Amikor a Kárpátok lábait hullámok nyaldosták

Volt egyszer egy Pannon-tenger

Ha időgéppel visszarepülnénk a 6–9 millió éves régmúltba, és a mai Munkács és Ungvár fölé tornyosuló hegyek, valamint a Nagyszőlős mellett magasodó Fekete-hegy lejtőiről tekintenénk dél, illetve délnyugat felé, akkor pillantásunk nem az Alföld rónasága, hanem egy messzeségbe hullámzó ősi tenger – a Pannon-tenger – habjai fölött suhanna a végtelenbe. A hullámok közül vulkanikus szigetekként látnánk kiemelkedni a Beregi-, illetve a Kaszonyi-hegyek tömbjét, s esetleg azt is láthatnánk, miként száll hamufelhő a magasba a beregszászi Nagy-hegy, a Helmec, vagy éppen a Fekete-hegy hajdani krátereiből a trópusi erdőségektől borított, hegyes-völgyes szárazulatok fölé… De miként is jött létre a Pannon-tenger, s mikor tűnt el a Föld színéről?

A Pannon-tenger történetének megértéséhez meg kell ismerkednünk „apjával”, a Paratethys-tengerrel és „nagyapjával”, a Tethys-óceánnal. Az utóbbi egy nyugat-keleti irányban nyújtózkodó ősóceán volt a földtörténeti középkor (a paleozoikum) idején, s 416 millió évvel ezelőtt, a devon korszakban még mind nyugat, mind kelet felől nyitottan hullámzott az északi és a déli szárazföldek között. 300 millió éve, a karbon korban azonban a Föld összes nagy szárazulata egyetlen, gigantikus szuperkontinenssé, a Pangeává (összföld) forrt össze, melynek partjait az ugyancsak hatalmas Panthalassza (össztenger), valamint a Tethys hullámai mosták, mely utóbbi óceán kolosszális öbölként mélyült – kelet felől – a Pangea testébe. Belsejében hosszú, keskeny szárazföld, Kimméria emelkedett ki a habok közül, északi és déli medencére, a Paleotethysre, illetve a Neotethysre osztva az ősóceánt. Majd Kimméria észak felé sodródása miatt a Paleotethys medencéje lassan bezárult, az óceánaljzat a tőle északra elhelyezkedő kontinentális lemez alá bukott, Kimméria hozzáforrt a Pangea északi részét alkotó Laurázsiához, s a Paleotethys megszűnt létezni. A Neotethys medencéje ellenben hatalmasra tágult, s a továbbiakban ezt illetjük Tethys néven.

Kétszázmillió éve beköszöntött a földtörténeti középkor (a mezozoikum) első korszaka, a triász, mely drámai geológiai változásokat hozott magával. Megkezdődött a Pangea feldarabolódása. Északi része, az Észak-Amerikát és Eurázsiát magába foglaló Laurázsia, valamint déli része, az Afrikára, Dél-Amerikára, Indiára, Ausztráliára és az Antarktiszra szétszakadozó Gondwana elvált egymástól. Afrika és Európa között megszületett a Pannon-tenger, mely nemsokára egyesült a Tethys-óceánnal. S mivel a Pangeán észak-déli irányban végigfutó hatalmas törésvonal elszakította egymástól Észak-Amerikát és Eurázsiát, illetve Dél-Amerikát és Afrikát, létrehozva az Atlanti-óceánt, a Tethys nyugat felé is kinyílt, és összekapcsolódott az Atlanti-óceánnal. Évmilliók múltán azonban a Tethys fölött is megjelentek a viharfellegek. India – észak felé sodródva – nekiütközött Ázsiának, feltornyosítva a még mindig növekvő Himaláját, miközben a szintén észak felé nyomuló Afrika is Ázsiához nyomódott, s a kontinensek ütközése következtében a Tethys keleti része megszűnt létezni.

De mi történt a nyugati részével? Itt Afrika Európa felé közeledett, mint egy gigászi buldózer, ám a 65 millió évvel ezelőtt kezdődő földtörténeti újkor kezdetén, 40–50 millió éve a Kárpát-medence helyén még trópusi tenger terült el, s ebben éltek – többek között – a Nummulites nevű óriási egysejtűek. Többségük 0,5–3 cm átmérőjű volt, ám 12 cm átmérőjűek is akadtak közöttük, kövületeik pedig nem mások, mint a legendás Szent László-pénzek, melyek a Kárpát-medence helyén hajdan hullámzó óceán bizonyítékai közé tartoznak. Az óceán medencéjének aljzatán felhalmozódott üledékek azonban – az egymás felé közeledő kontinentális lemezek satujába szorulva – meggyűrődtek, s a lemezek széleihez préselődtek, így itt a földkéreg megvastagodott. A földköpeny felső részéhez tartozó, nagyobb sűrűségű asztenoszféra felhajtóereje pedig magasba emelte a kisebb sűrűségű üledékrétegeket, melyek hegységekké tornyosultak. Így alakult ki az észak-afrikai Atlasz-hegységtől az indonéziai Kis-Szunda-szigetekig húzódó Eurázsiai hegységrendszer, s ennek tagjaként az Alpok és a Kárpátok is.

Az alpi hegységképződés legaktívabb periódusa a földtörténeti újkor 29 millió évvel ezelőtt megkezdődött és 14 millió éve véget ért miocén időszaka volt, amikor a Tethys mélyén felgyűrődő hegységek – köztük a Kárpátok – lassan kiemelkedtek az óceán vízéből: előbb csak a legmagasabb csúcsok, majd az alacsonyabb és még alacsonyabb vonulatok, míg végül összefüggő hegységek foglalták el a tengerrészek helyét. Az Alpok, a Dinári-hegység a kis-ázsiai Taurosz-hegység és az észak-iráni Elburz kiemelkedése elvágta egymástól a nyugati Tethys északi és déli részét. Az északi rész, a Paratethys a Föld egyik leghatalmasabb beltengereként hullámzott Bajorországtól Közép-Ázsiáig, s belőle emelkedett ki a Kárpátok is, eleinte még csak az Északi- és a Keleti-Kárpátok, melyek hatalmas ívén belül helyezkedett el a Paratethys jókora öble, melynek partjai mentén a miocén, majd az azt követő pliocén és pleisztocén időszakban is erős vulkáni aktivitás zajlott. Sűrű lávájú, robbanásos kitöréseket produkáló andezitvulkánok törtek ki sorban, hamuval, horzsakővel, vulkáni bombákkal és lávával borítva be környéküket. A vulkáni aktivitás azonban hasznot is hozott, mert így alakultak ki azok a kárpáti nemesfémlelőhelyek, melyek révén Magyarország a középkorban Európa vezető arany- és ezüstkitermelő állama lett.

Az első tűzhányók nyugaton, a Visegrádi-hegységben törtek ki, s az aktív vulkáni zóna innen terjedt kelet felé. Vidékünkön 16–11 millió évvel ezelőtt, a miocén és a pliocén határán működtek a vulkáni övhöz tartozó Szinyák, a Borló-Gyil, a Nagyszőlősi-hegység és az Avas tűzhányói. Az Erdély nyugati határán hullámzó Erdélyi-érchegységben, valamint a Keleti-Kárpátokban pedig 9,5 millió éve vette kezdetét a vulkáni aktivitás, s a pliocénben tornyosult fel a Kárpátok legmagasabb, mára kialudt tűzhányója, a Keleti-Kárpátokhoz tartozó Kelemen-havasokban magasodó, 2102 m-es Pietrosz. Az utolsó kárpáti vulkán pedig 29 ezer éve, már a pleisztocénben tört ki a szintén a Keleti-Kárpátok részét képező Csomádon.

Időközben viszont felgyűrődött a Déli-Kárpátok roppant hegységfala, elzárva a Paratethystől a fentebb említett, az Északi- és a Keleti-Kárpátok karéjába zárt tengeröblöt, s így jött létre az Alföld helyén hullámzó beltenger, a Pannon-tenger, mely a belé ömlő folyók, illetve a Paratethystől való lefűződése miatt idővel kiédesedett, s Pannon-tóvá vált. Erről tanúskodnak a balatoni kecskekörmöknek nevezett kövületek, az ötmillió éves, édesvízi Congeria ungula caprae kagylók lekopott maradványai. Majd a Duna, a Tisza és mellékfolyóik feltöltötték a tavat. Megjegyzendő, hogy a Kárpát-medence vízrajza akkor még merőben eltért a jelenlegitől, a folyók az egyre összébb szűkülő Pannon-tó, majd ennek utolsó maradványa, a szlavóniai Szlavón-tó felé igyekeztek, s a Duna például a Dunántúlon vágott át, átpréselve magát a Bakony egyik átjáróján. (A Balaton ekkoriban még nem létezett, csak 15 ezer éve kezdett kialakulni, s mindössze ötezer éve fejeződött be a megszületése.) Majd a Szlavón-tó is feltöltődött, a mellékfolyói vizét felvevő Duna pedig új medret vájt magának, majd áttört a Déli-Kárpátok és a Szerb-érchegység között, létrehozva a Vaskaput, így jutott ki a Kárpát-medencéből. És ugyanez a kiédesedés, majd feltöltődés zajlott le a Keleti- és a Déli-Kárpátok, illetve az Erdélyi-érchegység által közrezárt Erdélyi-medencében is.

A hegységképződés során pedig maga a Paratethys is egyre kisebbé vált, s mára csak a Fekete-tenger (az Azovi-tengerrel együtt), a Kaszpi-tenger és az Aral-tó maradt meg belőle. Míg a nyugati Tethys déli részéből alakult ki a Földközi-tenger. Afrika azonban jelenleg is nyomul Európa felé, így több tízmillió év múlva valószínűleg egy hatalmas hegység húzódik majd a Földközi-tenger helyén