Kárpátalján is hódít a Pán Péter-szindróma!

Talán nem kell bemutatnom senkinek Pán Pétert, a soha felnőni nem akaró repülő kisfiút. A tudomány erről a kislegényről nevezte el azt a jelenséget, amikor egy személy eldönti azt, hogy sosem akar felnőni – ez azt jelenti, hogy nem vállalja a felnőtté válás folyamatának velejáróit. Ezek az emberek lesznek a Pán Péter-szindróma áldozatai.

Mára elhúzódni látszik a kamasz-, ill. ifjúkor – egyre több harmincas nő és férfi még mindig otthon, a szülők szárnyának védelme alatt él, és esetleg még mindig tanul. A tudomány intenzív érdeklődést mutat a szindróma „miért”-jei iránt, és persze arra is gondot fordítanak, hogyan lehetne megoldást találni a problémára. A tudósok vizsgálataik alapján azt szűrték le, hogy a szindróma tüneteit leginkább olyan személyek produkálják, akik zárt családi környezetben nőttek fel, és emiatt nehezen, vagy egyáltalán nem megy a fészekből való kirepülés. Az ilyen családoknál gyakori az a jelenség, hogy az utódok – még ha rendelkeznek is munkahellyel – anyagi kiadásaikkal mindig a szülőket terhelik, minden problémájukra tőlük várják a megoldást. Érdekessége még ennek a helyzetnek az, hogy a szülők sem akarják „elveszíteni” csemetéiket – és ez így van jól, minden marad a rendes kerékvágásban. De ez lenne a „rendes kerékvágás”? A világegyetem minden élő szervezete előbb vagy utóbb elkülönül az anya-testtől és egyedül alakítja életét, megpróbál boldogulni a saját erejéből. Természetesen nehéz elszakadni a kényelemtől, és egyedül teremteni meg a kényelmet, de meg kell tenni, hisz ez az élet jól bevált menete.

A Pán Péter szindróma szorosan összefügg a kapunyitási pánikkal (előző írásunk itt olvasható) – függvényei egymásnak. Hogy ezeket elkerüljük, a fiatal generációnak lehetőséget kell adni arra, hogy megismerkedjenek társadalmi helyükkel, és megbarátkozzanak vele. Amíg a fiatalok megszokják a számukra új szituációt és elhiszik, hogy saját erejük is van az élethez, talán találnak is maguknak olyan foglalkozási kört, amit kedvelni is fognak – így már nem fog olyan szörnyűnek tűnni a munka és az ezzel biztosított megélhetés. Minden külső segítség mellett azonban ismernünk kell önmagunkat is, ami sok mértékben megkönnyíti a keresést, mert így, még ha csak körvonalaiban is, de már van elképzelésünk arról, hogy mit akarunk.

Heidegger szavaival élve: „Tudni annyit jelent, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk.”

Kudron Katalin