II. Viktor Emánuel főszárnysegédje

A XIX. század derekán évtizedekre összefonódott a magyar és az olasz szabadságmozgalom, hisz’ mindkét nép polgári és nemzeti fejlődése előtt gátként tornyosult az emberi és közösségi szabadságjogokkal mit sem törődő, a tekintélyelvű társadalmi berendezkedést örök időkre szólónak tekintő Habsburg Birodalom. Nem csoda, hogy 1848–1849-ben olasz légió is küzdött magyar földön, s magyarok is harcoltak a szabad Itáliáért. Az utóbbiak közül Türr István emelkedett a legnagyobb hírnévre.
Átkelés a Ticinón
Thier Jakab bajai vaskereskedő hét gyermeke között – 1825-ben – ötödikként látta meg a napvilágot a kis István, aki 16 évesen belépett a pécsi gyalogezredbe. 1846-ban pedig – immár hadnagyként – egységével Itáliába masírozott, s magyar voltának kihangsúlyozására, ugyanebben az esztendőben Türre változtatta németes hangzású Thier vezetéknevét. Az „olasz csizma” ekkor még több részre volt szétdarabolva. Az északi-északkeleti részeken elterülő Lombardia és Veneto tartományok a Habsburg-fennhatóság „áldásait” „élvezték”, délebbre négy kisebb hercegség ugyancsak a bécsi udvar érdekszférájába tartozott. Az Appennin-félsziget középső részét a Pápai Állam uralta, melynek egyházi-világi vezetője makacsul ellenezte az olasz egységmozgalmat. A börtöneiben folyó kínzásokról hírhedt Nápoly-Szicíliai Királyság pedig Dél-Itáliában tartotta fenn a középkori állapotokat. A Szárdínia szigetére és Északnyugat-Olaszországra kiterjedő Szárd Királyság, más néven Piemont volt az egyetlen alkotmányos berendezkedésű állam, mely hamarosan az olasz egységmozgalom „motorja” lett.
A Lombardiában állomásozó Türr István testközelből tapasztalta meg a bécsi udvar által lelkileg és fizikailag egyaránt elnyomott lakosság nyomorát, mind nagyobb rokonszenvvel fordult a helybeliek felé, s amikor 1848-ban Itálián is végigsüvöltött a forradalmak vihara, már csak a parancs és hűségesküje kötötte az osztrák sereghez. Iszonyodva nézte végig, ahogy Radetzky Habsburg-tábornagy kivégzőosztagai feleségük és gyermekeik szeme láttára lőtték agyon a szabadságharcosokat, nem csoda hát, hogy „égetni kezdte” az egyenruhája. Közben Piemont is a lombardiai forradalmárok segítségére sietett, a szintén a császáriak ellen küzdő, Kossuth Lajos által vezetett Országos Honvédelmi Bizottmány pedig szövetségre lépett a Szárd Királysággal a közös ellenség ellen, s titokban felszólította az Itáliában harcoló magyar katonákat, hogy álljanak át a piemontiakhoz. Sokan eleget is tettek a felhívásnak, köztük Türr, aki megannyi bajtársával együtt 1849-ben átkelt a Ticino folyón, s csatlakozott a túlpartot uraló olaszokhoz.
Akit kétszer is halálra ítéltek
A szökevényeket az osztrákok távollétükben halálra ítélték, s jelképesen mindegyiküket kivégezték (a nevüket tartalmazó táblákat akasztófákra szögezték). A piemontiak viszont századossá nevezték ki Türr Istvánt, aki megalakította a magyar légiót, s nem rajtuk múlt, hogy a Szárd Királyság főerői 1849 márciusában – Novaránál – katasztrofális vereséget szenvedtek, melynek következményeként az olaszok békét kértek a Habsburg Birodalomtól. Németország délnyugati szögletében, a Badeni Hercegségben azonban forradalom tört ki, s a légió – Svájcon át – a forrongó fejedelemségbe vonult, ahol Türrt őrnaggyá, majd ezredessé léptették elő. Gyorsan és eredményesen ütőképes zászlóaljakat szervezett a fegyverforgatás terén teljesen járatlan szabadságharcosokból, s tehetséges hadvezérként több győzelmet is aratott a leverésükre vezényelt porosz csapatok fölött, ám a túlerő a nyár folyamán leverte a felkelést. A magyar légió Svájcba távozott, s tagjai itt értesültek az augusztus 13-i világosi fegyverletételről.
1848–1849 forradalmai véget értek, Türr a szárd kormánytól kapott szerény életjáradékból tartotta fenn magát. 1853-ban azonban kitört a három évig dúló orosz – török (ismertebb nevén: krími) háború, melyben az angolok és a franciák – stratégiai érdekeik védelmében – az Oszmán Birodalom mellé álltak. Türr István – hogy a maga módján visszavágjon a magyar forradalom eltiprásában döntő szerepet játszó cári birodalomnak – brit katonai szolgálatba állt. Ezredesi rangot kapott, s felettesei a két román fejedelemségbe, Havasalföldre és Moldvába küldték lovakat és felszerelést vásárolni. Az osztrák csapatok azonban úgy grasszáltak a fejedelemségek területén, mintha csak hazai földön tartózkodtak volna, s nem törődve azzal, hogy Ausztria és Nagy-Britannia között nincs hadiállapot (Ausztria a konfliktus egész időszaka alatt semleges maradt), katonaszökevényként elfogták, Brassóba hurcolták s kötél általi halálra ítélték a már brit mundért viselő Türrt. Anglia és Franciaország viszont élesen tiltakozott a jogsértő ítélet ellen, I. Viktória, Nagy-Britannia királynője személyesen is szót emelt ezredese védelmében. I. Ferenc József császár pedig a nemzetközi nyomásra meghátrált, s szabadon bocsátotta egykori hadnagyát.
Diadalmas támadás – váratlan fordulattal
Mire Türr István kiszabadult a fogságból, már véget is ért a fölényes angol-francia-török győzelemmel lezárult háború. Hősünk azonban nemsokára ismét a csatatéren mutathatta meg, mit ér egy kiváló képességű magyar katona. Camillo Cavour piemonti miniszterelnök 1858 nyarán, egy titkos tárgyaláson rábírta III. Napóleon francia császárt, hogy segítsen felszabadítani a Habsburgok által uralt itáliai területeket, ám az uralkodó kizsarolta, hogy ennek fejében adják át Franciaországnak az alpesi Savoyai-hercegséget, valamint Nizza kikötővárost. A következő év elején pedig a Kossuth Lajos által irányított Magyar Nemzeti Igazgatóságnak megígérte, hogy a szövetségesek Magyarországot is felszabadítják. Így megannyi magyar emigránshoz hasonlóan, Türr ismét belépett a piemonti hadseregbe, ahol ezredesként, a legendás olasz szabadságharcos, Giuseppe Garibaldi alpesi vadászhadosztályához vezényelték. 1859 áprilisában ki is tört a piemonti-francia-osztrák háború, melyben a hadosztály egy ügyes megkerülő manőverrel, észak felől hatolt be Lombardiába, felszabadította Comót, Bergamót, majd Bresciát, s Türr olyan hősiesen harcolt az ütközetekben, hogy olasz bajtársai a rettenthetetlen magyarnak nevezték el. Nevére leginkább a bresciai csatában szolgált rá, ahol a császáriak megállították zászlóalja első támadását, majd egy bokros lejtőn lefelé nyomulva, a Mella-folyó hídjáig szorították vissza a magyar ezredes egységét, aki ekkor az élre állt, újabb rohamra vezényelte csapatait, s bár egy lövedék belefúródott a bal felkarcsontjába, egészen a győzelemig vezette zászlóalját, s csak az ellenség megfutamodását látva esett össze. Hajszálon múlott, hogy le nem amputálták a karját, ám egy francia katonaorvos sikeresen kioperálta a golyót a csontból.
A diadalmas északi támadás megindulása után, a francia-piemonti főerők is kimozdultak állásaikból, magentai győzelmük után bevonultak Milánóba, Lombardia fővárosába. A Habsburgoktól függő észak- és közép-itáliai hercegségek is felszabadultak, majd Solferinónál, a hadjárat döntő ütközetében a francia-szárd seregek tönkreverték az osztrákokat. III. Napóleon azonban, aki saját céljait elérte, olasz és magyar szövetségesei háta mögött fegyverszünetet kötött I. Ferenc Józseffel. II. Viktor Emánuel szárd uralkodó felvette ugyan az olasz király címet, ám Velence Habsburg-kézen maradt, Magyarország felszabadításának a terve viszont meghiúsult.
1080 ember egy királyság ellen
1860 áprilisában felkelés tört ki Szicíliában, Garibaldi pedig 1080, Észak-Olaszországban toborzott önkéntessel, a legendás vörösinges Ezrekkel – köztük Türrel és sok más magyar emigránssal – Genovából két hajóval elindult a forrongó sziget felé, hogy megdöntsék a Nápoly-Szicíliai Királyságot. Május 11-én a magyar ezredes vezetésével partra szálltak Marsalában, elfoglalták a kikötővárost, az olasz szabadságharcos pedig – hogy törvényerejű rendeletek kibocsátásával elejét vegye az anarchiának – a sziget diktátorává nyilvánította magát. Május 15-én – a hozzájuk csatlakozó felkelőkkel együtt – Catalafimini városka mellett az önkéntesek összecsaptak a királyi haderővel, s jórészt a Türr István által irányított, sikeres szuronyrohamnak köszönhetően, szétverték a túlerőben lévő ellenséges sereget. Garibaldiék a győzelem után a sziget fővárosa, Palermo alá vonultak, s bár a városból kitörő kormánycsapatok visszaszorítottak egy vörösinges zászlóaljat, Türr egy újabb zászlóalj élén a helyszínre sietett, megállította a menekülőket, majd ellentámadást vezényelve, meghátrálásra kényszerítette a királyi egységeket. A szabadságharcosok behatoltak a városba, s háromnapi kemény küzdelem árán felszabadították azt. Garibaldi tábornokká léptette elő a tehetséges magyar tisztet, aki részt vett a messinai győzelemben, két hadosztály élén pedig átkelt a keskeny Messinai-szoroson, s nyomában a többi csapattest is megindult Nápoly felé. A sereg szeptember 7-én bevonult a királyság fővárosába, Türrt pedig Nápoly város és tartomány kormányzójává nevezték ki. Nem sokkal később a hadjárat magyar résztvevőiből megszervezte a magyar légiót, s az elkeseredett küzdelmet hozó október 1-2-i diadalmas volturnói csatában épp a légió szuronyrohama mentette ki szorult helyzetéből a már csaknem bekerített Garibaldit. Az ütközet eredményeként végleg megtört a királyi sereg ellenállása, az elsöpört dél-olasz állam lakói pedig népszavazás útján csatlakoztak az egységes Itáliához.
Garibaldi altábornaggyá nevezte ki Türr Istvánt, akit ugyanebben a rangban vett át az olasz királyi hadsereg, majd hősünk II. Viktor Emánuel főszárnysegédje lett, s 1866-ban Berlinbe utazott, hogy Otto von Bismarck porosz kancellárral együtt megbeszéléseket folytasson az Osztrák Császárság ellen közösen megindítandó háborúról, mellyel a poroszok egyesíteni akarták Németországot, az olaszok pedig fel akarták szabadítani Venetót. Emellett elhatározták, hogy Klapka Szilézia felől, Türr pedig az akkor még magyarbarát szerb fejedelemségből tör be Magyarországra, hogy külföldi támogatással, új szabadságharcot robbantsanak ki. Az 1866-os porosz–olasz–osztrák háborúban a poroszok Königgrätznél tönkreverték a császári sereget. I. Ferenc József békét kért, amit ellenfelei el is fogadtak. Az olaszok visszaszerezték Velencét (1870-ben pedig a Pápai Állam is beolvadt Olaszországba), az új magyar szabadságharc álma viszont ismét szertefoszlott.
Csatornák és közművelődés
Az 1867-es kiegyezés eredményeként Türr István is amnesztiában részesült, visszakapta magyar állampolgárságát, miközben az olaszt is megtartotta ottani magas rangjával együtt. Felismerte, hogy szülőföldjén békés építőmunkára van szükség, ezért vállalatot alapított a bácskai Ferenc-csatorna felújítására és kibővítésére, s az itt elért sikerek után céget alapított a Korinthoszi-csatorna megépítésére is, ám a vállalkozást – gazdasági nehézségek miatt – kénytelen volt eladni egy görög üzleti társaságnak, mely 1890-re fejezte be az általa megkezdett munkát. Szép eredményeket ért el viszont a hazai közművelődés terén. A Budapesten megszervezett Népoktatási Körrel sikeres küzdelmet indított az írástudatlanság felszámolására, s megalapította a Korvina Társulatot, mellyel közérthető nyelven írt, hasznos ismereteket juttatott el a kétkezi dolgozókhoz. 1908. május 3-án, Budapesten távozott a földi világból. (Forrás: Dániel Anna: Így élt Türr István)