A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000. június 13-án fogadta el az 58/2000 (VI.16.) sz. határozatot, melynek értelmében február 25-ét jelölték ki a kommunizmus áldozatai emléknapjává, mivel a Magyarországot megszálló szovjet katonai hatóságok – törvénytelenül, a magyar jogrend semmibevételével – 1947. február 25-én tartóztatták le Kovács Bélát, a magyarországi kommunista hatalomátvétel útjában álló Független Kisgazdapárt élesen kommunistaellenes főtitkárát. Pedig a törvényes országgyűlés törvényesen megválasztott képviselőjeként a képviselői mentelmi jog is védte volna, de a szovjetek nem törődtek ilyen „apróságokkal”. Bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték, amiből nyolc évet töltött le különböző börtönökben, illetve munkatáborokban, ahonnan megtört emberként tért haza. De rajta kívül még hány millió embert gyötörtek meg vagy pusztítottak el világszerte a kommunista diktatúrák?…

Pedig szabad, boldog világot ígértek, a szegénység megszüntetésével, valamint olyan, a szocializmust követő kommunizmusban megvalósulandó utópisztikus elképzelésekkel, mint a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek igényei szerint” elv valóra válásával. Ám a szabad, boldog világot érdekes módon mindenütt zsarnoki államhatalmak kiépítésével, a vélt vagy valós politikai ellenfelek kivégzésével, megkínzásával, bebörtönzésével, munka- vagy internálótáborokba hurcolásával és a polgári szabadságjogok felszámolásával akarták(?) elérni… Vagy inkább antidemokratikus politikai erők és az élükön álló diktatórikus hajlamú vezetők korlátlan hatalmának a megszerzése volt a cél? És e cél érdekében „kellett” elpusztítani vagy szabadságuktól megfosztani embermilliókat?…

Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean-Louis Panné, Andrzej Paczkowski, Karel Bartosek és Jean-Louis Margolin 1997-ben jelentette meg A kommunizmus fekete könyvét, mely szerint a szélsőbaloldali diktatúrák világszerte100 millió halálos áldozatot követeltek: Kínában 65, a Szovjetunióban 20, Észak-Koreában 2, Vietnamban 1, Kambodzsában 2, a szovjet blokk európai államaiban 1, Afrikában 1,7, Afganisztánban másfél millió, Latin-Amerikában 150 ezer emberi életet vettek el. A nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra csak pályázó, de hatalomra sohasem került kommunista pártok számlájára pedig mintegy 10 ezer áldozat írható. (Megjegyzendő: ezek a számok éppúgy csak becsült nagyságúak, mint a holokauszt áldozataié.) A könyv szerint a kommunista államok kimerítették az emberiség elleni, többük pedig a háborús és a béke elleni bűntettek fogalmát is. „Miért használjuk ezeket a kifejezéseket csak a nácizmus áldozatai, illetve különböző etnikai indítékú mészárlások kapcsán?” – vetik fel a szerzők a költői kérdést…

A modern kori történelem tíz legvéreskezűbb diktátora közül öten kommunista vezetők voltak. A kommunizmus fekete könyvétől némileg eltérő becsült adatok szerint Mengisztu Hailé Mariam, Etiópia egykori elnöke 400 ezer-1,5 millió, Kim Ir Szen észak-koreai elnök 1,6 millió, Pol Pot, a Kambodzsai Kommunista Párt főtitkára 1,7-2,7 millió élet elvevéséért volt felelős. És a legnagyobb mészárosok? Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet diktátor 23 millió áldozata szinte eltörpül Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt vezetője, a Kínai Népköztársaság elnöke uralma alatt meggyilkolt 49-78 millió áldozat mellett. A náci Adolf Hitler, német kancellár és Führer (vezér) a maga mintegy 17 millió áldozatával csak a képzeletbeli dobogó harmadik fokára léphet fel…

Magyarország már 1919-ben ismeretséget kötött a vörösdiktatúrával, amikor Szamuely Tibor fegyveresei a vidéki antikommunista szervezkedéseket fojtották vérbe, Cserny József különítményesei pedig Budapestet terrorizálták. A Tanácsköztársaság 590-600 ember életét oltotta ki politikai okok miatt. (Igaz, a vörösterrort követő fehérterror is ugyanennyi áldozatot követelt.) De mi volt Szamuelyék ténykedése ahhoz képest, ami 1944-től kezdődően történt?

Mi, kárpátaljai magyarok is beszélhetünk a „málenykij robotról”, a szenvedés stációiról: Szolyváról a kárpáti halálmenetről, a kényszermunkatáborokba vezető halálos vonatozásokról, a Gulag meghalasztó táborairól. Ám anyaországunk is nagyon megsínylette a kommunista önkényt. A II. világháborúban csaknem 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba – és nemcsak katonák a fronton. A foglyok mintegy harmada civil volt, őket a bevonuló szovjetek egyszerűen letartóztatták, és a Gulagra deportálták, ahol a hadifoglyokkal együtt, embertelen körülmények között végeztettek velük kényszermunkát, s mindez egyharmaduk halálához vezetett. Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után, a Rákosi-korszakban a rendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), később Államvédelmi Hivatal (ÁVH), valamint a Honédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya sorozatban leplezték le az „államellenes összeesküvéseket”, a szovjet mintájú kirakatperek során több mint száz embert végeztek ki, és tízezreket börtönöztek be. Akiket pedig még e minden ízükben manipulált pereken sem tudtak elítélni, azokat a hírhedt gyűjtőtáborokba (Buda-Délre, Kistarcsára, Tiszalökre, Kazincbarcikára) internálták, vagy az első, Gulag-mintájú kényszermunkatáborba, Recskre deportálták. Az ötvenes évek elején több mint 25 ezer embert tartottak szögesdrótok mögött, éheztetve, rendszeresen és brutális kegyetlenséggel bántalmazva, emberségükben megalázva. Sokakat polgári vagy nemesi származásuk miatt, családostól kitelepítették, elsősorban a Hortobágyon létesített barakkokba. A hadseregbe behívott „osztályidegen” fiatalokat megbízhatatlanoknak bélyegezték, nem adtak fegyvert a kezükbe, hanem munkaszolgálatot végeztettek velük, többi katonatársukénál sokkal gyengébb ellátással, sok esetben szadista feletteseik önkényeskedéseinek kitéve.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála és Rákosi elmozdítása után némileg enyhült a terror. Az 1956-os forradalom alatt és után azonban ismét tombolt az erőszak. Fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet, a sortüzek áldozatain kívül 1956 decembere és 1961 között megközelítőleg 400 személyt végeztek ki, több mint 21 ezret börtönbe vetettek, 17-18 ezer főt pedig internáltak. És a „gulyáskommunizmus” „puha” diktatúrája is gyakorta keményen lépett fel a rendszer vélt vagy valós ellenfeleivel szemben, míg csak be nem következett a rendszerváltás…

És miért éppen Kovács Béla 1947. február 25-i letartóztatásához kötik a kommunizmus áldozatainak emléknapját? A letartóztatás a kommunistákkal még szemben álló politikusok megfélemlítését szolgálta, az első lépés volt azon az úton, melynek során a kommunista párt leszámolt az ellenszegülőkkel, és egyre erőszakosabban építette ki a totális diktatúrát. Az év májusában – zsarolással – leváltották Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnököt, ugyanebben az esztendőben – a választójogi törvény önkényes megváltoztatását követő hírhedt ún. kékcédulás választásokon – megszerezték a parlamenti többséget, és felszámolták a demokrácia utolsó pilléreit is. Emellett Kovács letartóztatása a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé is vált, ami mindvégig jellemezte a pártállami korszakot. Mely azonban 1988-1989-ben éppúgy semmivé vált, mint a történelem minden elnyomó rendszere.

Lajos Mihály