Tibet „Kolumbusza”

A történelmi Magyarország délkeleti szegletében a rég kihunyt tüzű, hajdani hatalmas vulkán, a Hargita emeli csúcsát az ég felé. Tőle északra és délre pedig változatos formájú bércek, fenyvesek közén rohanó patakok teszik varázslatossá a Kárpátok hegyhullám-horizontja által övezett Székelyföldet.
S a XIX. század elején erről a földről indult el egy szegény sorsú, de hatalmas tudású és vasakaratú tudós, Kőrösi Csoma Sándor Ázsia belsejébe, ahol kaput nyitott a Himalája és a Kunlun-hegység által övezett, a nyugati tudomány számára sokáig fehér foltnak számító Tibetre.
Határőr ősök ivadéka
A Székelyföld déli részén terül el az egykor különálló vármegyének számító Háromszék, melynek egyik magaslata, a Kőröscserje-hegy alatt egy kicsiny falu, Kőrös házai sorakoznak az azonos nevű patak mentén. A község kálvinista egyházának anyakönyvébe 1784. április 4-én jegyezték be Csoma András határőr káplár és hitvese, Gecse Krisztina elsőszülött fiának, Sándornak a megkeresztelését, aki a legidősebb fiúként valószínűleg apja nyomdokaiba lépett volna katonaként, ha a jó szemű helybeli tanító fel nem fedezi benne a leendő tudóst. A székelyek ugyanis akkor már kilencszáz esztendeje határőrnépként védték Magyarország határát. Őstörténetük viszont máig sem tisztázott, lévén, hogy a honfoglalók már a Kárpát-medencében találták őket, ám már akkor is magyarul beszéltek, s nyoma sincs annak, hogy valaha is külön nyelvük lett volna. Lehet, hogy a késő-avarok (kora-magyarok?) ivadékai, ám körükben elevenen élt s él a hit, hogy Attila hunjainak a leszármazottai. A kis Sándor is ezt a hitet szívta magába otthonában, valamint a falucska református egyházi elemi iskolájában. Ennek tanítója, Kónya Sámuel meggyőzte a gyermek szüleit, hogy eleven eszű fiukat írassák be a különböző alapítványok által gazdagon támogatott, s így a szegény sorsú diákok továbbtanulását is lehetővé tevő Nagyenyedi Kollégiumba.
A tanintézet nyelvész tanárai a magyarság származása kapcsán a XVIII. század utolsó harmadában kitört ún. ugor – török „háborúban” a török eredetet vallották, s ebben a szellemben nevelték tanítványaikat, így Kőrösi Csoma Sándort is. Ő viszont a kollégium befejezése után a németországi Göttingeni Egyetemen a finnugor elmélettel is megismerkedett, Blumenbach professzor viszont arra a (máig bizonyítatlan) elméletére hívta fel a figyelmét, hogy a magyarok valószínűleg a török népek közé tartozó, belső-ázsiai ujguroktól származnak. Így az akkor már hatalmas nyelvészeti tudással rendelkező Kőrösiben megérlelődött a terv, hogy egy nagyszabású kutatóúttal pontot tesz a kérdésre. Kolozsvári barátai országos gyűjtést akartak szervezni a támogatására, ám az önérzetes fiatalember ezt elutasította, mondván, hogy ha nem járna sikerrel, senki se vádolhassa azzal, hogy elpazarolta mások pénzét, s még a Kenderessy Mihály tanácsos által felajánlott évi száz forintot is csak baráti kölcsönnek tekintette, amit majd idővel visszafizet.
Kényszerszülte útirányváltások, s egy sorsdöntő találkozás
Előbb Konstantinápolyba akart eljutni, hogy tanulmányozza az őseinket megemlítő középkori forrásokat, majd úgy tervezte, hogy Odesszába hajózik, észak felé haladva felkeresi a finnek és a lappok földjét, majd keletnek fordul, kutatásokat végez a volgai finn népek körében, végül pedig Szibérián át behatol Közép- és Belső-Ázsiába, s tanulmányozni fogja az ottani török nyelveket. 1819-ben át is kelt a Déli-Kárpátokon, Konstantinápolyban azonban kitört a pestisjárvány, így elhatározta, hogy déli kitérőt téve, a Közel-Kelet felől éri el úti céljait. Átvitorlázott az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szíriába, s 1820 májusában a szívós székely góbé – a karavánvezetők által megkövetelt összeg hiányában – átgyalogolt a több mint 40 Celsius-fokos hőségben izzó Szíriai-sivatagon, melynek forró levegőjében az ember szinte tüzet szív a tüdejébe. Majd a szintén török birtoknak számító Mezopotámiába érve moszuli tutajosokkal a Tigris folyó hullámain „lecsorgott” Bagdadba.
Felkereste az angol követséget, s bár a követ hivatalos ügyben Kurdisztánba utazott, titkára, az olasz származású Bellino ruhával és pénzzel látta el Kőrösit, aki így egy tevekaravánhoz csatlakozva, lóháton érte el a hófödte hegycsúcsokkal ékes Elburz-hegység lábainál elterülő Teheránt, s a városfal tizennégy díszes kapujának egyikén át léptetett be Irán fővárosába. A brit külképviseleten Henry Willock követ négy hónapig látta vendégül a magyar kutatót, aki igazi lingvisztikai zseniként, rövid időn belül tökéletesen megtanult perzsául, s érdekes egyezéseket vett észre a magyar és az újonnan elsajátított nyelv között. Például a vár neve az óperzsában is vár, a vásár a közép-perzsában vácsár, a vám pedig az újperzsában szintén vám. Emellett a nyelv szerkezetét is tanulmányozta, majd egy karavánhoz csatlakozott, s leküzdve a közép-ázsiai Kara-Kum-sivatag tűzesőként égető homokviharait, megérkezett Buharába, a gazdag üzbég kereskedővárosba. Ám híre jött, hogy orosz cári csapatok indulnak Közép-Ázsia meghódítására, így újabb karavánok nem mertek továbbindulni Belső-Ázsia felé, s bár a hír alaptalan volt, és az oroszok csak fél évszázad múlva foglalták el a területet, Kőrösi Csoma Sándornak vissza kellett fordulnia Belső-Ázsia kapujából. Az utolsó független indiai államba, a szubkontinens északnyugati részét uraló Szikh Fejedelemségbe utazott, hogy a hozzá tartózó, mediterrán éghajlatú Kasmíron, India „gyümölcsöskertjén” keresztülhaladva, átkeljen a Himaláján, s elérje az ujgurok által is lakott Belső-Ázsiát. Ám a karavánvezetők olyan magas árat kértek, amennyit ő nem tudott megfizetni, így búsan visszafordult a fejedelemség fővárosa, Lahor felé. Ekkor találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, aki felismerte a magyar kutató kivételes nyelvészeti képességeit, s felkérte a tibeti nyelv tanulmányozására. A Brit Világbirodalom ugyanis akkoriban nagyfokú érdeklődéssel fordult Tibet felé, ám annak hatóságai még egyetlen európai kutatót sem engedtek be országuk területére. Kőrösi elvállalta a felkérést, s ezzel új fejezet kezdődött az életében.
Kutatás – 15 Celsius-fokos hidegben
A magyar tudósban egyrészt érdeklődés ébredt a nyugati tudomány által jóformán teljesen ismeretlen tibeti nyelv iránt, s azt is remélte, hogy a tibeti történelmi művekben utalásokat találhat népünk őshazájára, őstörténetére is. Így a Szikh Fejedelemséghez tartozó, de zömmel buddhista tibetiek által lakott Ladákh tartományban, a zanszkári lámakolostorban (az északi buddhizmusban lámáknak nevezik a szerzeteseket). 1823-ban megkezdte nyelvészeti, irodalmi tanulmányait. Ebben segítségére volt egy tudós szerzetes, a perzsául is értő Szangje Puntcog. A Himalája nyugati részén fekvő tartomány a világ legmagasabban fekvő lakott területe, ahol még a folyóvölgyek is általában 4000 méteres magasságban húzódnak, az éghajlat pedig rendkívül hideg. Télen mínusz 20-30 fokra csökken a hőmérséklet, a kolostorokban pedig csak nyílt tűzhelyeket használnak. Kőrösi fejét azonban megfájdította, szemét pedig csípte volna a füst, így birkabőr bundába burkolózva, mínusz 15 Celsius-fokos hidegben tanulmányozta a tibeti szövegeket. Mindkét kezét hónalja alatt melengette, s csak akkor húzta azokat elő, ha fordítani kellett a könyvek lapjain. Látástól vakulásig dolgozott, miközben tápláléka mindössze az itt megszokott zsíros, sós, tejes tea volt, éjszaka pedig a puszta földön hált. Ilyen körülmények között sikerült elsajátítania a tibeti nyelvet, annak indiai eredetű írásrendszerét, melyben minden írásjel egy szótagnak felel meg, s felgyűjtenie és rendeznie 40 ezer szót a tervezett tibeti-angol szótárhoz, valamint a tibeti nyelvtanhoz, továbbá megkezdte két nagy irodalmi gyűjtemény, a Kandzsur és a Tandzsur több száz kötetének a tanulmányozását, melyek magukba foglalták az északi buddhizmus vallási tanításait és világi tudományát, földrajzi, csillagászati és orvostudományi ismereteit. Ő volt az első európai tudós, aki ezeket a műveket megismertette a nyugati világgal, s felfigyelt a jugar népnévre, melyet az ugor népnév alakváltozatának gondolt. A Tandzsur-gyűjteményben egy, a jugarok nyelvéből lefordított értekezésről is olvasott, s többek között a jugarok kilétének a tisztázása végett is szeretett volna eljutni Tibet fővárosába, Lhászába, melynek könyvtárai ősrégi iratokat is tartalmaznak. Közben megismerkedett az indiai hindi és a ma már holt nyelvnek számító szanszkrit, továbbá a kínai, valamint a mongol nyelvvel. S tervezte, hogy tibeti kutatásai után nemcsak az ujgurok földjét, de az ugyancsak „fehér foltnak” számító Mongóliát is feltárja a tudomány számára.
1827-ben az ugyancsak a Himalájában fekvő, de alacsonyabban elterülő, némileg barátságosabb éghajlatú Baséhr tartományban, a kanami kolostorban, illetve a mellette álló, elképesztően szegényesen berendezett szerzetesi kunyhóban folytatta kutatásait, melyekkel bepillantást nyújtott egy elzárt világba. Három év múlva pedig Brit-India akkori fővárosába, a Gangesz torkolatvidékén felépült Kalkuttába utazott a tibeti–angol szótár és a tibeti nyelvtan kiadásához. Ám ez sem ment könnyen: a könyvek elkészítéséhez új betűket kellett önteni, a 40 oldalnyi tibeti ábécét pedig kőre kellett rajzoltatnia, ún. litográfiás módszerrel. 1834-ben azonban végre mindkét mű napvilágot látott.
Síremlék a Mount Everest előterében
Kőrösi az Indiát tudományos szempontból feltárni igyekvő Bengáli Ázsiai Társaság alkönyvtárosa lett, s tizenhat tanulmányban (sokuk kisebb könyvnyi méretű) ismertette a tibeti irodalom addig teljesen ismeretlen műveit. Emellett pedig ugyancsak hatalmas munkát végzett a könyvtár rendezésével. Majd 1842-ben kísérletet tett rá, hogy mégiscsak bejusson Tibet fővárosába. A Himalájában fekvő, s ugyancsak buddhista ország, Szikkim rádzsájának (királyának) a fivére ugyanis magas rangú láma lett, s a magyar kutató remélte: ha baráti kapcsolatot tud kialakítani a rádzsával s annak testvérével, talán mégis megnyílnak előtte Lhásza könyvtárának a kapui. Átkelt a Himalája tövében elterülő erdős-mocsaras dzsungelen, a Terain, ahol még ma is vad elefántok csordái, tigrisek, orrszarvúk, s mellettük – sajnos – maláriát terjesztő szúnyogok is tanyáznak, majd megérkezett az egészséges éghajlatú, az európai ember számára is kellemes klímájú szikkimi–brit-indiai határállomásra, Darzsiling településre, mely fölött fenségesen nyújtózkodnak az ég felé a világ legmagasabb hegyóriásai, a Kancsendzsönga, valamint a még hatalmasabb Mount Everest. Jó ismerőse, dr. Archibald Campbell orvos, a telep felügyelője felvette a kapcsolatot a rádzsa ügyvivőjével, aki felkereste Kőrösi Csoma Sándort, s tökéletesen elámult azon, hogy az európai tudós mennyire ismeri a buddhizmus vallási rendszerét és irodalmát. Kellemes hangulatú beszélgetést követően vett búcsút a kutatótól, aki a találkozás után bizton remélte: megkapja az engedélyt a Lhászába való bejutásra. S talán meg is kapta volna, ha ki nem tör rajta a Terain való átkelés közben szervezetét megtámadó malária, mely 1842. április 11-ére végzett vele. A Bengáli Ázsiai Társaság pompás, nyolcszögletű emlékművet emeltetett hamvai fölé. Az oszlop mögött pedig a leghatalmasabb földi hegység hófödte csúcsai nyújtanak fenséges hátteret az egyik legnagyobb magyar tudós síremléke számára.