Miért érzi a szagokat a magyar?

Olvasónk az iránt érdeklődik, miért nincs a magyarban olyan külön ige a szagok érzékelésére, mint a hangok érzékelésére a hall, a fények érzékelésére a lát. Más nyelvekben, mint az angolban vagy a németben vannak ilyenek! Honnan ered a magyarnak ez a hiányossága?

Mónika a Facebookon keresett meg minket kérdésével:

a gazdag, hatalmas szókinccsel bíró Magyar nyelvünkben miért hiányzik egy olyan alapvető, elemi szó, mint a szagolni ige: hallom, látom, „tapintom” és érzem.

Az érzés, az FEELING, mint szomorúság, jókedv, hideg, meleg, fáradtság. Miért van egy olyan elemi dolog, mint a szaglás összekeverve az állapotot jelző érezni szóval? Látom a fényt, hallom a hangot, érzem a félelmet, érzem az illatot?! Miért nem: szaglom az illatot? — angol példa: i smell / német példa: i riehe = ezt a kettőt ismerem, mindkettő önálló, csak a szaglást leíró ige.

Így hát két nyílt kérdésem van: más nyelveket beszélők is meg tudják erősíteni hogy a többi nyelvben van-e saját igéje az „én szaglom az illatot”-nak, valamint hogy miért hiányzik ez a Magyarból?

– Köszönöm –

U.i. a bőrrel tapintani már így is egybemosódik mind a Magyarban, mind az angol/németben a belső érzésekkel: ez furcsaság, viszont itt legalább koherens szokás.

Úgy tűnik, Mónika hisz abban, hogy a magyar nyelv gazdag, hatalmas szókincse van. Hát ugye, attól függ, mihez képest. A csillagok számához képest a magyar szókincs elemeinek száma bizonyára elenyésző. Ilyesféle összehasonlításnak csak a különböző nyelvek között van értelme, de abban a nyelvészek egyetértenek, hogy minden élő, egészséges nyelv szókincsének nagysága – már amennyire ez mérhető – hasonló.

Kétségtelen, hogy Mónika nagyon szereti a magyar nyelvet (a magyar szót következetesen nagybetűvel írja, az angolt vagy a németet még véletlenül sem), mégis a németet vagy az angolt tekinti viszonyítási pontnak: ha az angolban vagy a németben külön ige van a szagok érzékelésére, akkor így kellene lennie a magyarban is. Hogy miért, azt nem tudjuk, hiszen a kérdést fordítva is fel lehetne tenni: minek az angolban és a németben külön ige, ha a magyar jól megvan nélküle? Talán Mónika úgy gondolja, hogy amire egy nyelvben lehet külön szó, arra minden nyelvben érdemes is lennie, hiszen minél több dologra van szó, annál gazdagabb a nyelv… De érvelhetnénk akár úgy is, milyen takarékos egy nyelv, hogy kevés szóval is annyi mindent ki tud fejezni. Vagy éppen mondhatnánk azt, hogy milyen gazdag a magyar nyelv, hiszen az érez szónak mennyi jelentése van, nem kell… Vagy éppen az angolt lehetne lesajnálni azért, mert a to smell azt is jelenti, hogy ‘szagol’, de azt is, hogy ‘szaglik, bűzlik, illatozik’ – lám, a magyar mennyivel gazdagabb, hiszen külön ige van a kettőre!

Mónika kérdését igazán csak akkor érzi igazán jogosnak, ha a szagok érzékelését jelentő igéket más nyelvekből is ki tudjuk mutatni. Ha nem, akkor talán megelégedne azzal a válasszal, hogy ez csupán az angolnak és a németnek egy sajátos tulajdonsága. Talán úgy véli, a nyelvek többsége olyan, amilyennek „lennie kell”, és csak azt kell megmagyarázni, a kisebbség miért olyan. De ha egyszer megtörténhet, hogy egy nyelvvel valami nem stimmel, akkor miért ne történhetne meg ez a nyelvek többségével is?

Ha végiggondoljuk a dolgot, azt a kérdést is feltehetjük, hogy mi szükség van a hall, a lát igékre? Hiszen jól ellennénk akkor is, ha azt mondanánk, hogy érzem a hangot (zajt, zenét, rádiót stb.) vagy a fényt (színt, alakot, tévét stb.)

A fenti esetekben közös, hogy aki így érvel, azt hiszi, hogy van egy „normális” állapot, amilyennek a nyelvnek lennie kell (vagy legalábbis érdemes), és ami ettől eltér, az valamilyen értelemben rossz. Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy egy olyan szép nagy és erős állat, mint az elefánt, miért nem tud repülni, vagy ha a delfin olyan okos, akkor miért nem növesztett magának lábakat. Ezekben az esetekben alaptalan, légből kapott elvárásokat támasztunk a világ jelenségeivel szemben.

Tudomásul kell vennünk, hogy a nyelvek ebben a tekintetben különböznek. Az oroszok például azt is mondhatják, hogy „hallják a szagot” – pontosabban ugyanazt az igét használják a hanghullámok érzékelésének, mint a szagok érzékelésének jelölésére. Mert legfeljebb nyelvtörténeti alapon, a rokon nyelvek és a nyelvváltozatok alapján mondhatjuk meg, hogy az elsődleges jelentés a hangok érzékelése, a szagok érzékelése másodlagos.

Hasonló a helyzet a magyar érez esetében. Mónika biztos benne, hogy ez elsődlegesen a „szomorúság, jókedv, hideg, meleg, fáradtság” tudatosulását jelenti. Talán öntudatlanul is érzi, hogy az ige az érint, (hozzá)ér, érkezik stb. igékkel van kapcsolatban, tehát eredetileg a tapintással való érzékelést jelölte. Azt azonban nem veszi észre, hogy a fáradtság, de különösen a szomorúság és a jókedv érzékelése már ugyanúgy e jelentés kiterjesztése, mint a szagokra való kiterjesztés.

A kérdésre tehát a tömör válasz: csak. A nyelvek különbözőképpen osztják fel a valóságot, az egyes szavak jelentése különböző „szélességű”, „tágasságú” lehet, illetve az egyes nyelvek különböző jelenségekre alkalmaznak külön szavakat. Hogy az egyes nyelvekben miért éppen erre vagy arra van külön szó, arra nincs igazi magyarázat.

Forrás: nyest.hu