Válogatott-e az ősember?

Vajon elképzelhető-e az, hogy egy ősember, akinek az élelemszerzés tette ki a napját, válogatott? Nem valószerűbb az, hogy mindent megevett, ami az útjába került?

A kutatók ezt többféle módon próbálják megközelíteni: vannak olyanok, akik a fosszilizált fogzománc kémiai összetételét vizsgálják, mások az ősi fogkő maradványaiból próbálják az étrend zöldségtartalmát kitalálni, megint mások azt figyelik, hogy az állatcsontokon milyen nyomokat hagytak a pattintott kőeszközök.

Ezekből például azt tudjuk, hogy 2,6 millió éve az emberszabásúak az antilopok húsát és csontvelejét is fogyasztották, de azt például a mai napig vitatják, hogy az antilopokat vadászták-e vagy csak az elhullott állatok teteimet gyűjtötték be.

Az optimális ételgyűjtési elmélet azt modellezi, hogy bizonyos állatfajok hogy gyűjtenek táplálékot egy adott helyzetben: ez természetesen függ attól, hogy milyen kalóriatartalmú ételről van szó, mennyire elterjedt az az étel és mennyi időbe telik beszerezni, illetve elfogyasztani.

Az elmélet egyik aranyszabálya például az, hogy ha van a közelben sok energiát tartalmazó és rövid idő alatt feldolgozható étel, akkor arra specializálódni kell, ha pedig nincsen, akkor ki kell terjeszteni az étrendet. Így viselkednek az emberek is sokszor: télen például előszeretettel fogyasztjuk el a nyáron begyűjtött, télen ritka vagy hozzá nem férhető ételeket.

Tesztkörnyezetben a csimpánzok, amikor különféle mandulacsomagok között kellett válogatniuk, hamarabb szereztek be nagyobb mennyiségeket (több energia), héjtalan mandulát (gyorsabb feldolgozási idő) és fizikailag közelebb lévő adagokat: úgyhogy ha nem is tudatosan, de ők is leírhatóak az optimális ételgyűjtési elmélet mentén. Így ha az ételbeszerzéshez fontos változókat meg tudjuk jól becsülni, akkor bizonyos ősemberek étrendjét is könnyen fel tudnánk vázolni a modell alapján.

Egy csoport ezt a modellt használva és fosszíliákat vizsgálva fel is vázolta egy közel 2 millió évvel ezelőtt Kelet-Afrikában élő ősember, az Australopithecus boisei életét: a potenciális ételforrások nagy választékát, nagyban váltakozó mozgási mintázatokat vázoltak fel, az ásóbotok elterjedt használatát, illetve azt is, hogy évszakoktól függően ezen őseink váltakozó ételforrásokat fogyasztottak és a becsült, túléléshez szükséges kalóriákat mind el is fogyasztották.

Nem meglepő azon következtetésük sem, hogy a túlélés érdekében mindent megettek, hátsó fogazatuk nagy hasonlóságot mutatott a disznók és medvék fogazatával is: a gyümölcsöktől és a méztől a gallyakon, ízeltlábúakon keresztül a gerincesekig bármit. Az pedig, hogy őseink jó vadászok voltak, nem biztos, hogy pontos megállapítás. Legalábbis amíg a technológiát be nem szerezték hozzá: a világ leggyorsabb futója sem tudja lefutni a nyulakat, úgyhogy nem csoda, hogy bármilyen lehetőséget kihasználtak arra, hogy ételt szerezhessenek: mindig fontos volt a zöldebb fű (metaforikusan értve) és az érettebb gyümölcs (ez pedig, akár tetszik, akár nem, szó szerint).