoglaltak, az október 11-i Rocoux-i csatában pedig hatalmas győzelmet arattak a Habsburg-hadak fölött, melyben a magyar altábornagy is nagy szerepet játszott. A diadallal megnyílt az útjuk Brüsszel felé, s el is foglalták a tartomány fővárosát. Ám az angolok újabb csapatokat küldtek Dél-Németalföldre, és megállították a francia előrenyomulást. A magára maradt Franciaország nem volt képes egyedül folytatni a harcot, így 1748-ban, Aachenben aláírták a háborút lezáró békeszerződést, elismerték a Habsburgok nőági örökösödési jogát, s kivonták csapataikat Németalföldről.

1756-ban Mária Terézia császárnő kísérletet tett Szilézia visszafoglalására, ezzel kirobbant a hétéves háború, s a szövetségi kapcsolatok átrendeződésével egy táborba került Franciaország és a Habsburg Birodalom, míg Poroszország szövetségre lépett Angliával. 1758-ban XV. Lajos személyesen nyújtotta át Bercsényinek az arany liliomokkal ékes, kék bársonnyal bevont marsallbotot, s így az idős hadvezér – egyedüli magyarként – megkapta a legmagasabb francia katonai rendfokozatot. Ám hajlott korára hivatkozva, a következő esztendőben nyugdíjaztatta magát. Hosszú, csendes nyugdíjas évek után luzancy-i kastélyában hunyt el 1778. január 9-én. Ám máig az ő nevét viseli az általa alapított, a lovasság felszámolása után ejtőernyős alakulattá átalakított Bercsényi-ezred (franciául: Les hussards de Bercheny, vagyis Bercsényi-huszárok), hivatalos nevén az Első Huszár Ejtőernyős Ezred, Magyarországon pedig a Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj.

(Források: Bajomi Lázár Endre: „Tramontana. Magyar önkéntesek Franciaországban”, Wikipédia)