Szablyával és pennával az oszmán félhold ellen

Történelmünk két, nagy hírnevet szerzett Zrínyi Miklóst ismer, akik a nemzetünk puszta fennmaradását veszélyeztető „török világban” példát mutattak hazaszeretetből, abból, hogy egy széttépett országban is, túlerő ellenében is vállalni kell a harcot. Mert tudták: ha nem küzdünk – elveszünk.
Mindkettőjük kitűnő katona volt: az 1508-ban született gróf Zrínyi Miklós horvát bán 1566-ban utolsó szívdobbanásáig védte Szigetvárt a szultáni sereg ellenében. Dédunokája, az ugyancsak horvát báni méltóságra jutott Zrínyi Miklós pedig kiváló barokk költőként, katonai szakirodalmunk megteremtőjeként s a XVII. század egyik legtehetségesebb magyar hadvezéreként vonult be históriánkba.

Korai árvaság, gyors felnőtté érés

A költő és hadvezér Zrínyi Miklós 1620. május 1-jén látta meg a napvilágot Zrínyi György és Széchy Magdolna idősebbik fiaként, a különböző kutatások szerint a csáktornyai vagy az ozalyi várban. Öccse, Péter megszületése után viszont édesanyjuk hamar távozott a földi világból, 1626-ban pedig édesapjuk is elhunyt, így a korai árvaságra jutott testvérek helyett gyámjaik vezetése alá került a hatalmas Zrínyi-birtok, rokonuk, a németújvári várat uraló Batthyány Ferenc felesége, Poppel Éva pedig vállalta a gyermekek nevelését. Elemi fokú oktatásukat házitanítók végezték Csáktornyán és Németújváron, majd a testvérpár a Grazi, valamint a Nagyszombati Kollégiumban, 1634-től pedig a Bécsi Egyetemen folytatta tanulmányait. Miklós azonban 1637 januárjában hazatért, s átvette a csáktornyai uradalom irányítását (a családi birtok ozalyi központú, déli részét átadta Péternek). Ekkor még csak 17 éves volt, ám a kiváló iskolákban tanult, képzett, korán érő fiatalember talpra állította a rosszul gazdálkodó gyámok által lezüllesztett birtokát, Csáktornyán pedig nagyarányú építkezésbe kezdett. Új-olaszbástyák felépítésével jóval védhetőbbé tette a várat, s a megerősített falak oltalmában kupolákkal, barokk sisakos tornyokkal ékes, pompás palotát emeltetett.

Csaták és versek

A Muraköz – Csáktornyával s többi várával együtt – a végvárrendszer fontos, délnyugati láncszeme volt. Ám annak ellenére, hogy a törökök rendre betörtek a területre, az 1618-tól 1638-ig tartó harmincéves háborúba belebonyolódott Habsburgok (akik csak mellékesen voltak magyar királyok) az oszmánokkal 1606-ban megkötött béke mindenáron való fenntartása érdekében megtiltották a válaszcsapásokat. Noha a végvári katonaság éppen az aktív védelemmel, a hódoltsági területekre való betörésekkel tarthatta féken az oszmánokat. Csáktornya ura látta, hogy a hódoltsági területek és a Királyi Magyarország határfolyójának számító Mura mellékéről – az állandó életveszedelem miatt – mint menekül távolabbi területekre a lakosság. S mivel a császári udvar Zrínyi kérvényei ellenére sem engedélyezte a szükséges katonai akciókat, ezért a saját kezébe vette a terület védelmét. Végvári vitézeivel, valamint kiváló katonákká kiképzett magyar és horvát jobbágyaival visszaverte a Dél-Dunántúl legfontosabb oszmán erősségéből, a kanizsai várból indított támadásokat, a Bécsből kapott, tiltó rendelkezések ellenére többször is betört a török területekre, hogy elvegye ellenségei kedvét a maradék magyar területek pusztításától, és sokkal biztonságosabbá tette a muraközi lakosság életét.

Ezekben a végvári harcokban kezdte kijárni „a hadak iskoláját”, majd III. Ferdinánd császár és magyar király parancsára 1642-ben, 1643-ban és 1644-ben részt vett a katolikus, illetve a protestáns hatalmak között dúló harmincéves háborúban a katolikus Habsburgok oldalán a protestáns svédek és erdélyiek ellen. Megtanulta, miként lehet nagyobb egységek bevetésével hadműveleteket vezetni, csatákat vívni, de egyre jobban elhidegült az udvartól, mely tizedrangú problémaként kezelte a török elleni harc kérdését, s felismerte, hogy Béccsel ellentétben éppen az Erdélyi Fejedelemség védi a magyar érdekeket. Hazatért Csáktornyára, s a török elleni végvári harcok közepette felébredt benne a költő. Beleszeretett a prauneki várúr, Draskovich Gáspár lányába, Mária Euzébiába, akihez lírai versek egész sorát írta, melyekben Violának nevezte kedvesét. Költeményeiben őszintén, tiszta hangon írt a szerelem megéléséről, s miután a lány kezét nyújtotta Zrínyinek, 1646. február 11-én a prauneki várban meg is tartották az esküvőjüket. Közben, 1645 őszén megkezdte élete főműve, a remekül megszerkesztett, a népköltészet több elemével gazdagított, veretes nyelvezetű eposz, a Szigeti veszedelem megírását, melyet a következő év tavaszára már be is fejezett. S benne nemcsak dédapjának és katonáinak állított emléket, de látva az Oszmán Birodalom gyengülését, a fizikailag elbukó, de erkölcsi győzelmet arató szigetvári vitézek példájával igyekezett rádöbbenteni nemzetét, hogy a hajdani hősökhöz hasonló bátorsággal és szervezettséggel harcolva igenis ki lehet verni a törököt Magyarországról.

1650-ben – alig négyévi házasság után – elhunyt a szeretett hitves, a gyászoló férj pedig két elégia megírásával búcsúzott el feleségétől, majd a következő évben kiadta az Adriai tengernek syrenaia című verseskötetét, melyben az említett elégiákon kívül egybegyűjtötte Mária Euzébiához írt szerelmi tárgyú költeményeit, több epigrammáját, egy verses imádságát, valamint a Szigeti veszedelmet. A tragédia után pedig újból sikerült megtalálnia a boldog szerelmet második felesége, a német származású, bécsi születésű, ám férje mellett magyarul is megtanuló Lőbl Mária mellett.

Diadalok – és megdöbbenés

1648-ban véget ért a harmincéves háború, a Habsburgok azonban semmi jelét sem adták annak, hogy fel akarnák szabadítani Magyarországot, így a bennük végleg csalódott Zrínyi Miklós – akit időközben Zala és a vele névleg egyesített, gyakorlatilag viszont oszmán uralom alatt lévő Somogy vármegyék főispánjává, majd horvát bánná neveztek ki – a Mátyás király életéről való megemlékezések c. államelméleti művében kifejtette programját az önálló nemzeti királyság visszaállítására. Titkos levelezésbe kezdett II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel, hogy Erdély és a Királyi Magyarország egyesítésével verjék ki a törököt, s szabad királyválasztással emeljék trónra a leendő nemzeti uralkodót. Egyik legjelentősebb művében, az 1660-ban papírra vetett Az török áfium ellen való orvosságban (áfium – ópium, méreg – L. M.) pedig ismét hitet tett amellett, hogy csak saját erőnkből, a magyarság összefogásával lehet felszabadítani a hazát, mert ha egyszer mégis a Habsburgok verik ki a törököt, akkor maguknak is tartják meg Magyarországot. S ezek látnoki szavak voltak… Művében az állandó hadsereg felállítását jelölte meg az egyik legfontosabb célként – más, hadtudományi műveiben is részletesen kifejtette, miként lehet létrehozni egy modern, ütőképes haderőt –, s ennek ellátása végett szükségesnek találta a nemesség áldozatvállalását. Hamarosan viszont nem elméleti, hanem gyakorlati síkon kellett bebizonyítania, miként lehet eredményesen harcolni a törökök ellen.

1663-ban az Oszmán Birodalom új hadjáratot indított a maradék magyar területek, távlati célként pedig Bécs elfoglalására. A Köprülü Mohamed nagyvezír vezette fősereg a Duna mentén északnak hatolt, s elfoglalta az egyik legfontosabb északnyugat-magyarországi erősséget, Érsekújvárt. A szeptemberben a magyarországi hadak főparancsnokává kinevezett Zrínyi Miklós viszont a Vágnál sikeresen visszaverte a túlerőben lévő ellenség támadását, s máig tisztázatlan, hogy eredményei ellenére miért váltották le tisztségéből. Visszatért a Muraközbe, s a Mura és a Dráva összefolyásánál önerőből emelt, korszerű erősség, Új-Zrínyivár falainál november 27–28-án fényes győzelmet aratott a Muraköz kulcsát elfoglalni igyekvő, nagy túlerőben lévő török-tatár csapatok fölött. Jellemző Zrínyi hadvezéri képességeire, hogy a csata első napján, szorongatott helyzetben rohamra vezényelte seregét, mellyel tökéletesen meglepte s menekülésre kényszerítette az ellenség első hullámát. A törökök ezt követően erősítést vetettek be, ám a magyarok a nap hátralevő részében, majd a rákövetkező éjszakán keményen állták a sarat, s hajnal előtt az oszmánok visszavonultak.

1664 januárjában pedig magyar, horvát és német birodalmi hadak élén, a legkeményebb télben támadást indított a Dráva mentén, mélyen behatolva a hódoltságba. Január 21-én elfoglalták Bercencét, néhány nap múlva Babócsa és Barcs várát, felszabadították Pécset, s megindultak a török utánpótlási vonalat biztosító eszéki Dráva-híd ellen. Felperzselték a hidat védő két várat, legyőzték a fontos stratégiai célpontot őrző tatár hadat, felégették a hidat, február 12-én pedig Segesd várát is bevették. A diadalmas hadjárattal Zrínyi megszakította az oszmánok utánpótlási vonalát, s lehetővé tette a fontos török végvár, Kanizsa gyors elfoglalását. Ám a Habsburg-udvar tehetetlenkedése miatt csak májusban kezdték meg az ostromot, s mivel az ellenség helyreállította a hidat, a téli szállásra vonult nagyvezír pedig Kanizsa felmentésére indult, a bécsi haditanács elrendelte az ostrom abbahagyását. A birodalmi hadak – a velük tartó magyar egységekkel és az átmeneti keresztény összefogás jegyében hazánkba vezényelt francia csapatokkal együtt – csak az osztrák örökös tartományok határán, Szentgotthárdnál vették fel komolyan a harcot, s augusztus 1-jén döntő vereséget mértek Köprülü Mohamed seregére. Mindenki arra várt, hogy most végre megindul a felszabadító hadjárat, ám nyugati érdekeltségeik miatt a Habsburgok Vasváron szégyenletes békét kötöttek az oszmánokkal, mely török kézen hagyta a megszállt magyarországi területeket, várakat.

A rejtélyes vadászbaleset

Magyarországon érthető felháborodást keltett, hogy az udvar ennyire semmibe veszi nemzetünk érdekeit. Zrínyi Miklós pedig titokban tárgyalni kezdett a Habsburgok legnagyobb ellensége, XIV. Lajos francia király megbízottjaival, melyekről a császári besúgók is tudomást szerezhettek. 1664. november 18-án azután a bán – vendégeivel – vadászaton vett részt a kursaneci erdőben. Már hazatérőben voltak, amikor a házigazda egyik vadásza, Póka hírül hozta, hogy megsebesített egy vadkant, mire a szenvedélyes vadász, Zrínyi Miklós Pókával együtt elindult a sűrűbe. Hogy ezután mi történt, arról csak az egyik vendég, Bethlen Miklós visszaemlékezéseiben olvashatunk. Ezek szerint a házigazda után ment egy Mailani nevű olasz nemesifjú, Zrínyi egyik kapitányának, Guzicsnak az öccse, az inasa, valamint Zrínyi Angelo nevű olasz inasa. Azután Guzics öccse a vendégekhez rohant azzal a hírrel, hogy nagy baj történt. A Zrínyi után sietők szerint először Mailani ért a vadászbaleset színhelyére, arccal a földön találta a házigazdát, s a hátán a vadkant. Rálőtt, mire az állat elrohant. A fiatalabbik Guzics és Angelo ezután ért oda, s szerintük a bán akkor még élt, vadkantámadásról beszélt, majd elvérzett. Mire Bethlen odafutott, a bán pulzusa már gyengén vert, majd rövidesen elhunyt. Három sebet látott a fején, s mint leírta, csodálkozott azon, hogy Zrínyi sem a puskáját, sem a vadászkését nem használta. Mi történhetett? Ha egy vadkan támad, előbb a lábán sebesíti meg az embert, s csak a földön fekvő áldozat szerezhet sebeket a fején. És miért nem védekezett? Volt-e ott egyáltalán vadkan, vagy megszervezett s meglepetésszerűen lezajlott merénylet történt? Akkoriban még nem végeztek törvényszéki vizsgálatot, nem tudjuk, agyar, vagy orgyilkos(ok) szúrófegyvere(i), vagy lövések végeztek vele. Csak kérdőjelek maradtak… (Forrás: Türkés Tibor: Így élt Zrínyi Miklós)