Hogyan lett a vasárnapból hivatalosan is munkaszüneti nap?
1891. január 31-én fogadta el az Országgyűlés a vasárnapi munkaszünetről szóló törvényt. A törvény kizárólag az iparban dolgozókat érintette, és közülük is csak azokat, ahol a termelés nem igényelte a folyamatosságot.
A keresztény tanítás szerint az Úr napja, ahogy a vasárnapot nevezték, Krisztus feltámadására emlékeztet. Nagy Constantinus, az első keresztény római császár 321-ben megjelent rendeletében a vasárnapot állami ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította, majd négy évvel később az általa elnökölt niceai zsinat végérvényesen vasárnapra tette a keresztények heti ünnepét, amelyen munkavégzési tilalmat írtak elő és kötelezővé tették a templomi istentisztelet megtartását.
Magyarországon a vasárnapi munka tilalma – összekötve a templomlátogatás kötelezettségével – már első királyunk, Szent István, majd 1092-ben Szent László törvénykönyveiben is szerepelt.
A munkavégzésre vonatkozó modernkori törvények Magyarországon csak az 1867. évi kiegyezést követően, az ipari fellendülés idején születtek meg. Európában már az első ipari forradalom óta követelték a szervezett munkások a heti hétnapos, napi 14-16 órás munkaidő csökkentését. Magyarországon 1872-ben fogadták el az első, majd 1884-ben a második ipartörvényt. Ez utóbbi, az egészen 1948-ig érvényben lévő 1884. évi XVII. törvénycikk egységbe foglalta az iparűzés feltételeit, az ipari munkaviszonyokat és a szakoktatást.
A jogszabály rendelkezett a gyári munkások munkaidejéről is: a felnőttek reggel 5 és este 9 óra között dolgozhattak, délelőtt és délután fél, délben egy óra szünettel. A tíz év alatti gyerekek foglalkoztatását megtiltották, a 10-12 év közöttiek foglalkoztatását engedélyhez kötötték, a 12-14 éves korú gyerekek napi 8, a 14-16 éves ifjak 10 órát dolgozhattak.
A gyári munkások szakszervezetei az ipartörvény hatályba lépése után kitartóan követelték a béremelést, a 10 órás munkanapot és a vasárnapi munkaszünetet. Ez utóbbi 1891. január 31-én teljesült, amikor az Országgyűlés elfogadta az 1891. évi XIII. törvénycikket. A jogszabály első paragrafusa kimondta: „Vasárnapokon, valamint Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell”.
A törvény tehát kizárólag az iparban dolgozókat érintette, és közülük is csak azokat, ahol a termelés nem igényelte a folyamatosságot. A 3. paragrafus felhatalmazta a kereskedelmi minisztert, hogy saját jogkörben határozza meg „azon iparnemeket, melyeknél azért, mert az üzem félbeszakítása lehetetlen, vagy a folytonos üzemben tartást a fogyasztó közönség vagy a közforgalom igényei vagy valamely hadászati vagy egyéb közérdek, jelesen ipari indokok feltétlenül megkövetelik, az ipari munka az első szakaszban megjelölt szünnapokon is végezhető lesz”.
Ilyenkor a munkát úgy kellett szervezni, hogy a munkások legalább havonta egy vagy minden két hétben egy fél vasárnapig munkaszünetet élvezzenek. A törvényt I. Ferenc József 1891. április 9-én szentesítette, és július 15-én lépett életbe. Az 1919-ben alakult Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) első egyezménye a munkaidőt szabályozta: az iparvállalatoknál napi nyolc és heti 48 órát írt elő, ezt az elvet 1930-ban kiterjesztették a kereskedelemben és az irodákban dolgozókra is. Jóllehet az egyezményt csak kevés tagország ratifikálta, az elfogadásakor uralkodó helyzethez képest a két világháború között jelentős előrelépés történt.
Magyarországon a 8 órás munkanapot és a legfeljebb 48 órás munkahetet az 1937. évi XXI. törvénycikk írta elő. A heti munkaidő 1967-től 44, 1989-től 40-42 órára csökkent, s 1992-től valósult meg a 40 órás munkaidő. Ma a fő szabály a 2015. január 1-je óta hatályban lévő Munka törvénykönyve szerint a napi 8 (heti 40) óra. Ettől az úgynevezett általános teljes napi munkaidőtől a munkáltatótól függően lehetnek azonban eltérések „felfelé vagy lefelé”. A vasárnap munkaszüneti nap, ez alól csak az kivétel, amikor az adott munkakör, illetve munkarend megkívánja a munkavégzést.
Forrás: mult-kor.hu