Történetek a 65. Ludwig gyalogezredből
„Édesapám 1897-ben született, 1915-ben, az I. világháború második évében érettségizett – kezdi történetét Tamás atya. – Utána Pancsován elvégezte a kereskedelmi akadémiát, majd a háború miatt rövidesen a behívóját is megkapta. A munkácsi sorozási körzethez tartozóként a munkácsi császári és királyi 65. Ludwig gyalogezredhez kellett bevonulnia. Elöljárói tisztképzőbe küldték Budapestre, majd 1916-ban évfolyamtársaival együtt részt vett az utolsó magyar király, IV. Károly koronázási ünnepségén a rend fenntartásában.
Édesapámhoz a tisztképzőben töltött időszakból három érdekes történet fűződik, melyeket nekem hadifogságból történt hazatérését követően mesélt el.
Az egyik eset a laktanyájukban történt. A tisztképzőben tanuló újoncok minden hétvégén rendszeresen megkapták kimenőjüket, de szigorúan megkövetelték tőlük, hogy a takarodóra visszatérjenek. Sok szerelem, udvarlás is kialakult ilyenkor, érthető hát, ha némelyik kadétnak elsősorban a menyecskén, nem pedig a visszatérésen járt az esze. Sokan rendszeresen elkéstek, s lopva, a kerítésen átugorva tértek vissza körletükbe.
Egy reggel a tisztiiskolás századot szemlére sorakoztatták a laktanyaudvaron. A századparancsnok szigorú hangon kijelentette: tudja, hogy az előző éjszaka sokan nem tartották be a rendet, kimaradtak és elkéstek. „A vétkesek a sorból kilépve önként jelentkezzenek!” – hangzott a parancsszó. A sorból a büntetéstől való félelmében senki nem mert kilépni. „Tekintve, hogy maguk közül a vétkesek önként nem léptek ki, kénytelen vagyok Önöket én kiállítani – mondta a százados. – Én ugyanis biztosan tudom, kik késtek.”
Majd végigment a sorok előtt, és vagy tizenöt embert előreparancsolt. „Beismerik, hogy késtek?” – hangzott a kérdés, s mindenkit meglepett, amikor a kiállítottak mind beismerték mulasztásukat. Büntetésül éjszakai őrségre és más, a kiképzésen kívüli, a szabadidő rovására történő könnyebb munkavégzésre ítélték őket.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy bizonyára valamelyik bajtársuk súgta be őket a parancsnoknál. Neki is estek a többieknek, elárasztották őket szemrehányásokkal, akik felháborodottan utasították vissza a vádakat. Egyértelművé vált, hogy egyedül a parancsnok tudhatja, mi az igazság.
Azonban minden véget ér egyszer, így befejeződött a tisztiiskola is. Megkezdődtek a búcsúzások egymástól, az oktatóktól. Az újonnan kiképzettek az alakulatukhoz történő visszatérés előtt elbúcsúztak a századparancsnoktól is, akinek ekkor feltették a kérdést: „Százados úr, mi most már kimegyünk a frontra, lehet, hogy elesünk, mondja meg hát búcsúzóul, ki volt a besúgó? Ki volt az, aki magának jelentette, hogy mi késve jöttünk a kaszárnyába? Sok fejfájástól kímél így meg bennünket…” A százados megnyugtatta őket, hogy senki nem volt közülük besúgó. „De hát akkor honnan tudta olyan pontosan, hogy ki késett?” „Nagyon egyszerűen – mondta a főtiszt. – Önöknek aznap este, a vacsorát követően másnapra ki kellett volna pucolniuk a csizmájukat. Nekem csupán végig kellett néznem a sorokon, láttam, kinek piszkos a csizmája, s így nyilvánvaló volt, hogy aki késett, annak nem volt már ideje kipucolni.”
A másik történet egy díszszemléhez köthető. Abban az időben, az Osztrák–Magyar Monarchiában a német volt a vezénylő nyelv. Akárcsak most az ukrán nyelv, akkoriban a német nehezítette meg sok magyar ember életét, tevékenységét, lévén, hogy számos katonának úgy kellett azt megtanulnia a szolgálat alatt. Egy alkalommal édesapám alakulatának díszlépésben kellett elvonulnia az ezredes előtt, a vezényszavakat számukra egy magyar tiszt osztogatta. Az ezredes észrevehetett valami rendellenességet a menetelők között, mivel utasítást adott a vezénylő tisztnek, hogy állítsa meg az egységet. Annak az előírás szerint azt kellett volna kiáltania, hogy Halt! (Állj!). Magyar anyanyelvű lévén azonban a tiszt eltévesztette a szót, helyette azt találta mondani, hogy Habt acht!, ami azt jelenti, „Válts díszlépésre!” A katonák a vezényszót hallva még ütemesebben verték csizmájukat az úthoz, ami csak úgy porzott alattuk. Látva, hogy nem állnak meg, a tiszt még hangosabban ismételte meg: „Habt acht!”. Az egység még ütemesebben menetelt. Így volt ez még egyszer-kétszer, a katonák már rohamtempóban meneteltek, amit az ezredes dühösen figyelt. Ekkor a vezénylő tiszt sem bírta már tovább, odarohant a legelső sorhoz, és magyarul kiáltotta: „Fiúk, az Isten szerelmére, álljatok már meg!” A hosszú menetoszlop első két-három sora ezt meghallotta, a középen és a sor végén masírozók viszont nem, így ez utóbbiak összeütköztek a megállókkal, még nagyobb torlódást okozva. Az ezredes aztán kemény megrovásban részesítette a tisztet, hogy még egy „Megállj”-t sem tud vezényelni.
1916 őszén, a keleti harctérre történő kivonulás előtt édesapám egysége még egy utolsó nagy hadgyakorlaton vett részt. Ennek végeztével az egységet vezető ezredes megdicsérte a katonákat, ugyanakkor el is marasztalta: talált ugyanis a gyakorlótéren egy elveszített gyalogsági ásót. „Hát hogy fog boldogulni az ilyen katona valós harci körülmények között, ha már itt elveszíti az ásóját?” Parancsot adott, hogy aki elveszítette a szerszámot, lépjen ki a sorból. Mivel senki nem mozdult, a főtiszt parancsot adott, hogy a katonák rajonként vonuljanak el előtte, így fény derült volna a vétkes hiányos felszerelésére. Ekkor édesapám mellé lépett a század egyik katonája és bevallotta, hogy ő vesztette el az ásóját. Mindketten kellemetlenül érezték magukat: édesapám azért, hogy megrovásban részesül hanyagul kiképzett katonája miatt, a katona pedig az ügyetlenségéért. Időközben a rajok lassan megkezdték a vonulást. Hirtelen édesapámnak támadt egy mentő ötlete. Odafordult a katonához és azt mondta: „Lassú a vonulás, így van bőven időnk. Kerülj hát valahogy az elvonultak elé, ott keress egy földit, kérd el tőle az ásóját, csatold fel, és gyere ide vissza. Majd amikor mi is felvonultunk, visszaadod a földidnek a szerszámot, én pedig majd valahogy visszaszerzem neked a tiédet. Az ezredes csak nem tartja meg emlékül…” Így is történt: a katona talált földit, kölcsönkérte az ásóját, felcsatolta, majd az utolsók között édesapámék is felvonultak. Az ezredes nézett: hogy létezik az, hogy mindenkinek megvan a felszerelése, ugyanakkor talált is szerszámot? Töprengett, töprengett, de végül feladta. A turpisságra sohasem derült fény. A tanulság az, hogy a szükség találékonnyá teszi az embert!
Az egység végül 1917 elején a keleti harctérre került, ahol nem sokkal kivonulása után felmorzsolódott. Édesapám számos társával fogságba került, ahonnan majd csak hosszú évek elteltével, a fél világ megkerülésével került haza” – zárja beszélgetésünket Tamás atya, aki a közelmúltban töltötte be 80. életévét, s akinek lapunk munkatársai nevében ezúton kívánunk még sok boldog évet erőben, egészségben!