Sziget – több mint hatezer ősi kőtoronnyal

Az Appennini-félszigettől 200 kilométerrel nyugatra, Tunéziától 184 kilométerrel északra egy 24 090 négyzetkilométer kiterjedésű földség, Szardínia szigete emelkedik ki a Földközi-tenger habjaiból. A legközelebbi szárazulattól, Korzika szigetétől a legkeskenyebb részén a 12 km széles Bonifaciói-szoros választja el a hegyes-völgyes földdarabot, ahol több mint hatezer jellegzetes, csonka kúp alakú kőtorony őrzi egy rég letűnt világ emlékeit.
Szardínia ősi lakossága az Ibériai-félszigetről, Korzikáról, Itáliából, a Földközi-tenger keleti medencéjében húzódó Kükládok szigetcsoportjáról, valamint Krétáról bevándorolt népelemek egybeolvadásából született meg. S bár a sziget mai lakói az olaszhoz közel álló újlatin nyelvet, a szárdot beszélik, a genetikai vizsgálatok tanúsága szerint egyetlen környező szárazföld lakóival sem állnak rokoni kapcsolatban. Ősi, szülőföldjükről mára eltűnt népek keveredése hozta hát létre a szárd népet.
Szardínia legkorábbi, a Kr. e. II. évezred első felében felvirágzott kultúrája – a régészeti leletek tanúsága szerint – éppúgy kapcsolatban állt az Ibériai-félszigettel és Dél-Franciaországgal, mint Itáliával, sőt a Kükládokkal is. Az ebből az időszakból fennmaradt szardíniai edények a Pireneusok, illetve Franciaország délnyugati vidékein feltárt, azonos korú poharakra hasonlítanak. Ugyanakkor olyan, kőből faragott termékenységi bálványszobrocskákra is bukkantak a szigeten, melyek a Kükládokon fellelt, női alakokat formázó termékenységi idolokra hajaznak, s arra utalnak, hogy Szardínia művészeti és vallási kapcsolatban állt a Krétáról kisugárzó minószi civilizációval, talán ugyanazt az anyaistennőt imádták itt is, ott is.
Ez az ősi kultúra azután Kr. e. 1500 körül lehanyatlott, hogy átadja helyét egy újabb civilizációnak, melyet a nuraghéknak nevezett, sajátságos kőtornyokról nuraghe-kultúrának nevezünk. A nuraghe szó eredete máig sem pontosan ismert, a legvalószínűbb magyarázat szerint a szárd „halom” jelentésű szóból származik. A legtöbb torony hatalmas, gyakran nyers, faragatlan kőtömbökből kiképzett emelvényen magasodik az ég felé. Magukat a tornyokat is jókora, szabálytalan alakú kőtömbökből építették meg, szorosan egymás mellé rakva a tömböket. Habarcsot nem használtak. Az egymás fölötti kősorok egyre kisebb sugarú köröket zárnak közre, így a nuraghék felfelé egyre karcsúsodnak. Tetejüket álboltozat fedi. Átmérőjük az alapoknál eléri a 30–50 métert, a falak vastagsága pedig a 4 métert, tehát tekintélyes nagyságú építményekről van szó. Általában stratégiai jelentőségű pontokon: magaslatokon, illetve völgyek bejáratainál állnak, s e töméntelen, védelmi célból emelt építmény arra utal, hogy gyakoriak lehettek a háborúskodások a különböző törzsek között.
A tornyok falának a belső oldalán lépcső vezet a tetőre, illetve az emeletes nuraghék esetében az egymás fölötti épületszintekre is, s az építmények az évszázadok folyamán jelentős fejlődésen mentek át. Az első tornyok egyetlen, kör alakú helyiségből álltak, a falak belső oldalán pedig mélyedéseket vájtak a földbe, így alakították ki a fekvőhelyeket. Kr. e. 1000 körül azután föníciai hajósok kötöttek ki a sziget partjain, felfedezték Szardínia értékes bányakincseit, kereskedőtelepeket alapítottak a partvidéken, s virágzó kereskedelmet folytattak a bennszülöttekkel. Ennek következtében a törzsek vezetői egyre nagyobb gazdagságra tettek szert, a föníciaiakkal való érintkezésük eredményeként szellemi színvonaluk is emelkedett, s egyre bonyolultabb építményeket emeltek. A meglévő tornyokra emeleteket húztak, a korábbi nuraghék köré újabb tornyokat építettek, így egész toronycsoportokat hoztak létre, melyeket olykor külső fallal vettek körül. Például a Sant’Antine nuraghe esetében a Kr. e. IX. században egy korábbi építmény fölé háromemeletes tornyot emeltek, száz évvel később pedig három, újabb nuraghe falait húzták fel a meglévő mellé, s fallal kapcsolták össze az építményeket, s egy zárt belső udvart alakítottak ki. Még bonyolultabb a Barumininél álló építmény. Ennek közepén egy eredetileg 17 méter magas nuraghe magasodik, melynek alapjai talán a legkorábbi építési korszakból származnak. A Kr. e. VIII. században azután négy tornyot emeltek a központi nuraghe köré, s a külső tornyokat kőfalakkal kapcsolták össze. Alig száz év múlva pedig megerősítették a védőfalat, illetve külső védelmi gyűrűt hoztak létre: újabb tornyok sorát emelték az épületkomplexum belső magva köré, s azokat falakkal kapcsolták egymáshoz, illetve néhány, korábban épített, addig magányosan álló nuraghéhoz.
Az építmények így egyre jobban védhetőkké váltak, a Kr. e. VI. században pedig már azért építették a mind bonyolultabb épületkomplexumokat, hogy az észak-afrikai föníciai kolóniából földközi-tengeri nagyhatalommá váló Karthágóból érkező hódítók ellen védekezzenek. A karthágóiak (más szóval: punok) ugyanis szemet vetettek a sziget bányakincseire, s nem elégedtek meg a kereskedelemmel, hanem uralmuk alá igyekeztek hajtani Szardíniát. Nem voltak egyedül: a dél-itáliai görög városállamok, illetve az etruszkok ugyancsak birtokolni akarták a szárazulatot. A nagyhatalmi vetélkedésből a punok kerültek ki győztesen, a Kr. e. VI. század végére pedig a nuraghék többségét bevették, kifosztották, sokat le is romboltak, s birtokba vették Szardíniát. Ám a Kr. e. III–II. század során a terjeszkedő rómaiak előbb a karthágóiak gyarmatait: Szicíliát, Szardíniát, majd az Ibériai-félsziget délkeleti részét ragadták el a punoktól, majd magát Karthágót is elfoglalták, lerombolták, és új várost alapítottak a helyén.
De térjünk is vissza Szardíniához, ahol nemcsak az ősi kőtornyok őrzik a nuraghe-kultúra emlékeit. Szólnunk kell a kisméretű bronzszobrokról, melyek közül sok harcosokat ábrázol, akik lándzsával, karddal vagy íjjal vannak felfegyverkezve. Akad olyan műalkotás is, amelyik valószínűleg bőrből készült kalapot és köpenyt viselő törzsfőt ábrázol (a kerek bőrkalap talán a hatalom jelképe volt). Nagy számban kerültek elő olyan szoborkompozíciók, melyeken egy nagyobb, ülő nőalak a karjaiban tart egy kisebb alakot, talán anya a gyermekét, vagy esetleg egy anyaistennő a halott harcost. S ha már az esetleges vallási képzeteikről beszélünk, meg kell említeni, hogy a nuraghék építői szent helyekként tisztelték a kutakat és a forrásokat. Szent épületet építettek mellettük, a források fölé tetőt emeltek, körülöttük pedig kőlapokkal burkolt udvart alakítottak ki, a szélein kőpadokkal, melyekre leülhettek a hívők. S visszatérve a bronzból készült műalkotásaikhoz, figyelemre méltóak azok a hajómodellek, melyek orrát bika-, antilop-, vagy szarvasfej díszíti. Talán lámpásokként használták ezeket a tárgyakat, s esetleg azoknak a temetkezési bárkáknak a másai, melyekkel halottaikat szállították nyugvóhelyükre.
A karthágóiak hódítása után azonban nem épült több nuraghe, s az ősi kultúra megszűnt létezni.

Újfalussy Géza