Napsugarak a péterfalvi kultúrházban – Születésnapot ünnepeltek a hagyományőrzők

Immár ötödik alkalommal szervezte meg Kokas Erzsébet és a Kokas Banda a Napsugár Hagyományőrző Napokat Tiszapéterfalván augusztus 2. és 4. között.
A Napsugár Hagyományőrző Gyermekcsoport vezetői és az általuk meghívott előadók ezúttal mintegy hatvan gyerkőccel foglalkoztak. A résztvevők főleg környékbeliek voltak, de érkeztek gyerekek a magyarországi Tarpáról és Fehérgyarmatról is. A záró programot, egyben szülinapi mulatságot a helyi kultúrházban tartották augusztus 4-én.
Családias hangulat uralkodott ezen az estén az ütött-kopott falak között. Nem véletlenül: a Kokas család és zenésztársaik a legkisebbektől, a „kisnapocskáktól” a tini korosztályig mindenféle korú gyermekkel foglalkoznak. Vallják: a totyogók, óvodások a kezdeti szégyenlősség után hamar ráéreznek a zene, a tánc, a ritmus harmonikus egységére. Ahogy cseperednek szép lassan, természetes módon lesznek ők is napsugarasok, közösséget találva, tartást, kultúrát tanulva. Az idei tábor résztvevői közül sokan már az első alkalommal is itt voltak. Az oktatók, a budapesti Tündik Tamás, a marosvásárhelyi Samu Janka Tímea és a szintén budapesti, kárpátaljai születésű Molnár Balázs ugyancsak évek óta segítik munkájukat. Az idei táborban moldvai játékokat és táncokat, valamint mezőségi – magyarpalatkai és széki – táncokat tanultak a résztvevők. A napsugarasok nem az azonnali eredményért, a csillogásért tesznek elsősorban: a székit második, a magyarpalatkait immár harmadik éve, apránként, de következetesen tanulják. Szükség is van a komoly munkára, hiszen a székely táncokat a mi vidékünk szülöttének nem is olyan könnyű elsajátítania.
Kokas Erzsébet köszöntőjében rámutatott: habár kemény munka folyt a próbákon, és rengeteg színes programban – kézműveskedésben, sportban – volt része a gyerekeknek, a tábor nem jöhetett volna létre a napsugarasok szülei nélkül. Hiszen a rendezvény költségeit gyakorlatilag ők állták, számos család pedig a vendégek elszállásolásában is részt vállalt.
Míg néztem a gyerekeket és kísérőiket, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a csapat valóságos nagycsaláddá vált. Érezhető, látható volt a gyerekek, a Kokas Banda és az oktatók, „Tamás bácsiék” közötti szeretet. A kisgyerekes szülők a kultúrház hátsó részébe gyűltek, ahol a legapróbbak időnként bizony elég hangosak voltak – mégsem zavart ez senkit a műsor nyomon követésében. A nagyobb táncosok nem félretolták, hanem kézen fogták, és táncba vitték „lábatlankodó” kistestvérüket, akik bizony szintén ott akartak lenni a zenés forgatagban. Végül pedig senki sem maradt ülve – a záró táncot ki-ki édesapjával, édesanyjával járta, szélesen mosolyogva, megállapítva: „Ezt otthon még gyakoroljuk!”
A szülinapi ünnepségről nem hiányozhatott a torta sem: miután mindenki kellőképp kitáncolta magát, gyorsan el is fogyott a méretes, habos édesség. E sorok írója pedig hazafelé tartva elégedetten nyugtázta, hogy a tiszaháti faluban virágzik a hagyományápolás, és növekszik az utánpótlás.

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma