Myadue = Hajnalcsillag

A 6718 km hosszú Nílus Földünk leghosszabb folyama, mely Egyiptom északi részén széles deltát képez, s két ágra szakadva hömpölyög bele a Földközi-tengerbe. „A történetírás atyja”, a Kr. e. V. században élt ógörög Hérodotosz – különböző híradások alapján – már két és félezer éve leírta, hogy a folyó Afrika belsejében, az ún. Hold-hegyeknél, három tóból ered, viszont e földrajzi pontokat sokáig nem sikerült beazonosítani. A forrásvidék felkutatásában azután kimagasló érdemeket szerzett az egyetlen magyar földrajzi felfedezőnő: Sass Flóra.

Akit a rabszolgapiacon fedezett fel egy majdani felfedező

Mivel végrendeletében úgy rendelkezett – nem tudni, miért –, hogy minden személyes iratát égessék el, ma sem lehetünk biztosak születése pontos dátumában. Önmaga 1841. augusztus 6-át nevezte meg világrajövetele napjaként, más források szerint viszont 1842-ben látta meg a napvilágot a székelyföldi Háromszéken, talán Sepsiszentgyörgyön, kisbirtokos nemesi famíliában. Még csak hat- vagy hétéves volt, amikor 1848 őszén szüleit és fivéreit lemészárolták az elvakult dühvel az erdélyi magyarokra, székelyekre rontó, a szó legszorosabb értelmében véreskezű, Habsburg-párti román felkelők. A kislány Isten után csak emberséges és talpraesett román dajkájának köszönhette életben maradását, aki fanatikusan magyargyűlölő „nemzettársai” előtt a saját gyermekének vallotta a lánykát, megmentve őt azok fegyvereitől.

A vész elmúltával a kis árvát magához vevő, jószívű asszony szolgálónő lett az örmény Finnián-családnál, melynek feje Bem tábornok katonájaként küzdötte végig az erdélyi hadsereg csatáit, s helytállása jutalmaként őrnagyi rangig emelkedett. A bukás után azonban neki is menekülnie kellett, vele tartott a családja, a kis Flóra, s vélhetően a szolgálónő is. Több ezer sorstársukhoz hasonlóan ők is délnek vették az irányt, átlépték az Oszmán Birodalom határát, és megérkeztek az emigránsok első nagy megállóhelyére, az akkor még a török uralmat „élvező” Bulgária egyik, Duna-parti városába, Vidinbe, ahol Sass Flórának nyoma veszett. Vélhetően az akkor már illegális, de még mindig virágzó rabszolga-kereskedelem hálójába került. Mindenesetre – mint később látni fogjuk – minden jel szerint rabszolgaként élte le élete következő tíz évét.

Itt lép be a képbe egy kalandos életű angol férfi, a gazdag és népes londoni kereskedőcsaládból származó, 1821-ben született Samuel White Baker. A vasútépítő mérnöki diplomát szerzett gentleman első házasságkötése után hitvesével Mauritiusra, majd az angol koronához tartozó Ceylon szigetére költözött, ahol ültetvényes mintagazdaságot hozott létre. A rettegett sárgaláz azonban elvitte feleségét, s az özvegy – négy gyermekével együtt – visszatelepült Londonba. Vasútépítő mérnökként dolgozott, majd indiai barátjával, Duleep Singh maharadzsával együtt 1858–1859 telén nagyszabású Duna-menti vadászkirándulásra indult. Pesten hajót béreltek, s azzal folytatták útjukat, ám januárban Vidinnél a jég megállította a gőzöst. Kényszerpihenőjük során az egyik helyi „látványosságot”, az illegálisan működő, de mindenki által ismert rabszolgapiacot is felkeresték, ahol Bakert azonnal lenyűgözte egy 17-18 év körüli, gyönyörű, kék szemű rabszolgalány látványa, akiért a legmagasabb árat kérték az élő emberhús piacán. Ő volt Sass Flóra, akit Samuel azonnal megvásárolt, felszabadított, majd feleségül kért. A lány a mintegy húszéves korkülönbség ellenére is beleszeretett a férfiba, igent mondott, s immár Mrs. Florence Bakerként indult el – férje oldalán – egy új úti cél: Afrika felé.

Ketten az Albert-tó fölé magasodó gránitsziklán

Bakert már korábban is vonzották a felfedezőutak, s miután hírül vette, hogy a Nílus-forrás felkutatására induló honfitársai – John Hanning Speke és James Augustus Grant – elvesztek Afrika belsejében (már jó ideje nem érkezett róluk híradás), elhatározta, hogy felkutatja a két britet, s jó eséllyel a hatalmas folyó forrását is. 1861 tavaszán saját pénzén felszerelt egy expedíciót, s Kairóban hajókra szállva, megindultak felfelé a Níluson. Vele tartott ifjú hitvese, s nemcsak mint útitárs, hanem mint első számú bizalmasa, a kutatóút egyik vezetője is, akit maga a szerelmes férj „miniszterelnökének” nevezett – tréfásan – egyik levelében.

Bennszülött kísérőik két ízben is fellázadtak ellenük, és csaknem megölték őket, de a nemcsak vonzó külsővel, hanem diplomáciai érzékkel, bátorsággal és jó érvelőképességgel is megáldott Flóra meggyőzte a lázongókat, hogy folytassák az utat. És magát sem kímélte, míg trópusi hőségben, embert próbáló terepen, fehér kutatók által még nem járt bozótos szavannákon törtek utat maguknak az ismeretlen felé. A nemcsak csinos, de egyúttal sportos és erős fiatalasszony – aki egyaránt megülte a lovat, a tevét és a szamarat, s a revolverrel is jól bánt – a csak gyalogszerrel járható vadonban férje oldalán gyalogolt, töltényeket cipelve, egyvégtében megtéve akár 16 mérföldet is. Gonokoró faluban rátaláltak a már teljesen elcsigázott Spekre és Grant-re, akik jórészt Sass Flóra gondoskodásának köszönhetően erősödtek fel. Örömmel újságolták, hogy megtalálták a Nílus forrását, ahol az kifolyik a hatalmas Viktória-tóból. Nem tudták viszont követni a vízfolyást, az ún. Kivira- vagy Somerset-Nílust egészen Gonokoróig, így Baker hitte: számukra is terem még babér. A bennszülöttektől is hallott egy másik, nagy, a nyugati tudomány által ismeretlen tóról, s gondolta, hogy az lesz a Nílus másik forrástava (ugye, Hérodotosz három forrástóról írt). Folytatták hát a roppant hosszú, s a térkép újabb és újabb „fehér foltjait” eltüntető felfedezőutat, melynek utolsó, 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó szakaszát már betegen, de csakazértis szívóssággal tették meg, s 1864. március 14-én szemük előtt kitárult egy 161 km hosszú, 32 km széles, 51 méter legnagyobb mélységű, hatalmas, ismeretlen tó.

„A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk (I. Viktória – L. M.) elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert-Nyanzának neveztem el (a Nyanza bennszülött elnevezés – L. M.)… – írta naplójába Samuel Baker. – A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt.” Emellett egy zuhatagot is felfedeztek, mely a Kivira- vagy Somerset-Nílus Albert-tavi torkolata fölött szakad alá partjai között, s Murchison-vízesésnek nevezték azt el. (Később – más kutatók – felfedezték a Nílus harmadik forrástavát és további két forráságát.)

Ünnepelt felfedezőkként tértek haza Nagy-Britanniába, mely Sass Flórának második hazája lett. A királynő lovaggá ütötte az immár sir Samuel White Bakert, akinek hitvese lady Baker lett.

Ha fésülködött, csődület támadt körülötte

Ez idő tájt Egyiptomban már egyre erősödött az angol befolyás, miközben az ország – mind gyengébb mértékben – még az Oszmán Birodalomhoz tartozott, s 1871-ben Baker az Oszmán Birodalom hadseregének vezérőrnagyi rangját elnyerve, az egyiptomi alkirály megbízásából, 1700 egyiptomi katonával elindult felfelé a Nílus mentén, hogy felszámolja a folyón zajló rabszolga-kereskedelmet, bekapcsolja a forrásvidéket a világkereskedelem vérkeringésébe, és meghódítsa a területet Nagy-Britannia számára. A nemzetközi kapcsolatok és a politika már akkor sem voltak egyszerűek. A fejlődésükben visszamaradt régiók meghódítását a korabeli nyugati világban a civilizáció terjesztésének tartották, ma az afrikaiak őseik leigázásaként tekintenek a történtekre, s bizonyos mértékben mindkét megállapítás igaz.

Sass Flóra elkísérte férjét a veszélyes expedícióra, s utóbb kordokumentummá vált naplójában „alulnézetből” örökített meg egy XIX. századi gyarmati expedíciót. Gőzhajókkal vágtak neki az útnak, s amerre elhaladtak, igyekeztek felszámolni a rabszolga-kereskedelmet, ám tervüket csak részben sikerült elérniük. Majd megérkeztek a meghódításra kiszemelt Unyoro Királyságba (a terület ma Ugandához tartozik), s székhelyén, Masindiben a vezérőrnagy tárgyalni kezdett az uralkodóval, Kabba Regával, aki leginkább két dolgot kért: politikai ellenlábasa, Rionga megölését, illetve pálinkát. Az utóbbit megkapta, az előbbire Baker nem hajlott. Az expedíció vezetője – minden eshetőségre felkészülve – erődöt építtetett, s a későbbi események őt igazolták. Baker születésnapján a király mérgezett pálmabort ajándékozott a katonáknak, akik közül több mint negyvenen nagyon rosszul lettek. A felfedező-gyarmatosító parancsnok hánytató borkőport adott be nekik, amitől jobban lettek, ám közben egy orvlövész rálőtt Bakerre, s bár nem talált, perceken belül néger harcosok tömege támadta meg az erődöt. Sokuk lőfegyverrel is rendelkezett, ám a harcedzett és jobban felszerelt egyiptomiak visszaverték a rohamot, akárcsak öt nap múlva a második támadást is. Ezek után viszont csak úgy foglalhatták el az országot, ha báburalkodóként trónra emelik a király ellenlábasát. Így nekivágtak a Rionga székhelyére vezető útnak, miközben az ösvény két oldaláról, a szavanna magas fűtengeréből újabb és újabb lándzsák csapódtak a menetelők mellett a földbe – vagy a katonák testébe. Természetesen ők is vissza-visszalőttek, de csak több mint egyhónapos kínkeserves menetelés után érték el Rionga székhelyét, akit (báb)királlyá tettek, míg Kabba Rega elmenekült az országból.

Megjegyzendő, hogy a Nílus-menti bennszülöttek igen tisztelték, sőt csodálták Sass Flórát, a szemükben hatványozottan különleges szépségű, bátor és jószívű asszonyt. Amikor a szálláshelyeként kijelölt kunyhóban reggelenként kifésülte hosszú, hullámos haját, egész csődület verődött össze szálláshelye előtt, hogy gyönyörködjenek a számukra különleges látványban, s Myadue-nak, vagyis Hajnalcsillagnak nevezték el a magyar felfedezőnőt.

Az expedíciót követően Bakerék Délnyugat-Angliában, Devonshire grófságban, Sendford Orleightban telepedtek le, s már csak vadászatok kedvéért hagyták el otthonukat. Samuelt 1893-ban vitte el egy szívinfarktus, felesége pedig 1916. március 11-én követte őt a minden élők útján. Naplója – melyben leírta utazásaik történetét – csaknem egy évszázadig porosodott a padláson, míg fel nem fedezték. A becses dokumentum minden más írástól hitelesebb és életközelibb képet nyújt a XIX. század második felének Afrikájáról, a bennszülöttek mindennapjairól, a felfedezésekről és a gyarmatosításról. (Forrás: Wikipédia.)